Gondolatok a pesti gettó-emlékmű kapcsán

Napra pontosan 80 évvel ezelőtt, 1945. január 18-án szabadították fel a pesti gettót. Az egykori határokat és a Klauzál téri szimbolikus középpontot kijelölő emlékmű 2024-ben készült el a Hetedik Műterem tervei alapján. Jelen írás az évforduló alkalmával a szerző szubjektív szempontjából igyekszik arra reflektálni, ahogy az alkotás átlényegíti a városnak egy szeletét.

A város tere heterogén, egyéni és közösségi jelentésekkel telített. Minden utca, minden épület mást jelent az egyes emberek számára saját történeteiktől, tapasztalataiktól függően. Ugyanakkor szükségszerűen léteznek közös pontok is, amelyek nélkül nem beszélhetnénk se társadalomról, se kultúráról. A térnek olyan aspektusai ezek, amelyek közös létünk, egyúttal közös emlékezetünk alapját képezik. Ezek a jelentésrétegek absztrakt módon is léteznek, de erejük megsokszorozódik, ha térbeli reprezentációval is rendelkeznek.

Sokan tudják, hogy a pesti "nagygettó" területe Erzsébetváros körúton belüli részére esett, pontos határait azonban idáig nem jelölte semmi a város terében – bár térképekről leolvashatók voltak. Ezt a hiányt, vagyis az egykori gettó térbeli reprezentációját pótolja a Hetedik Műterem emlékműve, amely a meglévő utcaburkolatba simulva emlékeztet az 1944. december 10. és 1945. január 18. között fennálló gettó határaira. Az emlékmű – melynek koncepcióját bemutattuk a győztes pályázati tervben és (épp egy éve) az első ütem elkészültekor is – finoman, mégis hatásosan hívja fel a figyelmet erre a sötét időszakra, hasonlóan ahhoz az érzékenységhez, amely az alkotók korábbi munkáiban is megfigyelhető. Jelen írás szubjektív szempontból igyekszik arra reflektálni, ahogy az alkotás átlényegíti a városnak egy szeletét.

Az ország német megszállása után sok zsidó menekült a fővárosból vidékre, abban a hitben, hogy ott nagyobb eséllyel kerülhetik el a deportálást. Ez a remény azonban hiábavalónak bizonyult, hiszen a deportálások épp a vidéki zsidósággal kezdődtek. Mikor 1944 júliusában a budapesti zsidókra került volna a sor, Horthy leállította a folyamatot. Számos Pesten maradt zsidó nem látta többé vidékre menekült hozzátartozóit, akik sosem tértek haza a lágerekből.

A fővárosban maradottaknak sem volt könnyű sorsa. Az erzsébetvárosi gettó mindössze 0,3 km²-es területére 1944 decemberére mintegy 33 000 zsidót zsúfoltak össze, de a beköltöztetések folytatódtak, így januárra ez a szám elérte a 70 000 főt. Az élelemhiány és az embertelen körülmények miatt naponta több tucat ember vesztette életét. Minden szörnyűség ellenére a túlélés esélye a gettóban mégis nagyobb volt, mint az elhurcoltak között.

Amikor átlépem a vékony bronzrudat a Dob, a Kazinczy, vagy a területet átszövő 16 utca közül bármely másik járdáján sétálva, óhatatlanul eszembe jutnak azok a felmenőim, akik itt élték túl a vészkorszakot. Rájuk gondolok akkor is, amikor a Klauzál tér közepén álló korong felületén elhelyezett 3000 bronzlemezt nézem, és hálás vagyok, hogy ők nem voltak aközött a 3000 temetetlen holttest között, akik a téren hevertek 80 évvel ezelőtt, a felszabadítás napján. Az ő életben maradásukért hálás vagyok, de nem feledhetem mindazok sorsát sem, akik nem élték túl a holokausztot – akik az egyik gettóban, munka-, vagy haláltáborban vesztek el.

Az emlékmű által megidézett történetek és emlékek megváltoztatják a város atmoszféráját számomra. Ami egy pillanattal korábban a nyüzsgő bulinegyed volt, az hirtelen családi történetek sorává válik – embereké, akiket többnyire csak fényképekről ismerek. A városi tér különböző rétegei egymásba olvadnak: a jelen érzékszervi tapasztalatai (a bulinegyed hangjai, a turisták sokasága, szagok és illatok kavalkádja); a személyes emlékek (a gimnáziumi és egyetemi évek alatt a környéken töltött görbe éjszakák); a társadalmi kontextus ismerete (a környék dzsentrifikálódása, a növekvő lakásárak, az állandó konfliktus a helyiek és a turisták között stb.).  Mégis, ebben az összetett és sokszor ellentmondásos közegben a gettó határainak megjelölése új dimenziót ad a térnek, ha csak egy-egy pillanatra is, de megjelenik ez a korábban nem megélt téri tapasztalás. Felidézi a múltat, amely kísért a házfalak között.

A város nemcsak térbeli, de időbeli kiterjedés is. Az egykori gettó határait jelző emlékmű ezt az időbeli dimenziót emeli át a jelenbe, emlékeztetve minden járókelőt közös történelmünk e sötét korszakára. Az emlékmű nem tolakodó, de finom megoldásaival erőteljesen képviseli a múlt emlékezetét. Megjelenít egy olyan jelentésréteget, amely absztrakt módon is létezne, de térbeli formában mindenki számára érzékelhetővé válik. Hozzáad valami megfoghatatlant, de mégis alapvetőt közös városi létünk teréhez.

Hulesch Máté