Hársfasorból betűfelhők – Az egri I. világháborús emléksétányról

Egerben idén adták át a Fajcsák Dénes és Borsa Aliz által tervezett, a helyi I. világháborús katonaáldozatok emlékére készített emlékművet. Az Eger-patak medrének partfalán, az elhunytak nevének névsoraként megjelenő alkotást Szabó Levente építész írásával mutatjuk be. 

Az I. világháború bő egy évszázaddal ezelőtt bekövetkezett traumái, veszteségei a mikrohistoriográfiák számára is egyre inkább láthatatlanok, a kollektív emlékezet vonatkozásában pedig réges rég archiválódtak. Az így létrejövő archívumok köztereinken történő vizualizációja, szimbolikus ábrázolása manapság leginkább ellentmondásos, zavarba ejtő fejleményekhez vezetett és vezet országszerte. Persze, az eredetileg a Nagy Háború helyi áldozatai számára emelt obeliszkek, emlékoszlopok beborítják az ország legkisebb településeinek köztereit is, s azok rendre kiegészültek a II. világháború áldozatainak névsorával is. Kevés olyan település lehet, mint Eger, amely egészen a közelmúltig nem emlékezett meg nyilvános tereiben a világháború helyi katonaáldozatairól. Kezdeményezések voltak: 1928-ban négyes hársfasor ültetésével, az egyes fáknak az egykori áldozatok számára történő dedikációval valósult volna meg az emlékezés ligete, mintegy 650 méteres hosszban, azonban a fák kiszáradtak, és a kezdeményezés sem lelt nagyszámú támogatóra.[1]

Ebbe a helytörténeti alaphelyzetbe és hiányállapotba érkezett meg az Egri Norma Alapítvány kezdeményezése egy emlékmű felállításáról, az általuk felkutatott 318 egykori katonaáldozat emlékére. A tervezőpáros, Fajcsák Dénes építész és Borsa Aliz grafikus munkája széles léptékskálán megvalósuló, nagyszerű eredményre vezetett. Az elvégzett munkának éppúgy szerves része volt a felmerülő közhelyszerű ötletek elvetése, vagy az emlékművekkel túlterhelt városi terek elkerülése, mint az Eger-patak nagyjából 200 méter hosszú, bumeráng alakú helyének kiválasztása, majd a dácittufa kövekből faragott partfalra felfestett katonaáldozatok neveit tartalmazó tipográfiai felhő legapróbb részletekig történő megtervezése.

A téri alaphelyzet a lehető legjobb, hiszen félreeső, ugyanakkor a városközponthoz közeli, csendes, parkos lakóövezet veszi körbe a patakpartokat, itt, a Klapka György utcai patakhídtól a Kossuth Lajos utcai patakhídig terjedő szakaszon. Az Eszperantó sétány vonalvezetése olyan útvonal, amelyen sétálva szemünk végigpásztázhatja a patakmeder túloldalán a partfalra egyedileg, kézzel felfestett világossárga betűket, az áldozatok neveit, amelyek nem a kőfal osztásrendjében, hanem arra mintegy véletlenszerűen kerülve hoztak létre új, kortárs layert e helyen. Bátor és friss, land art léptékű beavatkozással van dolgunk, amelyben a nevek random szövedéke, mint a patak lent, végigfut e tekintélyes kiterjedésű partszakaszon, minden pontban más és más perspektívát nyújtva az arra járóknak: egy-egy név éppúgy kiolvasható, mint ahogy a kanyarulat miatt összefüggésében is látható a névfelhő vibráló kompozíciója.

Az emlékhely legerősebb tulajdonsága, hogy minden eleme a folyamatszerűségről szól. Kézenfekvő, hogy befogadása a partmenti – s ez fontos: csakis a túlparti – sétával érhető el, ahogy az is, hogy a folyamatosan változó, sodró patakparttal, azaz mindig változó természeti képpel van szoros szimbiózisban. A folyton más és más, mozgó vízfelületben tükröződő betűk állandóan változó, a falra festettekkel interferáló látványt nyújtanak az arra haladónak. A betűk felfestéséhez a futónövényektől megszabadított partfalra mára itt-ott ismét visszakúsztak a növények, takarva a betűket is néha, és e folyamat prognosztizálhatóan a nevekkel borított fal rejtettebb, a természet által takartabb, jövőképét vetíti előre. De a jó értelmű erózió, a feliratok várható kopása, halványulása, az időszakonkénti áradás okozta nyomok is mind-mind paradox módon nem az emlékhely ellenére, hanem épp az emlékezet folyamatával egyirányú hatóerőkként képesek elősegíteni, kísérni a városlakók aktivitását, későbbi kezdeményezéseit, amelyek akár idővel az emlékhely efemer karakterét beteljesítő, azt átértelmező és új formájának megvalósulásához is vezethetnek. S végül a kompozíció szándékoltan kiegészül majd a partfalak tetején meglévő virágvályúkba ültetett, az I. világháborús katonaáldozatok nemzetközi szimbólumaként is jól ismert pipacsokkal, amelyek tavaszi virágzása, majd elhullása erős, időben változó keretét adja a falra festett feliratok statikus jelenlétének.

Egy jó munka mindig felismerhetővé teszi előzményeit és személyes asszociációkat is megenged. A mű kézenfekvő módon folytatása, továbbgondolása a Fajcsák Dénes részvételével megvalósuló ELTE Trefort kerti emlékművének, ha a nevek random elhelyezésére, és a bejárással befogadható nagyléptékű névsorra mint emlékhelyre gondolunk. Ugyanakkor a street art, a graffitik művészeti értéket képviselő világa is eszünkbe juthat, amelynek nagyléptékű műve William Kentridge római, Triumphs and Laments című Tevere-parti munkája, amelyben a nagyméretű rajzokat a kimaszkolt felületen keresztül a szennyeződéseitől megtisztított partfal rajzolja ki elénk, ugyancsak a túlpartól befogadható módon. Kiben-kiben számos további asszociáció merülhet fel, amelyek erősítik az építész és a grafikus példás együttműködéséből létrejött munka művészi értékét. Azonban mindennél fontosabb, hogy a hazai emlékezetkultúra újabb, kevesek sorát folytató olyan művével lettünk gazdagabbak, amely mindazzal szemben, amit a köztereinket beborító emléktáblák, narratív és egyértelmű üzenetet közvetítő emlékművek vagy zsánerszobrok képviselnek, mai, érvényes hangon jelenít meg egy bő évszázaddal ezelőtti traumát, állít emléket az egykori katonaáldozatoknak. Hogy ez messze nem csupán róluk, leszármazottaikról, és korántsem csak a Nagy Háború veszteségeiről szól, az nyilvánvaló kell legyen mindannyiunk számára. Visszaadja a hitet abban, hogy a közterek jelentése és jelentősége messze több azok primer használatánál, a kollektív emlékezet munkával jár, de e munkáról le nem mondhatunk, és mindabban, ami most körülvesz minket, erősebb érvényességgel jeleníti meg az egykori áldozatok egyetemes jelentőségű sorsát az egri patakpart mentén, mint azt valaha elképzelhettük.

Az egykori hársfasor poétikus gondolata bő hetven évvel később érett be, vált a kézzel festett nevek sorával valós, az emlékezet egyéni és közösségi folyamatait hűen tükröző köztéri réteggé az Eger-patak medrének partfalán.

Szabó Levente

[1] https://mnl.gov.hu/mnl/hml/hirek/hosok_ligete_kezdemenyezesek_egerben_a_nagy_haboruban_elesettek_emlekere

Szerk.: Winkler Márk