Építészeti topográfia, inventarizálás avagy ”épületgyűjtés” tudományos céllal

A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Kutatási osztályán a már bemutatott területeken túl topográfia készítéssel és inventarizációval is foglalkoznak, mely olyan alapkutatási feladat, ami a tudományos feldolgozásról, az építészettörténeti tudás átfogó bővítéséről szól. Ezt a tevékenységet mutatja most be Jankovics Norbert, az osztály munkatársa.

A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Kutatási osztálya az intézmény nem gyűjteményi tevékenységéhez kapcsolódó kutatási feladatait látja el. Ahogyan a legtöbb múzeumban, nálunk is léteznek házon belüli, a gyűjtemény gyarapítására, őrzésére és feldolgozására irányuló "belső" munkák és gyakorlati "külsős" feladatok. A régészeti feltárásokhoz és a néprajzi gyűjtéshez is hasonlíthatók azok a terepi munkák, amiket épületekhez kapcsolódóan végzünk. A műemlékek felújításával kapcsolatosan az előkészítés és kivitelezés fázisaiban a részvételünk gyakorlati jellegű, az élő építészethez és alkalmazott tudományos tevékenységhez kötődik, erről szólt az osztályunkat bemutató előző cikk. (Héczey-Markó Ágnes: "Terepen" – épületkutatási feladatok az építészettörténet és műemléki helyreállítás szolgálatában).

A topográfia készítés, települési építészeti értéktár vagy inventarizáció sokkal inkább alapkutatási feladat, és a tudományos feldolgozásról, az építészettörténeti tudás átfogó bővítéséről szól.

Az építészet emlékeinek területi gyűjtése, listába foglalása, közös értékelése, tehát a műemléki topográfia készítésének gondolata a 19. században együtt született meg a művészettörténettel és magával a műemlékvédelemmel.

A gyűjtés biztos szemet, makacs és kitartó helyszíni munkát igényel, idő és pénzigényes folyamat, hiszen a vizsgált objektum helyszínére el kellett menni, az ott talált állapotot rajzzal és leírással, fotóval dokumentálni, majd az összegyűlt információkat rendszerezni szükséges. A felgyűjtött épületek értelmezése, értékelése, mint történeti folyamat részeként, kulturális javakként, műalkotásként, történeti rekvizitumként összetett tudományos munka, és az egész küldetés végső célja.

Az időben első magyarországi topográfiai munkák a 19. század utolsó harmadában, hasonlóan az európai kezdetekhez, elsősorban a középkori emlékek vizsgálatára irányultak, és csak lassan, a 20. század elejétől váltak időben felfelé nyitottá. A hazai középkori emlékek feltárása, olykor szó szerinti kiásása és kibontása a későbbi korok rárakódott rétegeiből csupán az első lépést jelentették. A barokk művészet felfedezését és értékelését a klasszicizmus elfogadása követte, így ezek a korszakok is az építészettörténeti kánon részévé váltak.

Az építészeti gyűjtések feldolgozása a rendelkezésre álló források és idő függvényében a műemlékjegyzékektől a különféle tematikus válogatásokon át a monumentális, teljeskörű, lexikonszerű feldolgozásokig sokféle formában és méretben valósulhat meg. Az európai gyakorlatot jellemző többféle sorozat minden esetben igazodik az adott ország földrajzi és építészettörténeti hagyományaihoz. A máig egyetlen, nagyobb szabású, magyar topográfia projekt a második világháború után indult nagytopográfia sorozat kiadása volt. Az 1948 és 1987 között megjelent 11 kötet alapkoncepciója és szerkezete az osztrák nagytopográfiák felépítését követte. A hazai viszonyokra az osztrák módszert Kapossy János 1920-as években felvázolt terve nyomán Dercsényi Dezső adaptálta.  A sorozatban Sopron és környéke, Nógrád megye, Budapest, Pest megye, Heves megye és Szabolcs-Szatmár megye részleges, vagy teljes feldolgozása készült el. A további megyei kötetek előkészítése, így Veszprém megye és Veszprém város feldolgozása is elkezdődött, de 1990 táján a topográfiai gyűjtés lelassult, majd leállt.

Az ezredforduló környékén megjelent Fejér megye kis- és Székesfehérvár város középtopográfiái jelentős módszertani váltást jeleztek. Az újabb kötetek, eltérően a korábbi monumentális, többkötetes, lexikonszerű feldolgozásoktól, rövidebb terjedelmű, kézikönyvszerű topográfiák. Céljuk már nem a teljes mélységű tudományos feldolgozás volt, erre nem csak a finanszírozás hiánya, de a gyűjtési szempontok radikális bővülése miatt sem lett volna ugyanis lehetőség.

A 19. század végétől a 20. század végéig, ha nem is folyamatosan, de soha nem látott léptékben alakult át a hazai épített környezet. A magyarországi települések képét ma főként a késő dualizmus, valamint a neo- és posztmodern építészet alkotásai határozzák meg, kisebb számban a két háború közötti modernizmus, és a szocialista realizmus épületei mellett. A székesfehérvári kötet volt az első, ahol részletes elemzésnek lett alávetve e korszakok építészeti emlékanyaga. A korábbi nagytopográfiák esetében 1850 körül volt a teljes emlékanyag felvételének időbeli határa, az újabb szemlélet viszont a leltárba vett állomány növelésével, többszörözésével járt együtt. A 20. századi épületek "kánonba" emelése azért egyre fontosabb, mert jó részük ma kerül abba az állapotba, hogy felújításuk vagy elbontásuk kerüljön mérlegre, esztétikai értékükről pedig éles közéleti vita zajlik. Az építészettörténetben nem jártas, de művelt és érdeklődő közönség éppen csak tanulja az 1920 utáni építészet értékelésének, szemlélésének módját, akiknek pedig nincsenek ilyen igényei, egyszerűen csúnyának, értéktelennek bélyegzik a 20. század szinte teljes építészeti produkcióját. A meglehetősen szubjektív esztétikai vádak a 18. század közepén a középkor (túl szerény és zagyva), a 19. század közepén a klasszicizmus (túl unalmas), a 20. század közepén a szecesszió (túl dekadens) épületeivel szemben is felmerültek már, hatásukra ma számos (mű)emlékkel vagyunk szegényebbek. Ma még távol vagyunk attól, hogy egyértelmű legyen mindenki számára: az építészet története nem lezárt folyamat, a közelmúlt épületei pedig meg tudnak mérettetni ugyanazokkal az esztétikai, történeti szempontrendszerrel, mint a középkor vagy a kora újkor épületei.

A Kutatási Osztály munkatársai jelenleg Veszprém megye, Tállya, Csepel-Kertváros, valamint Veszprém város építészetének átfogó vizsgálatát végzik, és egyes résztémák területi alapú feldolgozását is közreadják. A monumentális Barokk falképfestészet Magyarországon című sorozat tulajdonképpen egyfajta tematikus és időhatárral rendelkező topográfiaként tárgyalja újra a 17-18. század hazai falképfestészetet.

Előrehaladott, de egyelőre készülő munka Veszprém városának teljes, mai épületállományát felsoroló, leíró és áttekintő, rövid, közérthető feldolgozása, és nyomtatott formában való kiadása. A készülő kötet a műemléki középtopográfia módszertanát követi. A bevezető tanulmány értelmezési segítséget és keretet kíván nyújtani az azt követő, felsoroló, leltári rész szócikkeihez. Ez utóbbi "objektumnak" tekint minden önálló egységként értelmezhető, feldolgozható, önállóan megírható épületet, épülettömböt, közterületet (utca, tér), városrészt, köztéri szobrot, külterületet.

A munkákhoz a Veszprém történetéről szóló bőséges irodalmon túl a legalapvetőbb forrásokat használtuk fel, különösen a műemlékekre vonatkozó MÉM MDK gyűjteményeiben lévő anyagokat, a kéziratos és nyomtatott térképeket (1857-ből, 1927-ből, 1964-ből, 1978-ból és 2005-ből), a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltárának városi forrásait (Házjegyzékek), a veszprémi Városháza Tervtárát (modern épületek és történeti épületek modern átépítései), az országos és helyi képeslapgyűjteményeket, különösen a veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár anyagát. Az adatfelvétel része a helyszíni bejárás, fotózás, állapotrögzítés és a források összegző értékelése. A kiadás előkészítésében szoros az együttműködés a Műemlékvédelmi Dokumentációs Osztály és a Digitalizációs Osztály munkatársaival.

A könyv műfajának adottsága, hogy amint leírásra kerülnek objektumok, összefüggések a felvett adatok avulása azonnal elkezdődik. A módszernek viszont van egy olyan előnye, amely a topográfia művelésének legfőbb indoka: felvételre kerül a város épített környezetének pillanatképe, a benne lévő objektumokkal és ezek kontextusával, továbbá az összes fontos gondolat, amelyeket ma ezekkel kapcsolatba leírásra érdemesnek tartunk. A topográfia képet tart a kortársak elé, és ennek a képnek a közreadásával hátrahagyja ezt az utókornak is, árulkodva a mentalitásunkról, értékrendünkről, a város(ok)ról való gondolkodásunkról.

A topográfiai feldolgozás lehetséges jövőjének az adatbázisépítés kell az alapja legyen, de ehhez biztos intézményi háttér és finanszírozás szükséges. Az adatbázis szükséges, de nem elégséges az alapkutatás céljának eléréséhez, az épületek gyűjteményének értelmezése, pontosabban értelmező közreadása legalább olyan fontos, mint a gyűjtés maga. Az értelmező általi tudományos szubjektivizmus a mai tudásunk szintézise, árulkodik a korról, amiben élünk, míg az adatbázis egy katalógus csupán.

A topográfiai munka eddig említett céljain, az inventarizáláson, a városszerkezet, az építészeti kontextusok történeti ábrázolásán túl természetesen nem szabad megfeledkezni a gyakorlati hasznosíthatóságról. Fontos, hogy a topográfiai kötetet alapirodalomként használja a művészettörténész, régész, építész, épületkutató, de a városi lokálpatrióta, az ide látogató turista, a tanár, a diák is, és információforrás legyen akár a döntéshozók, vagy a hatóságok számára. Ehhez a célkitűzéshez azonban a kötet tanulmányainak és szócikkeinek magukba kell foglalniuk a legújabb, alkalmazott tudományos eredményeket is.

Jankovics Norbert
MÉM MDK Kutatási Osztály

Szerk.: Hulesch Máté

A cikksorozat megjelenését az Építészfórumon a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.