Ismét veszélyben Louis Kahn öröksége – Az ahmadábádi IIM kampuszának története

A sokak által a 20. század egyik építészeti mesterműveként számontartott Indiai Üzleti Egyetem épületegyüttesét már két évvel ezelőtt is csak a nemzetközi tiltakozás mentette meg, azonban novemberben az egyetem vezetése ismét megerősítette, hogy a felújítás helyett a részleges bontás mellett döntött. Időtlen remekmű vagy egy letűnt korszak meghaladott emlékműve? A fejlemények összegzése mellett az épület egyedülálló történetének is utánajártunk. 

Az ahmadábádi IIM (Indian Institute of Management) vezetése egy tavaly év végén, az egyetemi alumninak küldött levélben számolt be róla, hogy a továbbiakban mindenfajta felújítási munkát beszüntetnek az egyetemi kampusz területén, és az együttes egyes épületeinek lebontásával és átalakításával járó fejlesztésbe kezdenek. Mindez meglepetésként érheti olvasóinkat is, hiszen mindössze két évvel ezelőtt az Építészfórumon is beszámoltunk róla, hogy az indiai és nemzetközi építészközösség heves tiltakozásával szembesülve az intézmény visszavonta eredeti terveit, amelyek a Louis Kahn által tervezett kollégiumépület lebontásával jártak volna.

Bár az egyetemi tanács akkor jelezte, hogy a visszalépés csupán a tervek átgondolását és további szakmai vélemények figyelembevételét jelenti és nem a bontástól való elhatárolódást, arra kevesen számítottak, hogy az új fejlesztési tervek még drasztikusabb beavatkozással járhatnak: a mostani elképzelések szerint ugyanis a kollégiumépületek nagy részét lebontanák és új – „Louis Kahn örökségéhez illeszkedő" – épületekkel pótolnák; 3 kollégiumot, valamint a főépület irodai és tantermi szárnyát szintén lebontanák, azonban az eredeti homlokzatokat lemásolva építenék vissza; és csupán a korábbi munkálatok során felújított 15-ös számú kollégiumot és a könyvtárépületet őriznék meg eredeti formában.

A döntés ellen ismét sokan szót emeltek, kiemelve, hogy bár az egyetem vezetése az elmúlt két évben elkészült szakmai vizsgálatok eredményeire hivatkozik, ezek közül csupán egyet hoztak nyilvánosságra, amely bár elismeri, hogy a tégla teherhordó szerkezetek renoválása bonyolult és időigényes feladat volna, nem az épületek lebontását, hanem további vizsgálatok elvégzését javasolja.

Az egyetem a korábbi felújításokat sikertelennek tekinti, azonban ez ellentmond azzal, hogy a munkálatokat vezető, műemléki épületek renoválásában járatos Somaya & Kalappa Consultants vezető tervezője, Brinda Somaya az eredeti bontási tervek bejelentése előtt mindössze pár héttel is a folyamat eredményességéről tartott előadást. Kiemelendő az is, hogy a könyvtár épületének felújítási munkálatait az UNESCO is kitüntette 2019-ben. 

A célok és az indítékok egyaránt homályosak. A műemlékvédelmi[1] és építészeti szempontból zavaros hozzáállás úgy tűnik, mintha a lehető legrövidebb és pénzügyileg legracionálisabb megoldást keresné, miközben a kulturális örökség védelmezőinek, a használóknak és a potenciális befektetőknek is kedvezni szeretne. A helyzetet a hivatkozott szakmai vélemények átláthatóságának hiánya és a korábbi felújításban résztvevő szakértők hallgatása sem könnyíti, a nem szakmabeliek számára pedig kérdéses lehet, hogy a nemzetközi építészközösség vajon miért tör lándzsát ilyen vehemensen egy, a messzi Indiában, több mint fél évszázaddal ezelőtt épült, kevesek által ismert épület mellett.

A továbbiakban ezért az épületegyüttes keletkezéstörténetének és építészeti-kulturális jelentőségének is utánajárunk.

Az IIM A alapítása

Az ’50-es, ’60-as évek reményekkel teli korszaka volt India történelmének. Az ország 1947-es függetlenné válását követően Dzsaváharlál Nehru miniszterelnök dekolonizációt és modernizációt hirdető programja többek között a nemzetközi modernista építészet meghonosításában reprezentálódott. Bár ellentmondásosnak tűnik az ország történeti hagyományainak mellőzése, az indiai és európai jegyeket ötvöző, historizáló gyarmati építészet fényében értelmet nyer, még úgy is, hogy a modernizmus sokszor nyugaton tanult (pl.: Charles Correa) vagy külföldi építészek közvetítésén keresztül (lásd: Le Corbusier Csandígarhban) érkezett.

Az IIM A 1961-es alapítása is ebbe a nemzetközi vonatkozású modernizációs törekvésbe illeszkedett. Az egyetem létrehozását a korszak két híres hazai személyisége, Vikram Sarabhai (fizikus) és Kasturbhai Lalbhai (iparos, filantróp), az indiai állam és a regionális önkormányzat, valamint a Ford Foundation és a Harvard Business School együttműködése tette lehetővé. Utóbbi az intézmény programjának és tantervének kialakításában is aktívan részt vett, mivel az alapítók egyik célja, a nyugati, amerikai menedzseri szemlélet meghonosítása volt, szemben a korszakban továbbra is fennálló, központilag irányított gazdasági környezettel.[3]

Az alapítók elsőnek a Csandígarh építésében résztvevő, azóta világhírűvé vált indiai építészt, Balkrishna V. Doshit kérték fel, aki azonban ragaszkodott hozzá, hogy egy nemzetközileg elismert, nyugati tervezőt is bevonjanak. Kahnt tehát Doshi ajánlotta és az ő közvetítésével kérték fel a munkára. Kettejük között baráti viszony alakult ki, amelynek köszönhetően az amerikai építész azt is elfogadta, hogy papíron csupán „konzulens építészként" vett részt a munkálatokban, amiért az utazási költségek megtérítésén túl nem sok fizettséget kapott[4] (a megbízást a National Institute of Design Építészeti Tanszéke vezette, ahol Doshi tanított). Valójában a központi komplexum tervei nagyrészt az ő philadelphiai irodájában készültek, de – ahogy a későbbiekben látni fogjuk – több indiai építész is fontos szerepet játszott az együttes megépülésében.

Louis Kahn Indiában

Kevesen tudják, hogy a 20. század egyik legjelentősebb építészeként számontartott Louis Kahn karrierje igazából csak 50 éves kora után kezdődött. Az előtte főként más tervezők alá bedolgozó Kahn az ’55-ben átadott trentoni fürdőházzal szerzett először nevet magának, amelyet több fontos megbízás követett. Amikor 1962-ben felkérték az ahmadábádi IIM kampuszának tervezésére, az azóta is egyik legfontosabb épületének számító Salk Institute munkálatai már javában zajlottak. 3 hónappal később a mai bangladesi parlament épületének tervezését is elvállalta.

Kahn számára soha nem látott lehetőséget jelentettek ezek a munkák, hiszen mind léptékük, mind összetettségük sokszorosan meghaladta korábbi megbízásait. Az dél-ázsiai kultúrával való személyes találkozás maradandó nyomot hagyott építészetén, ugyanis monumentális, archetipikus geometriai formákból és monolitikus tömegekből építkező formanyelve ennél a két épületnél kristályosodott ki igazán. Emellett a helyi kulturális hagyományok megismerése elmélyítette az építészethez fűződő filozofikus, spirituális viszonyát.

Az ahmadábádi kampusz egyik legfontosabb öröksége épp ebben, a helyi és nemzetközi szereplők szoros együttműködésében és a közöttük létrejövő kulturális hatáskapcsolatokban rejlik. A különleges folyamat kialakulásához több tényező is hozzájárult. Egyrészt barátságuk révén Doshi több napos utazásokat szervezett Kahnnak, megismertette vele a környék gazdag hindu és muszlim építészeti örökségét, illetve igyekezett minél jobban beavatni a tengerentúlról jött idegent az indiai mindennapok működésébe. Doshi azt is fontosnak tartotta, hogy a NID-ről minél több diák részt vehessen a kampusz építésében. Másrészt a párhuzamos megbízások léptékére a philadelphiai iroda kevéssé volt felkészülve, ami részben annak tudható be, hogy ellentétben más, hasonló presztízsű stúdiókkal, Kahn a teljes tervezési folyamatban aktívan részt vett, az ötleteléstől, a rajzok kidolgozásáig. A munka gördülékenységét a földrajzi távolság is tovább nehezítette, mivel minden kommunikáció levelek formájában zajlott (a tengerentúli telefonhívás a korszakban még túlságosan drága volt). Így az amerikai építész számára is nagyon fontos volt, hogy mind a helyszínen, mind a Amerikában legyenek olyan indiai építészek, akikben megbízhat. Amíg Doshi Kahn távollétében a munkálatokat felügyelte, egy másik fiatal indiai építész, Anant Raje 5 éven keresztül dolgozott a philadelphiai irodában. Rajtuk kívül részt vett a projektben a világhírű statikus, Mahendra Raj és a szintén nemzetközileg elismert tájépítész, Prabhakar B. Bhagwat.

Az együttműködés a tervezésen túl a kivitelezésben is kiemelt fontosságú volt. Bár Kahn eredetileg vasbetonból képzelte el az IIM épületeit, de végül a helyben gyártott tégla használata mellett döntött. Egyrészt a megbízók is ezt szorgalmazták, mivel így biztosítani lehetett, hogy a kifizetett pénzek nagyrésze a munkásokhoz kerül, másrészt a gyönyörű indiai palota- és templomromok is inspirálták. Kahn azonban nem volt a tégla használatának mestere – korábban csak nem teherhordó szerkezetek építésére alkalmazta –, illetve hamar rájött, hogy a több ezer kilométernyi távolságból, nyugati körülmények között született elképzeléseket az indiai kivitelezők minden igyekezetük ellenére sem tudják megvalósítani. Egyik helyszíni látogatásakor egy héttel tovább maradt, annak érdekében, hogy a kőművesekkel közösen felépítsenek egy „kísérleti boltívet", amely mintául szolgálhat az építkezésnél. A valóságban azonban nem az történt, ahogyan sokan elképzelik, miszerint Kahn tollba mondta a munkásoknak, hogy hogyan rakják a téglákat, hanem hosszú, közös kísérletezés árán sikerült csak olyan megoldást találniuk, ami minden szempontból megfelelő volt.[6]

Kétségtelen, hogy az épületegyüttes monumentális, teherhordó tégla szerkezetei a hagyományos kőművesmunka határait feszegették, és segítették a történeti épületekből ismert építőanyag újrafelfedezését a 20. századi indiai építészetben.[7] Az IIM A építéstörténete azonban arra a mostanában egyre többet hangoztatott tényre is rámutat, hogy a nagy építészgéniuszok munkái mögött mindig egy sokkal összetettebb, kollaboratív folyamat rejlik.

A kampusz

Bár Kahnra fiatalon a modernista építészet volt a legnagyobb hatással, és egyik példaképének is Le Corbusier-t tekintette, legalább ilyen meghatározó élményt jelentettek Európában tett utazásai, amelyek során főként az ókori és középkori építészeti emlékeket látogatta meg. Ekkor szerzett tapasztalatai nyomán kezdte el alkalmazni a szimmetriát kompozícióiban, használt a fősodorbeli modernista építészettől idegen formai megoldásokat és látszó, az épületek szerkezeti működését felfedő építőanyagokat. Építészetének meghatározó jellemzői az időtlenség, az anyagszerűség és a monumentalitás, azonban az ahmadábádi épületegyüttes legkiemelkedőbb értékei nemcsak esztétikaiak. Az épületek térszervezése, a regionális adottságokra reagáló tervezői megoldások és az indiai épített örökség indirekt megidézése egyaránt hozzájárulnak a kampusz kimagasló építészeti minőségéhez.

„Sun-heat, wind, light, rain, dust" – olvasható Kahn egyik első skiccén, és nem véletlenül. A szélsőséges időjárási körülmények a tervezés kezdetétől prioritást élveztek. A kollégiumok és a központi épület nagyméretű fedett-nyitott terei védelmet nyújtanak a nyári nap perzselő sugaraitól, az egész együttes szélirány szerint történő pozicionálása és a homlokzatok megfelelő pontokon lehelyezett nyílásai biztosítják a folyamatos átszellőzést, a szobák leválasztása a nyitott homlokzatokról pedig megnehezíti a por bejutását a belső terekbe. Az időjárási hatások figyelembevételét jól mutatja a könyvtár udvar felőli homlokzatának hatalmas bemélyedése és kör alakú megnyitása: a terv itt kilép az ortogonális rendszerből, annak érdekében, hogy a nyílást az átfújó szél irányába állítsa.

A helyi építészeti örökségre való utalások első látásra nem feltétlenül egyértelműek. Nem konkrét formai párhuzamokról van szó, de Kahnt nyilvánvalóan inspirálták az indiai palotáknál és templomoknál tett látogatásai. B. V. Doshi például azt emelte ki egyik alkalommal, hogy a kollégiumépületek földszintjét megtámasztó támfalak a híres mandui romokra emlékeztetik. További párhuzamok említése nélkül is könnyen elképzelhető, hogy – főleg tanítási időn túl – az együttes valóban felidézi a nagy ázsiai romvárosok atmoszféráját.

A térszervezés tekintetében Kahn az oktatás tereinek kibővítését tűzte ki célul. Nem szerette volna, ha a tantermek válnak az együttes legfontosabb helyszíneivé, mivel úgy vélte, hogy a tanulás jelentős része nem a termekben, hanem a folyosókon, az udvarokon, a kollégiumokban és egyéb köztes tereken történik, ahol a diákok egymással osztják meg gondolataikat. A tantermek párba rendezése és az előttük kialakított előterek, a funkcionálisan indokoltnál jóval szélesebb folyosók, a leülésre alkalmas parapetek, a kollégiumokat és a központi épületet összekötő árnyas árkádok, a kollégiumok átjárható, közösségi termeket rejtő földszinti terei és az egész együttes szívében elhelyezkedő belső udvar[9] mind-mind ilyen helyzeteket teremtenek. A tanítási időben készült fotókon jól látszik, hogy ezeket a tereket valóban birtokba is veszik a diákok.

"Megküzdöttünk azzal a kérdéssel, hogy miért kellene feltételezzük, hogy a múlt nem változtatható meg, és hogy a jövő generációi pontosan ugyanúgy értékelik majd a dolgokat, mint a korábbi generációk. Elgondolkodtunk azon, hogy vajon helyénvaló-e, hogy gyarmatosítjuk az életterek jövőbeli felfogását."[10]

Mi lesz most?

Kétségtelen, hogy az átadása óta eltelt évtizedekben az IIM A épületeinek állapota súlyosan leromlott. Ennek okai egyrészt a karbantartási munkálatok elmaradása és az ad hoc elvégzett, eseti beavatkozások hektikus minősége, másrészt az eredetileg alkalmazott építőanyagok és technológiák időtállósága is problémásnak bizonyult. A helyszínen gyártott tégla a mai követelmények szerint nem megfelelő minőségű, a falak és boltívek megerősítésre használt fém elemek védelem hiányában elkorrodálódtak, a tetők beáztak, a lábazati falak felvizesedtek, stb.

Az a felszabadult, kollaboratív, kísérletező attitűd, amely az épületek legfontosabb értékeit eredményezte egyben relatíve gyors amortizálódásuknak is okozója. Mindez önmagában természetesen nem érv lebontásuk mellett, hiszen egyrészt a kor és a helyszín technológiai felkészültségéből adódó hiányosságokról beszélünk, másrészt az egyetem vezetése többször is kijelentette, hogy sem a pénz, sem az idő nem játszik szerepet döntésükben.

A nyílt kommunikáció hiányában csak találgatni lehet, hogy milyen érdekek állhatnak a háttérben. Egyesek szerint annak is szerepe lehet, hogy az intézmény építészeti tanácsadója az a Bimal Patel, akit a jelenlegi miniszterelnök, Narendra Modi az új, gigantikus delhi közigazgatási központ építésével is megbízott. Modi kormányának ideológiai alapvetései sok szempontból ellentétesek Nehru víziójával, így elképzelhető, hogy nem áll érdekükben a ’60-as évekbeli modernista építészeti hagyaték megóvása. Patel irodájának az IIM A területére készített mesterterve a főként B. V. Doshi, Anant Raje és részben Kahn által tervezett személyzeti lakások bontását javasolja, azonban a szintén terveik szerint megvalósult kampuszbővítés építészete egyértelmű párhuzamban áll az eredeti épületekkel. Természetesen az is lehetséges, hogy az épületek tényleg menthetetlenek, de ezt alátámasztó információ egyelőre nem került nyilvánosságra.

Akárhogy is legyen, a jelenleg tervezett beavatkozások mellett az admadábádi IIM kampuszának építészeti és kulturális értékei maradandóan csorbulnának. Louis Kahn és megannyi, főként indiai társának, segítőjének munkája egyaránt remekmű és emlékmű, amelynek felelőtlen átalakítása súlyos veszteség volna az indiai és a nemzetközi építészet számára egyaránt.

Winkler Márk

[1] Az épületegyüttes nem áll műemléki védettség alatt és nem is állhatna, mivel Indiában csak 100 évnél öregebb épületek lehetnek védettek. Nemzetközi védelemre már javasolták, de a folyamat egyelőre nem zárult le.
[2] B. V. Doshi levele az IIM A vezetőségének, az indiai ICOMOS által készített jelentésben.
[3] Kathleen James-Chakraborty: Louis Kahn in Ahmedabad and Dhaka. ABE Journal, Vol. 4, 2013.
[4] B. V. Doshi levele az IIM A vezetőségének, az indiai ICOMOS által készített jelentésben.
[5] Louis Kahnnak tulajdonított idézet arról, hogyan találta meg az IIM építésénél a tégla használatának megfelelő módját.
[6] Amit Srivastava: Encountering materials in architectural production: the case of Kahn and brick at IIM. University of Adelaide, 2009.
[7] Az indiai ICOMOS jelentése.
[8] Heinz Ronner – Sharad Jhaveri: Louis I. Kahn, Complete Work 1935-1974. Birkhauser Verlag, 1977.
[9] A belső udvar eredetileg minden irányból zárt lett volna, közepén pedig egy fedett-nyitott, hatalmas textilponyvákkal fedett amfiteátrum kapott volna helyett. Végül azonban ezek az elemek nem valósultak meg.
[10] Errol D´Souza, az IIM A igazgatójának nyílt levele az egyetemi alumnihoz. Lásd: https://premckar.wordpress.com/2020/12/25/an-open-letter-to-indian-institute-of-management-ahmedabad/
[11] Az IIM A egyik volt diákjának hozzászólása az egyetem vezetőségéhez címzett nyílt levél alatt.

A cikket a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.