Kegyelmi állapot – Kepes Központ, Eger

Ritka az esély az épített környezet olyan mértékű megtisztítására és újraértelmezésére, mint amilyenre Egerben, az egykori Spetz-ház esetében a tervezőknek lehetősége volt. S még ritkább, mondhatni kegyelmi állapot az az összefogás, a nem egymás ellen, hanem egymáshoz feszülő közös akarat, melynek eredményeként a Kepes Központ úgy születhetett újjá, ahogy az átalakítást vezető építész, Botos Judit megálmodta.

Gondolatok az egri Kepes Központ átadása kapcsán

Ahogy az embereknek, a házaknak is megvan a maguk sorsa. Társadalmi és építészeti korszakok, ideológiák váltják egymást, nyomot hagyva maguk után. Megszületik egy épület, s a véglegesnek szánt alapformákra rárakódnak a mindenkori használat igényeit kielégítő új rétegek. Falak, ajtók, ablakok, párkányok, tagozatok, színek tűnnek fel és tűnnek el. Áthelyeződnek a hangsúlyok, változik a tömeg, a térszerkezet. Ritka az esély az épített környezet olyan mértékű megtisztítására és újraértelmezésére, mint amilyenre Egerben, az egykori Spetz-ház esetében lehetőségünk volt.

Amikor 2 évvel ezelőtt megkaptam a felkérést, hogy az „Ifjúsági Ház"-ként ismert belvárosi műemlékből művészeti galériát alakítsak ki, két okból is örültem a lehetőségnek. Egyrészt, mert korábban, a Líceum bővítése kapcsán már találkoztam a Kepes-hagyaték egyesítéséről és méltó környezetben tervezett elhelyezéséről szóló elképzelésekkel, másrészt, mert évekkel korábban ennek a háznak a funkcióváltás nélküli korszerűsítését már megterveztem. Egyszóval tudtam, hogy az idő megérett a változásra.

Minden változás felkínálja a lehetőséget arra, hogy szembesüljünk múltunkkal, felmérjük örökségünket, kidobjuk kacatjainkat, és csak a megtartásra érdemes holminkat vigyük magunkkal tovább. Segít elengednünk megszokásainkat, lazítani kötelékeinket, egyszóval utat mutat ahhoz, hogy magunk is változzunk. Én építészként is őszintén hiszek a változás erejében, környezetünkhöz és egymáshoz való viszonyunk folyamatos újraértékelhetőségében. Hiszem, hogy ha alapos számvetés után megfelelő következtetéseket vonunk le, jól kiválasztott, valódi értékeink új, magasabb rendű célokat szolgálva kísérik az életünket tovább.

Első megközelítésre talán ellentmondásnak tűnik egy 19. századi épületben fajsúlyos modern művészeti alkotásokat bemutatni a digitális környezethez szokott 21. századi közönségnek. De nincs ebben semmi rendkívüli, ha a feladathoz magát Kepes Györgyöt, az ő változások iránti végtelen nyitottságát és elemző-szintetizáló gondolkodásmódját hívjuk segítségül. Ő egy 1974-es, Iparművészeti Főiskolai előadásában így fogalmazott: „A művész, akár mint alkotó, akár mint nevelő – csak akkor állhat feladata magaslatán, ha értelmével és érzéseivel átfogja korának teljes perspektíváját, a múlt örökségét, a jelen kihívásait és a jövő ígéretét."   

Bölcs szavai bárkit átsegíthetnek egy efféle nehéznek tűnő időutazáson…

Az egykori gyógyszerész, Spetz József 1802-ben vásárolta meg e ház telkét és a rajta álló, akkor 100 éves lakóházat. 1812-ben – éppen kétszáz éve – nagyszabású bővítésbe kezdett: cukorkagyártó üzemet, gyógyszertárat, kávéházat, színháztermet létesített. Új középület született, és kialakult a mai ház zárt udvaros, egyemeletes előképe. 12 év múltán azonban egy tűzvész súlyos pusztítást végzett az épületen. „FATI PARTUS" = „A Végzet szülötte" – az épület homlokzatán olvasható jelmondat – az 1833-as újjáépítés és a mindenkor lehetséges továbblépés jelmondatává vált.

Spetz József tönkrement az újrakezdésbe, de a ház egy második emelettel lett gazdagabb, és elnyerte mértékadónak tekinthető, végleges, klasszicista formáját.  Az 1833-ban alakult Kaszinó Társaság először kibérelte, majd 1878-ban megvásárolta az épületet, amely ezután a II. Világháború végéig Kaszinóként működött tovább. A háború utáni évek változást hoztak az épület használatában. A Kaszinóból évtizedekre Szakszervezeti Székház lett. A belső tér megtelt válaszfalakkal, új ablakok, ajtók nyíltak, s a külső átalakítások egyfajta sematikus megjelenéssel sújtották a homlokzatot.

A ház második reinkarnációja 1983-ban következett be. Addigra az épület szerkezeteinek tönkremenetele miatt halaszthatatlanná vált a teljes szerkezeti felújítás. Mindezt egy nagyszabású koncepcióváltás kísérte, melynek eredményeként megszületett az „Ifjúsági ház", a fiatalok művelődési központja. Szakmai alázattal és hálával gondolok erre az átépítésre és Janesch Rudolf építészre, aki egy olyan korszakban, amikor a műemlékvédők még sokkal szabadabb kezet kaptak a maiaknál, a Középülettervező Vállalat építészeként elvégezte a nehéz munkát, és tökéletes arányérzékkel teljesen átlényegítette az épületet. A magas szintű helyreállítás múlhatatlan érdeme, hogy egy sajátos belső világot, élhető, hangulatos közösségi tereket hozott létre az épület egykori belső udvarának lefedésével és a korábban külső építészeti elemek belső térelemként történő megjelenítésével. Az átépítés formai jegyei időtálló értéket képviselnek, anyaghasználata és színei pedig az akkor legkorszerűbb műemlék-helyreállítási elveket testesítették meg. Kitörölhetetlen emlék él bennem arról, mennyire high-tech volt akkor az a helyreállítás.

Aztán újabb évek jöttek, és lerakták új hordalékaikat. Mivel az üzemeltetés körülményei folyamatosan módosultak, az utóbbi időben az épületet már csak részben használták tervezett rendeltetése szerint. Az átrium lépcsős színpada nem funkcionált, az üvegtető alatti virágládák növényei kiszáradtak, a 2. emeleti télikert üresen állt. A földszinten, az északi szárnyba beköltözött egy étterem, a déli szárnyat egy tánciskola bérelte, a közlekedő terekben pedig megjelentek azok a szolgáltató pavilonok, melyek többnyire biztosan jelzik egy értékes épület kezdődő haláltusáját. Mindehhez elavultak a gépészeti rendszerek, és az elektromos hálózat életveszélyessé vált.  

A ház 2009 végén kapott harmadik esélyt az újjászületésre, amikor az „Alapítvány a Komplex Kultúra Kutatásáért" közhasznú társaság megkapta az egri Önkormányzattól az épület 15 éves bérleti jogát. Ekkor érkezett tőlük irodánkhoz a felkérés egy uniós pályázati feltételeket kielégítő komplex terv elkészítésére. A feladat a Kepes-hagyaték bemutatására és modern időszaki kiállítások megrendezésére alkalmas modern művészeti galéria megtervezésére szólt.

Amint már említettem, a galéria funkció számomra nem tűnt az épülettől idegennek. Már az elején meg kellett fogalmaznom magamnak a tervezői célomat, ami nem is lehetett más, mint hogy az épületet új régészeti és levéltári kutatási adatok alapján, kívül-belül eredeti, legjellemzőbb állapotában rekonstruáljam. Emellett azonban nem titkolt szándékom az volt, hogy a belső teret – élve a korábbi nagyszabású átalakítás adta szabadsággal és megtartva annak maradandó értékeit – minden négyzetméterében átstrukturáljam, és megfeleltessem az új feladatnak. Azt kívántam elérni, hogy az épület olyan mértékben átlényegüljön, hogy frissen elkészült állapotában már akkor egy művészeti galéria képét nyújtsa, amikor még egyetlen kép sem lesz a falakon. Meggyőződésem szerint ugyanis egy épített térnek berendezési tárgyak nélkül is ki kell fejeznie küldetését.

Következzen itt egy rövid felsorolás arról, mi minden történt e cél érdekében az épületen:

• Teljes homlokzatrekonstrukció és felújítás készült. Archív fotók és a régészeti feltárás alapján, az utólagos elemek elbontásával, eredeti bejáratok, párkányok, tagozatok visszaépítésével visszaállítottuk az épület legrendezettebb, legjellemzőbb homlokzati képét. Új ablakok, ajtók készültek, és restauráltattuk a külső és belső kőszerkezeteket.
• A homlokzat színezéséhez nem találtunk eredeti színmaradványokat, így lehetőségünk volt a klasszicista épülethez és a modern funkcióhoz egyaránt illő, halványszürke falfelületek, természetes kőszínűre festett tagozatok és kék ablakok-kapuk színharmóniájának megalkotására. Bár a barokk Egerben kissé szokatlan ez a színezés, visszajelzések szerint a nagyközönség azonnal befogadta a ház új képét.
• Újra megnyitottuk a 30 évvel ezelőtt fix üvegfalra lecserélt főkaput, és visszahelyeztük az épület tengelyébe a főbejáratot. Így a látogatók előtt már belépéskor feltárul a kapualjon át a teljes belső tér. Egy régi mozifilm – a Bakaruhában – képkockáinak segítségével az eredeti nagykaput is újraterveztük.
• Feltártunk és rekonstruáltunk egy árkádos kis folyosót a kapualj baloldali oszlopai mögötti sávban, elegáns fogadótérré bővítve ezzel a korábban szűkös kapuáthajtót. Ebbe a térrészbe kerülhetett ezután önálló műtárgyként a képeken látható pénztár-információ-ruhatári pult.
• Elbontottuk a meredek modernkori főlépcsőt, és feltárt maradványok alapján rekonstruáltuk az alatta megtalált, laposabb hajlásszögű, eredeti főlépcsőt. Ezzel megoldódott a korábban szűkös főlépcsőházi belmagasság problémája.
• Eltávolítottunk minden olyan belső falat, amely nem tartozott az eredeti térszerkezethez. Így alakulhattak ki azok az összefüggő teremsorok, amelyek a kiállítási funkciónak is leginkább megfelelnek. Ajtók csak a legszükségesebb helyekre kerültek. Az összekapcsolódó, nagy terek kellő távlatot és változatos nézőpontokat kínálnak a műalkotások élvezetéhez.
• Az átriumban eltávolítottuk azokat az álablakokat, melyek az egykori udvari nyílászárókat már csak díszletszerűen jelezték. Megszűntettük az átrium üvegtetője alatti szellőzőcsatornákat és robusztus takarópárkányokat, egyúttal kizártuk a belső térből az üvegtető két oldalán markánsan megjelenő műanyag ablaksorokat. Megtartottuk a Janesch Rudolf tervezte gyönyörű üvegtető-felépítményt, de elbontottuk az üvegtető árnyékoló rácsait és az elavult üvegszerkezeteket.
• Elbontottuk a tetőkertet, az első emelet végének álablakos üvegfalát, a körfolyosó fekete acélpálcás mellvédkorlátait, a nagyterem vasbeton színpadi emelvényét és az átriumos udvar végében álló, modernkori lépcsős színpadot.

Ha a fentiekből bárki azt a következtetést vonná le, hogy teljesen szétvertük a házat, be kell vallanom, hónapokig számomra is úgy tűnt, hogy csak fogy az épület, de nem gyarapszik. Valójában azonban az történt, hogy megszabadítottuk a házat minden olyan fölösleges sallangtól, elavult és korszerűtlen szerkezettől, amely nem szolgálta volna a kitűzött célokat, a tervezett használatot.

S hogy milyen új elemek kerültek be az épületbe?

• Üveg szélfogót építettünk be a nagykapu mögé, amely a nyitva tartott nagykapu mellett betekintést enged az utcáról a Galéria zárt világába.
• Új, egységes padlóburkolatokat terveztünk, kiegyenlítettük a körfolyosók padlószintjeit, és kiépítettük a múzeum teljes akadálymentesítését.
• Személyliftet és új vendégmosdókat építettünk.
• Átburkoltuk az üvegtető alatti oldalsó falfelületeket, s a tetőbe új üvegszerkezeteket építettünk be.
• A körfolyosókat osztás nélküli üvegszalag korlátokkal szegélyeztük.
• A 2. emeleti körüljáró folyosót egy negyedik oldali folyosószakasz megépítésével tényleges körfolyosóvá zártuk össze, és az új körfolyosó-szakaszról ajtókat nyitottunk a nagyterem felé, ahol ebben a magasságban, a hosszfal mentén egy galéria épült. A galéria különleges nézőpontot kínál nagyteremben kiállított nagyobb méretű műtárgyak megtekintéséhez.
• Végül, de nem utolsósorban 2 átjáró hidat vezettünk át az átrium légterén, a 2. emelet magasságában. Ezek a hidak mozgalmas építészeti és fénykizáró elemek, melyek új perspektívából láttatják a belső teret és a műalkotásokat, és új dimenziókat nyitnak az épület használatában.

Rendkívüli, hogy a mai Magyarországon, az ismert nehézségek közepette, amikor szinte minden jó kezdeményezés kisiklik valamilyen előre nem látható akadályon, ez a projekt 100 %-os minőségben megvalósulhatott. Ez pedig csak úgy történhetett meg, hogy az első perctől kezdve ugyanazon a térfélen sorakozott fel az összes játékos, s a játék során a közös cél mindig fontosabbnak bizonyult az egyéni akarat érvényesítésének belső kényszerénél.

Megbízóim, Offenbacher Ferenc és Kaczári István mindvégig stílusosak maradtak; remek stratégiai érzékük és kompromisszumkészségük kifinomult ízléssel és a fontos pillanatokban kellő döntési határozottsággal párosult.

A Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt képviselő Kurczveil Mária építész kolléganőnk első perctől kezdve az alkotó gárda tagjaként vett részt a folyamatban. Velünk volt már a kutatási időszakban, majd a tervezés alatt és végig a kivitelezés idején. Ott állt mellettem a kapualj és a lépcső feltárásakor, a homlokzat színezésénél, az üvegajtó elhelyezésénél, velünk együtt dolgozott a jó eredményért. Észrevett olyan apró hibákat is, amelyek felett én időnként elsiklottam, és ha kellett, helyettem is erélyesen harcolt az igényes megoldások keresztülviteléért. Igazi alkotótárs volt, hálás vagyok a segítségéért.

A kutatók, Juan Cabello régész és Mentényi Klára művészettörténész – egykori OMF-es kollégáim – gyorsan és célirányosan segítették a munkánkat. Nemcsak a kötöttségeket, hanem a lehetőségeket is időben feltárták előttünk, és mindig hagytak tudományosan megalapozott lehetőséget a választásra. Sokat köszönhetünk rugalmasságuknak, friss kutatói szemléletüknek.

A tervező team minden tagja képessége legjavát nyújtotta. Építész munkatársaim: Abkarovits András okl. építészmérnök, Gasparovics Attila okl. építészmérnök, Gáspár Ágnes építész konstruktőr és Simon Gábor árszakértő. Statikus kollégáink: Kovács Csaba és Bacsik Dávid okl. építőmérnökök. Gépész tervező: Simon Roland okl. gépészmérnök. Elektromos tervező:Rácz Géza okl. villamosmérnök. Tűzvédelmi tervező: Bányai József.

A kivitelezést vezető Jakab József és társa tökéletes minőségben valósították meg terveinket, és követték a gyors változásokat. A műszaki vezető, Báthori Csaba építészmérnök kollégám naponta hozott nehéz döntéseket, s közben kőművesek, villanyszerelők, burkolók, festők, ácsok, asztalosok végezték legmagasabb szinten a munkájukat. Nem felejtem annak a kőműves mesternek a szavait, aki – miután rejtőzködő boltozatokat keresve sokadik helyen bontattam meg vele a kapualjban lévő falakat – szabadkozásomra, nyakában a lehullott törmelékkel, mosolyogva válaszolta: „Önnek szívesen teszem."

Írásomat azzal kezdtem, hogy hiszek a változás pozitív erejében. Ezt most azzal egészítem ki, hogy hiszek az önzetlenség és az egybefeszülő, közös akarat erejében, és abban, hogy a feszültségektől mentes alkotói folyamat öröme megmarad a falak között és meglátszik az eredményen.

Ha az Építész gondolata valóra vált, akkor a mindenkori látogatók egy hitelesen helyreállított klasszicista épület kapuján lépnek be, és egy 21. századi, sajátosan modern világba érkeznek, ahol minden őket és a művészetet szolgálja. Kivételes lehetőség, hogy alkotótársaimmal részesei lehettünk ennek a folyamatnak.

Botos Judit