Kis hegyi kápolna Ivóban

A kápolna egy alacsony költségvetésű magánkezdeményezés segítségével valósulhatott meg a Zetelakához tartozó Ivóban, a Madarasi Hargitára vezető út szomszédságában. Az épületet Köllő Miklós írásával mutatjuk be. 

A kápolna egy már meglévő, sok évvel ezelőtt, valószínűleg egy nyaraló számára készült alapozás felhasználásával épült. Azonban a viszonylag jó állapotú fundamentum alapterülete körülbelül kétszerese volt a kápolna kívánt méretének, azaz a megrendelő lehetőségeinek. Gazdasági okokból is úgy döntöttünk, hogy megtartjuk az alapot, amely alkalmasnak tűnt egy faépítmény építésére.

A (részben pro bono) projekt a Larix Stúdió belső "pályázatával" indult.  A megrendelőnek bemutatott két változat a fundamentum különböző területeinek felhasználását javasolta: vagy a félköríves, betonfödémmel lefedett területet, vagy a téglalap alakú, födetlen területet. Mindkét változat a "felesleges" rész felhasználását is javasolta, akár köztes térként, akár kertként.

Miután a megrendelő nehezen, de döntött a lehetséges irányról, annak folytatásánál szem előtt tartottuk a Székelyföldön mára kiveszőfélben lévő, de pár évtizede még nagy hagyománnyal bíró, közösségépítő szereppel is bíró kalákát: azt, hogy a munkálatok nagy része ismerősök, jószándékú, de mesterségbeli tudással nem bíró emberek segítségével is kivitelezhető legyen. Emiatt – és pénzügyi okokból – a legtöbb anyag helyi és kezdetleges: faszerkezet, deszka, dránica (ez utóbbi nem a legolcsóbb, de szerénysége és a hagyományossága miatt került előtérbe). Ezenkívül tisztességesen megfizethető anyagokat használtunk: fa rétegelt lemezt (könnyen összeszerelhető, időtakarékos) és a legegyszerűbb betont a padlóhoz és a kápolna egyetlen padjához.

A kápolna alapgondolata: végtelen perspektívát nyisson a tájra, és teremtse meg az elmélyülő szemlélődés helyét.  Ezért lebontattuk a kápolna (újra)használt alapjának közelében található melléképületet/fatárolót, amely útját állta a kápolnából a látóhatár irányában történő kitekintésnek.

A kápolna alaprajzi elrendezése szekvenciális, két, egymásra közel merőleges tengelyre szerveződik. A bejárat tengelye a kápolnán kívüli, a tetőből kitüremkedő szerkezeten található harangra irányul. A harangok alatti terület az egymás fölötti tetőablakok által létrehozott résnek köszönhetően átlátszó, így a harang a kápolnába való belépés pillanatától vonzza a tekintetet, mint a bejárati rész/„folyósó"  perspektivikus lezárása.  A folyosón előremenve, jobbra egy egyszerű betonpad hívogat, mely minden további, felesleges részlet nélkül, szerzetesi egyszerűséggel a monolitot betonpadló anyagából készült és egy tömböt alkot vele – ez által nyervén súlyt a térben.  A pad mögött egy kereszt alakú, résekből formált ablakot találunk.  A padtól balra és jobbra a tetőtéri ablakok nyitnak a tájra, azt a benyomást keltve, hogy ez a pad valójában ki van helyezve a táj csöndjébe. A padra leüléshez meg kell fordulni – így egy irányváltás révén megjelenik a meredek födésű, egyenlőszárú háromszög keresztmetszetű hajó teleszkopikus tere, amely a harangról és a környező tájról (és annak sok részletéről, folyamatos vibrálásáról) a kilátást a hegyek által bezárt völgy horizontjára, azaz a végtelen táj csendjére irányítja a hajót lezáró üvegfalon keresztül.

Ennek az üvegfalnak az asztalosmunkája kereszt alakban osztott és előtérként vetül a mögötte lévő végtelenre. Ez a háromszög alakú "cső" azonban alsó részén elanyagtalanodva, üvegezett nyílássávon keresztül kitekintést enged az alapozás kihasználatlan részébe (amelyet a jövőben levendulakertként alakítanak ki, utalásként a középkori kolostorok kerengőjére és a meditáció funkciójára), és a rádióhullámokhoz hasonló kódolásként települ rá a korábban leírt, végtelenbe irányított tekintet hullámhosszára. Ezek a padlószinten elhelyezkedő ablakok különleges érzést keltenek: a rajtuk áthatoló fényt a sima betonpadló tükrözi, az üvegezett "kereszt" homlokzat pedig megsokszorozza ezeket a fénypontokat, amelyek a tájra vetülnek, és fényutat képeznek az örökkévaló, nyugodt táj felé.

A folyosó és a hozzá kapcsolódó bejárati rész fából készült rétegelt lemezzel burkolt, semleges felület, amelynek kontrasztjaként az  egyenyészpontú perspektívát kirajzoló belső burkolataként használt, vízszintesen elhelyezett, egymástól eltávolított deszkák rései között kialakuló árnyékok a tájra vetülő keresztre vezetik a tekintetet, és kiemelik azt. A belső világítás – anélkül, hogy más jelenlétet teremtene a hajó terében – a deszkák rései közé szerelt LED-csíkokból áll. A szerénység kedvéért a héjazat nagyrészt zsindelyből készült, amelyen keresztül (a fa szürkévé válása után) a szerkezet belesimul a tájba.

Összefoglalva: mondhatnánk, hogy semmi látványos nincs ebben az erdős területen alig észrevehető kápolnában. De érdemes kipróbálni a táj szemlélésének érzését, amit ez a kis imahely kínál.

Bár az építmény szakít a székelyföldi hegyi kápolnák formai, szerkezeti és anyagi hagyományaival, azonban a helyi anyagok felhasználásával, építési módjával, egyszerűségével – tágabb értelembe véve – mégis a helyi hagyományok része; olyan kortárs építmény, amely tökéletes harmóniában van a környezetével, az utóbbi háromszáz évben kialakult, de alapjaiban a székelyek középkori demokráciáját tükröző kultúrtájjal.

Köllő Miklós

Szerk.: Winkler Márk