A balatoni nyaralók építőmesterei: tervezők és kivitelezők

Szezonális örökség című, a Balaton környékének táj- és településképi, valamint építészeti történetével foglalkozó sorozatunk soron következő részében ismét a két háború közti időszakot vizsgáljuk. Wettstein Domonkos írása hangsúlyozza, hogy a Balaton-parti települések vizsgálatánál nemcsak a jegyzett építész tervezők, hanem a helyi szinten ismert mesterek munkásságára is érdemes figyelmet fordítani. 

A két háború közt a nyaralóépületek többségét még nem építészek, hanem a kivitelezéssel is megbízott helyi építőmesterek, illetve kőművesek tervezték. A harmincas években egyre intenzívebben kezdett beépülni a tópart, az egyre növekvő számú építkezés azonban az építészeti minőség problémáját is kiélezte. A két háború közt népszerűvé váló egyszerű nyaraló mint új építészeti műfaj számára azonban nem álltak rendelkezésre megfelelő előképek, ami az egyre inkább zavarossá váló összképben is megmutatkozott. A balatoni építészet minőségének javítására irányuló kezdeményezések élén jellemzően a budapesti székhelyű, nemzetközi tájékozottsággal rendelkező építészeket láthatjuk, de a harmincas évek publikációiban már egyre több helyi kötődésű építész vagy építőmester alkotását is felfedezhetjük. Közülük is kiemelkedik az építőmesterek regionális érdekvédelmét szervező Káldy Ferenc arácsi építőmester, építész.

Az építészet értékelésénél hajlamosak vagyunk csak az adott korszak elitjére, kiemelkedő alkotóira összpontosítani, miközben az összkép alakításához a kevésbé ismert lokális tervezők és kivitelezők értő szerepvállalására is szükség van. Épp ezért érdemes az országosan ismert alkotók mellett a regionális szereplők munkásságát is megismerni, és megvizsgálni, hogyan kapcsolódtak össze az eltérő pozíciókból alkotó szereplők, milyen kapcsolatok, kölcsönhatások alakultak ki a nagyvárosi, elsősorban budapesti székhelyű és a tóparton működő építészek, építőmesterek, vállalkozók között.

Egy korabeli iparjogi szempontból végzett kimutatás plasztikus képet ad a nyaralók tervezésére adott megbízások alakulásáról a harmincas évek elején.[2] Eszerint az épületeket 12%-ban kőműves kisiparosok, 66%-ban kőműves mesterek, 22%-ban építőmesterek tervezték és kivitelezték. A jogosulatlan kontárkodás 6% volt.[3] A földszintes épületek száma 82%, az emeleteseké 18%. Ennek hátterében az áll, hogy emeletes épületet a korabeli jog szerint csak építőmesterek készíthettek, ám emiatt megnőtt a manzárdtetős megoldások száma, mivel az nem minősült emeletnek és a kőművesek rábeszélték a megbízóikat az általuk is megépíthető megoldásra.[4] Épp ezért a korszakban már egyre több építész kezdeményezte, hogy csak megfelelő jogosultsággal lehessen tervezni és „ne tűrjék sehol a strohmann rendszert".[5]

A problémára Komor János már 1931-es Hogyan építünk, és hogyan kellene építenünk a Balaton partján? című Tér és Formában megjelent publikációjában rámutatott. „A Balaton partján végigutazva, a sűrű, egy-más mellett épült fürdőtelepek és helységek kiépítését ha szemléljük, elénk tárul a kellő felvilágosítás hiányával tervező és alkotó építészeti álromantika szomorú pusztítása. A sokféle típusú nyaraló szinte unisono harsogja a torony diadalát. Akár hatszobás, akár négyszobás, akár egyszobás az épület, egyetlen dolog biztos: hogy torony van rajta. Torony nélkül, úgy látszik, nem tudnak alkotni a Balaton környéki kőművesmesterek, a háztetők orgiájába itt-ott bele-csendül egy-egy pártázatos háromszobás lovag-vár, álmanzárdok, minden ok nélkül tornyosuló oromzatok emelkednek 2 méter magas renesszansz oszlopok fölött és a legenyhébb időszerűtlenség, a kúria-stílus is megkapja a maga néhány épületáldozatát."[6] Tanulmánya a Magyar Mérnök és Építész Egylet 1931-es Balaton ankétjával egyidőben jelent meg, és az ott elhangzó gondolatokat is reflektálja. A szemlélet formálására a Tér és Forma ugyanebben a lapszámban 30 tervet is közzé tett. Érdekesség, hogy a tervek mellett nem jelölnek meg konkrét helyszínt vagy települést, hanem regionális szinten általánosan, a balatoni nyaraló megoldására adnak példákat.

Komor János tanulmányának másik fontos megállapítása, hogy nemcsak az egyes épületeket vizsgálja, hanem az azokból kirajzolódó összképre, a nyaralótelepek zavaros településképére is rámutat. „A minden ok nélkül készült manzárd-tetők mellett látunk egyszerű sátortetőket, lehetőleg jó magasra építve, a házak magassága, formálása teljesen önkényes, ötletszerű, a telep csak azért telep, mert egységesen árulták a telket és építették fel őket, de nem azért, mert egységes a hatása." [7] A telepek parcellázását követően az építtetők saját felfogásuk szerint építkezhettek, mivel a harmincas évek elején még nem állt rendelkezésre egységes balatoni szabályozás, a telepeken pedig csak egy-egy esetben próbálták meg mintaházakkal egységes irányba terelni az új építkezések karakterét.

A harmincas évek közepén ugyanakkor már jelentős javulásról tudósítottak a szaklapok. Ekkor már egyre szervezettebb formában tevékenykedtek a Balaton-ügy iránt elkötelezett építészek, Kotsis Iván koordináló szerepvállalásával. Ezekben az években több szemléletformáló kiállítást is rendeztek a tóparton. A „Hogyan építsünk?" kiállítássorozat tematikus rendezvénye mellett a Tér és Forma Siófokon szervezett bemutatót, ahol nem hcsak a tervezőket és kivitelezőket, de az építtető közönséget is szerették volna megszólítani. Emellett folyamatosan jelentek meg a publikációk a nyaralóépítés javasolt irányelveiről is. 1935-ben a Tér és Forma is bemutatta a korszerű balatoni nyaraló kialakítására a Kotsis által egy évvel korábban kiírt tervpályázat eredményét. A publikációhoz Fabiny Tihamér kereskedelmi miniszter előszavát is közzé tették. „…örömmel állapítottam meg annakidején, hogy a magyar építészi kar minő felkészültséggel vett részt ezen a pályázaton, mennyi kitűnő, gazdaságos és egyúttal szép tervet nyújtott be. A Balatoni Intéző Bizottság szervezőmunkájával lehetővé tette azt, hogy ezek a mintaszerű tervek mindenki számára könnyen hozzáférhetők legyenek és senki se kerüljön abba a helyzetbe, hogy felépíteni szándékolt házánál hozzá nem értő kontárok terveit használja fel."[8]

A tervpályázat eredményeként 16 tervet jelöltek megvalósításra alkalmasnak.[9] Az első díjat Krassói Virgil, Seenger Pál, valamint a Merxbauer Ferenc és Szécsi Pál építészpáros, a második díjat Vidos Zoltán, Lechner Lóránd, illetve Hidasi Lajos és Barátosi-Szabó Ferenc közös terve kapta. A megvételt nyert tervek alkotói közt szerepelt még Tóth Kálmán, Katona Dezső és Fodor Jenő. Az építészek ezúttal is önkéntesen közzé tették a terveket szabad felhasználásul azoknak, akiknek nincs anyagi lehetősége építészt megbízni a tervezéshez. A rajzokat a Tavaszi Árumintavásáron, Keszthelyen a Balatoni Múzeum nyári kiállításán és a Tér és Forma hasábjain tették közzé.[10] A bemutatott tervek mindegyikét budapesti székhelyű építész készítette.

A pályázat eredményének ismertetése kapcsán Nemes Árpád összegezte a tanulságokat és a pályázati anyag mellett az elmúlt években felépült nyaralókból készült képválogatást is bemutatott. A Tér és Forma hasábjain megjelenő képsor érdekessége, hogy többségüket nem jegyzett építészek, hanem helyi építőmesterek, vagy épp kőművesmesterek tervezték.

A publikált nyaralóépületek tervezői és kivitelezői megegyeznek a kutatás során feltárt, más korabeli feljegyzésekben szereplő helyi kötődésű tervezők neveivel: Szilassy Lajos építőmester (Balatonfenyves), Káldy Ferenc építőmester (Balatonarács), Varga András építőmester (Keszthely), Harmath Ferenc építész és építési vállalkozó (Balatonboglár), Dióshegyi Ernő építész, Körmendy Péter kőművesmester (Balatonlelle), ifj. Takács János építész (Veszprém), Fehér Imre építési vállalkozó (Siófok), Rathing Ferenc mérnök (Balatonszéplak), Wenczel József (Balatonmáriafürdő), Linczmájer György építész, építőmester (Veszprém), Berkovics György építőmester (Tapolca).

A minőség javulásának hátterében a Balatoni Intéző Bizottság tevékenysége állt. Törvényi felhatalmazással a Balaton-parti építkezések terveit a BIB mint regionális szintű szervezet számára is be kellett mutatni. A BIB ugyanakkor nem rendelkezett döntési, csak véleményezési jogkörrel, de mivel fontosnak tartotta a tóparti építészet ügyét, Siófokon műszaki kirendeltséget létesített, ahol más vidéki eljárásoktól eltérően nem jogászok, hanem építészek végezték a tervek felülvizsgálatát. „A vélemény megadásánál a kirendeltség nemcsak a rajz hibáira mutat rá, hanem vázlatszerűen — mint-egy bizonyításképpen a jobb és gazdaságosabb felépítés és elrendezés lehetőségére — a helye-sebb megoldást is megadja. Ez így megy most már harmadik éve és ha az eredmény nem is teljes, de lassan a köztudatba kezd menni, hogy mennyire fontos az, hogy a terv jó legyen."[12] Az eljárás lehetővé tette, hogy a döntéshozatal során a települések mellett nyaralótelepek érdekképviseletét is bevonták a véleményezésbe, majd a regionális szintű szervezet is véleményezhette a terveket, mielőtt a főszolgabírói hivatalok megfogalmazták a határozatokat.

A Balaton-partra nyaranta a fővárosból lejáró építészek mellett a helyi építészek és építőmesterek is részt vettek a regionális ügyekben.[13] Közülük ki kell emelni Káldy Ferencet, aki építőmesterként, majd építészként a tervezéstől a kivitelezésig a szakmagyakorlás teljes vertikumát átfogta és épületeivel a korabeli építészeti irányzatoknak a helyi megoldásait adta.[14] Kezdeti, balatonboglári tevékenysége idején szoros kapcsolatot alakított ki a bogláron nyaraló Kotsis Ivánnal. Kotsis nagy hangsúlyt helyezett a helyi kőművesek és építőmesterek szemléletének formálására. Mintaterveit az ő számukra is érthető, egyszerű elvek mentén alakította ki és személyesen is képezte őket. Káldyval a kapcsolata később barátsággá vált, és akkor is tartották a kapcsolatot, amikor Káldy Arácsra tette át a székhelyét. Káldy szemléletére nagy hatással volt Kotsis, az ő kapcsolatuk a nemzetközi tájékozottságú egyetemi tanár és a regionális hatókörben alkotó tervező-kivitelező közti tudástranszfer korabeli lehetőségeit is kirajzolja.

Káldy regionális ügyekben játszott szerepe elsősorban a helyi építészek és építőmesterek összefogásában és érdekképviseletében teljesedett ki. A Balatoni Szövetség műszaki bizottsága, a tó körüli okleveles építészek és építőmesterek támogatásával 1934 februárjában tartott ülést Balatonfüreden. A miniszternek címzett feliratukban először a vidéki építkezések minőségi problémáit elemzik, kiemelve, hogy a képzettebb építészek és építőmesterek nincsenek jelen. Ezzel szemben a Balaton az elmúlt években előnyös helyzetbe került: „Az okleveles építészek és építőmesterek letelepedésével az építőtársadalmon kívül elsősorban a balatoni építészet nyert sokat."[15] Ugyanakkor továbbra is rendkívül sok problémát okoztak a képzetlen kőművesek által emelt házak, nemcsak esztétikai, de műszaki szempontból is. Példaként listába szedték az elmúlt években történt baleseteket, födém és áthidaló leszakadásokat, amik a képzetlen szakemberek hibáira vezethetők vissza.

Javaslataikban megfogalmazták, hogy az emeletes házak építésére továbbra is csak a magasabb szakképzettségű építőmestereknek legyen jogosultságuk, a kőművesmesterek pedig még kisebb házakat se tervezhessenek. Felszólították a minisztert, hogy a képesítéssel nem bíró egyének részére építési vállalkozói ipari igazolványt a jövőben ne adjanak ki. Az ügy hitelesítőjeként Kotsis Ivánra hivatkoztak, ezzel személye – részben egyetemi tanári pozíciójából és tekintélyéből adódóan is – mintegy a regionális léptéket összefogva a helyi és az országos érdekek közötti közvetítővé válik: „kérje ki Kotsis Iván véleményét, aki a Balaton ügyét legjobban ismeri" – írják zárszavukban. A feliratnak érdemi következményei azonban nem lettek, az 1935-ben elkészülő Balatoni Szabályrendeletek a képesítéshez kötést nem rendezte, de az engedélyezési eljárások során a kontrollt szigorította.

A tópart turisztikai fejlődése 1937-ben érte el a csúcspontját, a háborús években azonban már visszaesés mutatkozott. Nemes Árpád 1941-ben a Magyar Építőművészetben összegezte a Balaton-ügy helyzetét. Cikkének illusztrálásához saját épületei mellett Káldy Ferenc alkotásait is felhasználta.

Írásában egy egységes regionális terv vízióját mutatta be, amely a helyi kezdeményezésekre építve alakítja ki az összképet. Bár a tervezés elindult, a háború elsodorta a kezdeményezést, és a politikai átrendeződés a korszak tóparti civil szervezeteit, köztük az építészeti kezdeményezéseket is megszűntette. A két háború közti időszak többszintű szakmai kapcsolatrendszere ugyanakkor rámutat: az összkép szempontjából nemcsak a kiemelkedő alkotókra, de a helyi kötődésű, regionális hatókörű szakemberek értő szerepvállalására is szükség van.

Wettstein Domonkos

Szezonális örökség: A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába. A nyaralótelepek tipológiáját és huszadik századi történetét az MTA Bolyai kutatási program keretében vizsgálom.

[1] Nemes Árpád: Hogyan építsünk a Balatonpartján? Tér és Forma 8 (1935) 3. 69–77.
[2] Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
[3] A hatósági felügyelet problémájáról lásd: Héjj Gyula: A balatoni építkezések hatósági felügyelete. In: Antal Dezső (szerk.): Balaton Tér és Forma (Kiadó), Budapest 1931. 77–80.
[4] A 32.396/1913 sz. (1913. R.T. 1431) alapján és a K.M. 49.917/914 számú leirata alapján kőművesmester csak földszintes lakóházakat és gazdasági épületeket, ácsmester faszerkezetű házakat, míg a kőművesiparos csak javító munkákat, nagyközségekben
egyszerű szerkezetű földszintes házakat tervezhetett és kivitelezhetett.
[5] Körmendy Nándor: A balatonmelléki építkezések tervezési és vállalkozási munkakörének rögzítése. In: Antal Dezső (szerk.): Balaton. Tér és Forma (Kiadó), Budapest, 1931. 75–76.
[6] Komor János: Hogyan építünk és hogyan kellene építenünk a Balaton partján? Tér és Forma 4 (1931) 2. 41–42.
[7] Komor János: Hogyan építünk és hogyan kellene építenünk a Balaton partján? Tér és Forma 4 (1931) 2. 41–42.
[8] Fabinyi Tihamér: Építkezés a Balaton mentén. Tér és Forma 8 (1935) 3. 65–66.
[9] Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
[10] Beszámoló Kozma Miklós Belügyminiszter Keszthelyi látogatásáról. NH 1935, 20.
[11] Nemes Árpád: Hogyan építsünk a Balatonpartján? Tér és Forma 8 (1935) 3. 69–77.
[12] Nemes Árpád: Hogyan építsünk a Balatonpartján? Tér és Forma 8 (1935) 3. 69–77.
[13] Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
[14] Káldy Ferenc hagyatéka az örökös Káldy Mária jóváhagyásával a kutatás keretében feldolgozva.
[15] A felirat szövege megtalálható Káldy Ferenc hagyatékában
[16] A felirat szövege megtalálható Káldy Ferenc hagyatékában
[17] Nemes Árpád: A Balatonvidék rendezési és építészeti kérdései. Magyar Építőművészet 40 (1941) 6. 159–162.

Irodalomjegyzék:
Fabinyi Tihamér: Építkezés a Balaton mentén. Tér és Forma 8 (1935) 3. 65–66.
Kotsis Iván: Épületek és tervek. Pósa, Budapest, 1945.
Nemes Árpád: Hogyan építsünk a Balatonpartján? Tér és Forma 8 (1935) 3. 69–77.
Nemes Árpád: A Balatonvidék rendezési és építészeti kérdései. Magyar Építőművészet 40 (1941) 6. 159–162.
Nemes Árpád: Irányelvek a Balaton menti építkezésekhez. Magyar Mérnök és Építész Egylet Közleménye 68 (1934) 17. 110.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018. Könyvalakban megjelent: Wettstein
Wettstein Domonkos: Resort Architecture in Regional Perceptions: Multiple Aspects of a Region in Iván Kotsis’ Design Method for Balaton Lakeshore. Prostor, Vol. 29 No. 2(62), 2021.
Wettstein, Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. Építés - Építészettudomány, 45 (1-2). pp. 139-171. (2017)
Wettstein Domonkos: Modernizáció és modern építészet a két világháború közötti rekreációs célú építkezésekben. In: Veöreös, András; Horváth, Tamás (szerk.) Kortárs építészettörténet V. 100 éves a Bauhaus. Győr-Moson-Sopron Megyei Építész Kamara, Győr (2020) pp. 111-128.

Szerk.: Winkler Márk