Kockaház – egy kulturális hasadék bezáródása

Kockaház – A vidék 20. századi háztípusa címmel nyílt december 10-én kiállítás a Magyar Építőművészek Szövetsége Kós Károly termében. A lenyűgöző, eddig ki nem állított fotóanyagból álló tárlat is biztató jele annak, hogy e lesajnált háztípus történeti és elméleti feldolgozása jó úton halad. A kiállítás január 5-éig ingyenesen megtekinthető.  

Bár az értelmiségiek körében a kockaházak ´60-as évekbeli, tömeges megjelenése heves vitát generált, a 80-as évekre és a rendszerváltást követően, a háztípus feledésbe merült. A legtöbben csak a Kádár-rendszerből itt maradt, értéktelen, a modern élet igényeihez alkalmatlan építményként tekintettek rá. Kétségtelen, hogy a sátortetős kockaház a hagyományos magyar falukép amortizálódásának egyik szimbólumává vált, de nem szabad elfelejtenünk, hogy több százezer család élt és él a mai napig ilyen épületekben. Ilyen számok mellett pedig egyértelmű, hogy a kockaházak vizsgálata a késő modernizmus hazai folyamatainak megértésében is kulcsfontosságú.

Szerencsére az elmúlt időszakban egyre többen fordulnak a téma felé; a kockaház fokozatosan előbújik a sodródó hasadék árnyékából. Tamáska Máté építészetszociológus vezetésével már évek óta tart a Magyar Nemzeti Levéltár és a Szentendrei Skanzen együttműködésében végzett, tágabban a rendszerváltás vidéki vonatkozásait vizsgáló kutatás, melynek a kockaház kiemelt szegmense. A kutatáshoz kapcsolódóan nemrég jelent meg a TérTár könyvsorozat 8., kockaházakkal foglalkozó kötete, melyben történészek, szociológusok, építészek szemszögén keresztül érthetjük meg a téma jelentőségét, érdekességét. (Tamáska Mátéval készült interjúnkat itt olvashatják.)

Akik azonban első nekifutásra nem hosszú és részletes tanulmányok olvasásával kezdenék a kockaházak alaposabb megismerését, azoknak kiváló ugródeszkát jelenthet a decemberben a MÉSZ-ben (Magyar Építőművészek Szövetsége) megnyílt, szintén Tamáska Máté által szerkesztett kiállítás és katalógus. Az anyagok alapját a Levéltár egyik raktárában, évtizedeken keresztül bontatlanul heverő papírfotó-gyűjtemény adja. A fényképek a Hazafias Népfront 1985-ös pályázatára készültek, melynek célja „Magyarország felszabadulásának" negyvenéves jubileumának megünneplése volt. A lelkes amatőrök által készített, több mint 70000 felvétel az ország 300 településének ´80-as évekbeli hétköznapjait ábrázolja. A fotók tehát nem kifejezetten a kockaházakról szólnak, azonban mint a késő Kádár-kori falukép meghatározó elemei, a sátortetős kubusok gyakran megjelennek rajtuk. 

A kiállítást körbejárva, vagy a katalógust lapozgatva – melyekben a felvételek csak egy nagyon szűk, válogatott metszetét láthatjuk – hamar megérthetjük, hogy Tamáska Máté miért is gondolta olyan értékesnek ezeket a fotókat. A gyűjtemény változatossága, részletessége lenyűgöző. Láthatunk korabeli faluképeket, házak bejáróján pihenő zsigulikat, otthonaik előtt büszkén álló embereket, vidéki kúriákat, indóházakat, régről megmaradt nádtetős hosszúházakat és persze megannyi kockaházat. Kockát építés előtt, közben és után, kockát verandával, toronnyal és egyéb bővítménnyel, kapart kőporos homlokzati díszítéssel, napocskás kerítéssel, manzárdtetővel és így tovább. A fotókon keresztül valójában nem másra látunk rá, mint a hagyományos falusi életmód utolsó állomására és megállíthatatlan átalakulására. 

A gyűjtemény a kockaház tematika 13 fejezetre (pl.: Megközelítések, Előzmények, Az utcakép, Díszítések, stb.) felosztott illusztráláshoz is tökéletesnek bizonyult. A fejezeteket egy-egy gondolatébresztő idézet és rövid, de tanulságos szöveges összefoglalók vezetik be. Az itt felvázolt témákat egészítik ki és teszik kézzelfoghatóvá a válogatott, fekete-fehér fényképek. A falra akasztott tablókon gyakorlatilag a kiadvány egyes oldalai jelennek meg kinagyítva, így utóbbi nem kiegészítő prospektus, hanem ugyanazon anyag másik formátuma. Az információk strukturálása jól követhető, a rövid fejezetek izgalmassá teszik az olvasást, de a téma mégsem aprózódik összefüggéstelen darabokra. Ha odafigyelünk, a végére átfogó, persze (a terjedelemből adódóan) érintőleges képet kaphatunk a kockaházakról és a magyar falu rendszerváltást megelőző időszakáról. 

A kiállítás december 10-én tartott megnyitója is sok érdekességet tartogatott. Először is, meglepő, de örömteli volt látni, hogy a Kós Károly terem teljesen megtelt, és hogy a közönség soraiban egyaránt ültek idősebbek és fiatalabbak is. Ez is jól mutatja, hogy a téma sokakat érdekel és még sok jövőbeni kutatás kiindulópontja lehet. Az eseményen a kurátor mellett beszédet mondott Krizsán András, a MÉSZ elnöke, Germuska Pál országos levéltári főigazgató-helyettes és Cseri Miklós, a Skanzen főigazgatója. A megnyitót kerekasztal-beszélgetés zárta, melynek résztvevői Sári Zsolt (Szentendrei Skanzen), Szolnoki József (Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, Eger), Wesselényi-Garay Andor (Magyar Művészeti Akadémia) voltak. (Sári Zsolt szocialista életterekről szóló cikkét itt olvashatják.)

A beszélgetés egyik legizgalmasabb kérdése a már említett sodródó hasadékhoz kapcsolódott. Mindenki egyetértett abban, hogy a kockaházak építészet- és társadalomtörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen, és hogy kutatásuk sok tanulsággal szolgálhat. Nem volt vita azzal kapcsolatban sem, hogy a Skanzenben megkezdett munka, melynek folyományaként az elkövetkezendő években egy kockaház is kiállításra kerül Szentendrén, kulcsfontosságú. Azonban felmerült a kérdés, hogy ha a Kádár-kockák épp kibukkannak az emlékezet vákuumából, mi veszi át a helyüket? 

A ´80-as, ´90-es, majd a 2000-es évek családi házait elnézve a helyzet nem túl fényes. 2-3 emeletes, nagyerkélyes alpesi lakóházak; foltos tetejű, követhetetlen tetőidomú, mediterrán villák; fennhéjázó, léptéktévesztő modernista utánérzések; a posztmodernitás hátszelén érkező, építészetileg értelmezhetetlen zűrzavarok; vagy az igénytelen buhera. Persze sarkítok, de az átlagot tekintve ez a keverék határozza meg a kockaházak óta eltelt időszak családi házait. 

Bár az általában 8x8 vagy 10x10 méteres és jellemzően 1, maximum 2 szintes Kádár-kockák faluképet romboló hatása érthető módon sok emberben kitörölhetetlen traumát okozott, tagadhatatlan, hogy többé-kevésbé illeszkednek a vidéki települések léptékéhez. Egységes megjelenésük miatt pedig sok helyen harmonikus, rendezett utcaképet alkotnak. Ezeknek a pozitív tulajdonságoknak a rendszerváltás utáni és a kortárs családi házak esetében nyomuk sincsen. Elég csak elmennünk valamely gyors ütemben fejlődő falu éppen beépülő területeire, hogy a saját szemünkkel is megbizonyosodjunk erről. A Nemzeti Mintaterv Katalógus ezen kakofónia csillapításának egyik eszköze lehet, azonban sikere egyelőre bizonytalan. (Építészet és mintatervek viszonyával részletesebben Perényi Tamás írása foglalkozott.)

Kérdés, hogy épített környezetünk ezen emlékei, melyek éppen most kerülnek a sodródó hasadék árnyékába, milyen formában fognak pár évtized múltán előbukkanni onnan? Hogyan fog megbirkózni az építészet- és társadalomtörténet az alpesi vagy a mediterrán lakóházakkal? Sokak szemében a kockaház újra érdekessé vált, amit az ehhez hasonló könyvek, kiadványok, kiállítások tanúsítanak. Mai fejjel mégis elképzelhetetlen, hogy ugyanez az átértékelődés a kortárs családi házakkal kapcsolatban is bekövetkezzen. Pedig, ahogy Cseri Miklós is fogalmazott a kiállítás megnyitóján elmondott köszöntőjében, előbb-utóbb mindenki a skanzenbe kerül. 

Winkler Márk