Nézőpontok/Tanulmány

KOMPOZIT: Belakni az örökséget

1/7

A Santa Maria degli Angeli templom Diocletianus fürdőjének romjaiba integrálva, Róma, Fotó forrása: corvinus.nl

?>
A Santa Maria degli Angeli templom Diocletianus fürdőjének romjaiba integrálva, Róma, Fotó forrása: corvinus.nl
?>
Grand Parc, Bordeaux, Franciaország, Tervező: Lacaton & Vassal, 2017., Kép forrása: miesarch.com
?>
Astley Castle, Nuneaton, Anglia, Tervező: Whiteford Watson Mann architect, 2012., Fotó: Wikipedia Commons, Greg Storrar
?>
Astley Castle, Nuneaton, Anglia, Tervező: Whiteford Watson Mann architect, 2012., Fotó: Wikipedia Commons, Greg Storrar
?>
Antivilla, Potsdam, Németország, Tervező: Brandlhuber+Emde, Burlon, 2014., Fotó: Építészfórum archívum
?>
Anneliese Brost Music Forum, Bochum, Németország, Tervező: Bez+Kock Architekten, 2016., Fotó: Brigida González, A tervezőiroda jóváhagyásával
?>
A kötet borítója, Kép forrása: verlag-kettler.de
1/7

A Santa Maria degli Angeli templom Diocletianus fürdőjének romjaiba integrálva, Róma, Fotó forrása: corvinus.nl

KOMPOZIT: Belakni az örökséget
Nézőpontok/Tanulmány

KOMPOZIT: Belakni az örökséget

2021.11.24. 07:44

Belelátni valami újat, átalakítani, elsajátítani, sajátunkká tenni – e fogalmak körül forog a Baukultur Nordrhein-Westfalen, építészeti ismeretterjesztéssel foglalkozó tartományi szervezet közreműködésével megjelent tanulmánykötet, amelyet német és angol nyelven egyszerre adtak ki 2020 tavaszán. Rácz Miklós recenziója.

A gyerekek mesterei a belakásnak: két széket egymás mellé teszünk, az oldalukhoz párnákat, tetejükre egy takarót, és kész is a saját ház! A világ otthonunkká, sajátunkká tételének (a szerkesztők által előszeretettel használt kifejezéssel: „Weltaneignung"), és belakásának feltétele a kívánt funkció, a használat belelátása, ami a gyerekek számára még egy sokkal természetesebb folyamat – írja Tim Rieniets tanulmányában, és úgy véli, a mai oktatás-nevelés során ez a képesség többségünkben felnőtt korunkra nagyrészt passzívvá válik.

A kreatívabb gyermeki létre történő visszatekintéshez hasonlóan a kötet szerzői az átépítés, átalakítás nagyobb készségét olyan elhalványult tudásnak tartják, amit a jobb jelen és jövő érdekében kell újratanulnunk.

A természetre és környezetünkre, mint véges, és csak korlátozottan megújuló erőforrásra gyakorolt hatásunkkal elkerülhetetlenül szembe kell néznünk, mely az eddigi építési gyakorlattal, az eddig létrejött épületállománnyal, és az örökségünk egészével való valamiféle új számvetésre kényszerít bennünket. A cél egy új, kritikusabb, értőbb megközelítés, és ezáltal az erőforrások iránti felelősebb magatartás.

A kötet borítója, Kép forrása: verlag-kettler.de
7/7
A kötet borítója, Kép forrása: verlag-kettler.de

Az erre a változásra adott reakciók meghatározzák a mai építészeti közgondolkodást, és a válaszok, gondolatok, megközelítések egy részét gyűjti össze és teszi közzé ez a kötet, amely kilenc tanulmány mellett harminc kortárs példát mutat be. A téma aktualitását, megnövekedett hangsúlyát jelzik a Pritzker-díj idei díjazottjai, a kötet példái között is szereplő Lacaton&Vassal, illetve a hazai Média Építészeti Díjával idén elismert kiváló hazai tervek is.


Az átépítés mint kultúrkincs
A kötet tanulmányain elsődlegesen az a kultúrtörténeti megközelítés vonul végig – erre utal a kötet címeként választott-alkotott kifejezés üzenete is –, hogy az épületek újrahasznosítását, a bontás és új építés helyett az átépítés elsődlegességét a modernitás előtti építési gyakorlat természetes, meghatározó vonásaként állítják szembe a mai „modern" gyakorlattal és megszokással. Az újrahasznosítást, mint kulturális kincset járja körül  vagy épp érinti a kötet több tanulmánya, megalapozottan érvelve amellett, hogy a történelem során a műfaj a mainál sokkal lényegesebb, szervesebb része volt az építészeti alkotás valamennyi szintjének.

A szerkesztők bevezetőjükben így érvelnek: az építtetői-tervezői-kivitelezői automatizmusokkal összevetve a felújítás, átalakítás rovására írt többletköltség, ráfordítás sok esetben egyszerűen egy gondolkodásbeli többletrugalmasság lenne az építtető részéről a berögzült automatikus reflexek helyett. A részletről-részletre megvizsgált és rugalmasan újrahasznosított épületrészek, szerkezetek, elemek ugyanakkor a tervezés, engedélyezés, kivitelezés terén óriási megtakarításokat hozhatnak.

Az építészeknek új, megváltozott szerephez kellene hozzászoknia a szerkesztők konklúziója szerint: ez sokkal közelebb áll a régi építész szerephez, aki gyakrabban dolgozott elődei munkáival, gyakrabban alkalmazkodott és volt képes megtalálni az új megoldásokat a meglevő adottságok között. Ez egyfajta „barkácsolást" jelent, de nem negatív értelemben, sokkal inkább a régi szerkezetekkel, anyagokkal való kíméletes és ötletes bánásmód újratanulását értik alatta. Úgy vélik ugyanakkor, hogy a saját kezűleg törétnő építés és felújítás készségét a társadalom szélesebb köreinek is újra kellene tanulnia.

A Santa Maria degli Angeli templom Diocletianus fürdőjének romjaiba integrálva, Róma, Fotó forrása: corvinus.nl
1/7
A Santa Maria degli Angeli templom Diocletianus fürdőjének romjaiba integrálva, Róma, Fotó forrása: corvinus.nl

Hogy az akár gyökeresen más koncepcióban és funkcióban történő újrahasznosítás mennyire nem áll távol éppen a kiemelkedő építészeti alkotásoktól, arra bizonyos ókori épületek utóélete nyújt közismert példákat. Az újrahasznosítás leglátványosabb példái közé tartoznak a középkor és a reneszánsz időszak keresztény templomai, amelyek mai szemmel meglepő természetességgel és stiláris arányérzékkel illeszkedtek monumentális ókori világi vagy kultikus épületek maradványaiba: ilyen a római Diocletianus-fürdőből Michelangelo által kialakított Santa Maria degli Angeli, vagy Trier római városkapuja, a Porta Nigrát felhasználó – mára újra elbontott – Szent Simon-templom. Hasonlóan a maga módján teljesen érvényes, maradandó értékőrzésnek érezzük azonban azt, ahogyan világi lakóépületek telepedtek meg ókori vagy középkori épületek monumentális romjain, így amfiteátrumokban, vagy Diocletianus spliti palotájában.

E példák mellett Marcus Jager arra is rámutat, hogy az általunk a stílustisztaságra törekvés korszakának tartott 19. században, Poroszországban kiadványsorozat készült királyi megbízásból a meglevő épületeket érintő, jelentősebbnek tartott átépítési munkák megörökítésére, hogy azok „a meglevő állományt minél inkább felhasználva, az anyagi forrásokban a lehető legnagyobb megtakarítást szem előtt tartva" módszertani példaként szolgálhassanak. Figyelemre méltó, hogy pont a király kívánt tehát példát mutatni a takarékosság és gyakorlatiasság terén.

Az építészettörténet hosszú évszázadaiban-évezredeiben, egészen a – nagyvárosi – közelmúltig főként takarékossági okból és csak nagyon alapos megfontolás után döntöttek bármilyen építkezés esetén a bontás mellett. Inkább a meglevő épületek, épületrészek felhasználását, integrálását részesítették előnyben.

Az újrafelhasználás döntő többsége a hétköznapi gyakorlatban egy magától értetődő természetességgel értelmezte át a meglevő épületeket az aktuális kortárs igények és ízlés szerint. Ennek a magától értetődő megközelítésnek néhány 20. századi példájával, így Franz Riepl, a grazi egyetem tanárának szülőföldjén, a felső-ausztriai Mühlviertelben megvalósított néhány művével foglalkozik Georg Giebeler tanulmánya.


Az új építés súlyos költségei
A kultúrtörténeti szál mellett a könyvben bemutatott másik megközelítési szempont az ökológiával, a felhasznált energia és a környezet megóvása iránti tudatossággal foglalkozik.

Bontani és újat építeni egyértelműen olcsóbb – szól az építésben járatos szakemberekből egyöntetűen a kíméletlen realizmus. „Abriss fällt leichter." – bontani könnyebb (a német szójátékkal: a törmelék könnyebben esik /le/). Csakhogy elsősorban Andreas Hild és Muck Petzet tanulmányában megalapozottan mutatnak rá, hogy téves helyzetértékelésünkben nem a felújítás vagy az átépítés a „túl drága", hanem az új építés túl olcsó. Az építtetőre és kivitelezőre nézve valóban olcsóbb rövid távon, de amennyiben a társadalom és az emberiség egésze által viselt költségeket nézzük közép- és hosszú távon, akkor a mérleg egészen máshogy alakul. Az új építés költségeibe ugyanis nem számítjuk bele az építőanyagok gyártásával, szállításával, az elbontott épületek bontásával, anyaguk szállításával, lerakásával kapcsolatos környezetterhelést és ezek későbbi utóhatásait, az utódainkra maradó sitt- és szemétdepóniákat, valamint – különösen sűrűn lakott városokban – a szállítás és a bontás por- és egyéb szennyezésének közvetlen egészségkárosító hatását. Mindez ugyanis később teherként jelentkezik az egész társadalomra és az emberiség egészére nézve. Ezeket a hatásokat és költségeket az építtetők ma javarészt sajnos figyelmen kívül hagyhatják.

Emellett fontos számításba venni a meglevő épületekbe beépített és általuk hordozott energiát. A beépített építőanyagok előállítása, a szállítás és munka bekerülési energiája a meglevő épületben nagyon nagy arányban már rendelkezésre áll, és tovább is hasznosítható. Bontás esetén ezt a ránk maradt erőforrást, „energialerakatot" semmisítjük meg, dobjuk ki, újabb nagy energiabefektetés és környezetterhelés árán. Ha ezt a költséget is beleszámítjuk a bontások helyén történő új építkezésbe, a társadalmi összköltség még kedvezőtlenebb az új épület kárára. Ugyanígy kifejezhető lenne a zöldmezős beruházás esetén a természet, illetve termőföld, mint erőforrás felélésének társadalmi költsége – ami jelenleg szintén nem történik meg, nem jut érvényre a számításokban.

Anneliese Brost Music Forum, Bochum, Németország, Tervező: Bez+Kock Architekten, 2016., Fotó: Brigida González, A tervezőiroda jóváhagyásával
6/7
Anneliese Brost Music Forum, Bochum, Németország, Tervező: Bez+Kock Architekten, 2016., Fotó: Brigida González, A tervezőiroda jóváhagyásával

A múltra támaszkodó, kortárs kreativitásra jobban fókuszáló megközelítés a meglevő épületekre nem csak az anyagok és energia tekintetében, de az emlékek, a szellemi tartalmak tekintetében is komplexebb módon tekint és az építész erre a szellemi tartalomra is mint erőforrásra, az alkotás táptalajára támaszkodhat. A korábbi kialakítások, használatok, használók nyomai értéket jelentenek a tér, az épület érzékelése, észlelése során.

A kötet második, terjedelmében hosszabb szakasza huszonöt megvalósult kortárs példát mutat be. E huszonöt épületen kívül a tanulmányokhoz kapcsolódva kiemelten szerepel további öt átalakítási projekt bemutatása. Ezek a példák sokféleségük által igen izgalmas áttekintést adnak, emiatt is nehezen jellemezhetők összefoglalóan. Talán közismertnek tekinthetjük, hogy az újrafelhasználás, „adaptive reuse", a „loft" klasszikus területét a jellegzetes, megkülönböztethető esztétikájú, míves részletekkel bíró igényes elegáns arányú, de funkcionális korai ipari épületek jelentik. Ez az építészeti állomány fontos szerepet játszik ma is az építészetileg számon tartott kortárs újrafelhasználások, általakítások körében, és a kötet példái között is szerepelnek ilyenek.

Előfordul azonban klasszikus műemlék épület is közöttük. Izgalmas és rendhagyó, hogy részben romosan, lepusztultan fennmaradt épületekről is van szó, így például szekularizált templom- és kolostorépületről vagy éppen egy angliai várromról. Az Astley Castle tömegének kiegészítésével például a kültér és beltér, a régi és a modern nagyon izgalmas játékát hozták létre.

A példák legnagyobb része azonban túllép mind a klasszikusan értékesnek tartott, reprezentatív műemlék épületek, mind a közkedvelt esztétikájú ipari épületek körén, és mind esztétikai, mind műszaki rutinunk szempontjából kifejezetten szokatlan megoldásokat mutatnak. Így szerepel benne az azóta idén Pritzker-díjat kapott Lacaton&Vassal szerzőpáros Bordeaux-i Quartier du Grand Parc tízemeletes tömbházainak példamutató átalakítása, a teljes házhoz hozzáépített, nagyvonalú üvegezett télikerteket, és nagy erkélyeket magába foglaló egységgel.

Már inkább a képzőművészet és a performance felé vezető kapcsolatokról szól az Antivilla című projekt esetében, amely egy negyedrangú, ám izgalmas táji helyzetű NDK ipari épület „romosításával" és teljes átalakításával eredményezett kihívóan kortárs épületet.

Astley Castle, Nuneaton, Anglia, Tervező: Whiteford Watson Mann architect, 2012., Fotó: Wikipedia Commons, Greg Storrar
3/7
Astley Castle, Nuneaton, Anglia, Tervező: Whiteford Watson Mann architect, 2012., Fotó: Wikipedia Commons, Greg Storrar

Megőrizni – megmaradni
Ha nem védi senki és semmi, az épület túlélésen záloga az új belelátása, az átalakítás. Ugyanakkor az örökség sajátunkká tételének ára az ezzel járó szellemi és fizikai munka, ez adja a feladatok, a helyzetek alkotói drámáját, feszültségét. Napjainkban alapélményünk, hogy elveszítettük korábban stabilnak számító orientációnkat a műemlékek védelme terén. Hazai műemlékállományunk keletkezési korát tekintve eközben időben egyre távolodik tőlünk, és bővítése, frissítése nagyrészt éppen az újabb, nem védett épületek köréből lenne indokolt.

Az épített örökség szerepének felülvizsgálatát középpontba állító kötetben értelemszerűen újra és újra előkerül a műemlékvédelem szerepe, megítélése –  elsősorban kritikus kontextusban. Bár Németországban az intézményes műemlékvédelem helyzete a hazainál lényegesen jobb, a kötet által képviselt – nevezhetjük így – „kreatív" újrahasznosítás a szerzők szerint alapvetően szemben áll a műemlékvédelem túlzottan zárt, konzervatív szemléletével, amelyet túlhaladottnak tartanak.

A műemlékvédelemmel szembeni kritika egyik ága a kötet fő, kultúrtörténeti gondolati szálából bontható ki: az újrahasznosítás háttérbe szorulásával az egyoldalű építészeti gyakorlat bontásra és új építésre egyszerűsödött, melynek szintén egyoldalú kiegészítője a műemlékvédelem, amely zárványként, merev dogmák közé szorítva konzervál arra kiválasztott épületeket. A műemlékvédelem így nem lenne más, mint a megőrzés és a bontás-felejtés modernitásban létrejött egészségtelen kontrasztjának egyik eleme.

A szerkesztők bevezető tanulmányából és külön esszéjéből az derül ki, hogy alapvetően problémának tartják egyrészt a műemlékvédelem szűk hatáskörét: önmagában nem képes értékeiket felmutatva hatékonyan megvédeni a modern építészet alkotásainak napjainkban veszélyeztetett  széles körét. Másrészt problémának tartják a szerintük bevetté vált, merev, életszerűtlen megközelítést, amit a Velencei Chartára hivatkozva a régi és az új közé húzandó elválasztó „üvegsáv" („Glasfuge") testesít meg.

Antivilla, Potsdam, Németország, Tervező: Brandlhuber+Emde, Burlon, 2014., Fotó: Építészfórum archívum
5/7
Antivilla, Potsdam, Németország, Tervező: Brandlhuber+Emde, Burlon, 2014., Fotó: Építészfórum archívum

A történeti példákat áttekintő Marcus Jager úgy véli, a műemlékvédelem és a kortárs építészet viszonyából elsősorban az élő kapcsolat, a párbeszéd hiányzik. Szerinte a kialakult megosztottság által mindkét fél veszít. Az építészet elhanyagolt valódi terepe a kettő között, az átalakítás, újrahasznosítás újrafelfedezésre váró, ma senki földjének számító nagy területén van.

Ha azt a kérdést vetjük fel, ellentétben áll-e a műemlékvédelemmel az épített örökség egészének értőbb megközelítése, a válasz nyilvánvalóan: nem. Folytatva a kritikus gondolatmentet, várhatjuk-e azt, hogy a műemlékvédelem visszaszorul vagy gyakorlatát legalábbis áthatják majd a szabadabb, lazább, általánosabb érvényű „játékszabályok"? Itt rá kell mutatni, hogy amennyiben van ilyen elvárás, az irreális. A műemlékvédelem a szoros kapcsolódások ellenére nem tud mindenben azonos lenni a meglevő épületállománnyal való értő bánásmód eszköztárával, a kettő közé nem tehető egyenlőségjel. A műemlékeket – a kötet gondolatmenete alapján – elsősorban az különbözteti meg minden más meglevő épülettől, hogy leginkább „emlékek tárházaiként" tudunk – és szeretnénk – rájuk tekinteni.

A műemlékvédelem társadalmi aktivitás, amit az épületek eszmei értéke mozgat. Társadalmi aktivitás – akár intézményes (közösségi/állami) keretek között, akár azon kívül. A műemlékvédőknek azonban mindig fel kell nőnie a feladathoz, hogy a társadalom felé közvetíteni tudják ezeket az emlékeket, szellemi tartalmakat.

Tapasztalatom szerint a könyv két fontos körülménnyel szembesít nyomatékosan: egyrészt a ténnyel, hogy a meglevő épületállomány értékeinek megfogalmazására, értelmezésére ma igen kevés a fogékonyság. Másrészt azzal a jelenséggel, hogy az építészek jelenleg kevéssé képesek a meglevő épületek adottságait a tervezés, alkotás és a létrehozandó új értékek közegeként, „alapanyagaként" érzékelni.

Ez könyv abba vezet be minket, milyen az – a sok szempontból drámai, kiélezett helyzet – amikor az átalakítás egy meglevő épület túlélésének, megmaradásának a feltétele. Be kell látni azonban azt is, hogy az örökség belakása egyúttal számunkra is a megmaradás feltétele. Mind a világunk épségének és jövőjének megóvása, mind a sajátunkká, otthonunkká tételének értelmében.


Christoph Grafe – Tim Rieniets (Hg.):
Umbaukultur. Für eine Architektur des Veränderns. /
Umbaukultur. For an Architecture of Altering.

Baukultur Nordrhein-Westfalen, Verlag Kettler, Dortmund 2020.
ISBN: 3862068056


Rácz Miklós
épületkutató, építész

 

Szerk.: Pleskovics Viola

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

PALATINUS // Egy hely + Építészfórum

2021.10.13. 10:43
00:06:31

Az 1930-as években Janáky István és Szőke Károly tervei alapján a Margitsziget egyik legnépszerűbb pontja, a Palatinus Strand, vagy becenevén a Pala. A magyar modernizmus színvonalas alkotása 2017-ben újulhatott meg Nagy Csaba és az Archikon közreműködésével. Az Egy hely mai részéből a Pala és a margitszigeti fürdőkultúra történetével ismerkedhetünk meg.

Az 1930-as években Janáky István és Szőke Károly tervei alapján a Margitsziget egyik legnépszerűbb pontja, a Palatinus Strand, vagy becenevén a Pala. A magyar modernizmus színvonalas alkotása 2017-ben újulhatott meg Nagy Csaba és az Archikon közreműködésével. Az Egy hely mai részéből a Pala és a margitszigeti fürdőkultúra történetével ismerkedhetünk meg.

Nézőpontok/Történet

A PÁCINI MÁGOCSY-KASTÉLY // Egy hely + Építészfórum

2021.09.08. 16:03
00:06:34

A pácini várkastély hazánk késő-reneszánsz építészetének fontos alkotása, jellegzetes saroktornyaival, gyilokjárójával és cserépkályháival Észak-Magyarország egyik legszebb műemléke. Az Építészfórum és az Egy hely közös sorozatának mai részében ezt a XVI. századi épületet ismerhetjük meg.

A pácini várkastély hazánk késő-reneszánsz építészetének fontos alkotása, jellegzetes saroktornyaival, gyilokjárójával és cserépkályháival Észak-Magyarország egyik legszebb műemléke. Az Építészfórum és az Egy hely közös sorozatának mai részében ezt a XVI. századi épületet ismerhetjük meg.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk