Kotsis Iván: Életrajzom

"A kötet nem fog elévülni, ezért nem hiányozhat egyetlen építész, vagy más művészetkedvelő értelmiségi könyvtárából." Bitó János megnyitó beszéde a HAP Galéria kiállításán és könyvbemutatóján.

Kotsis Iván: Életrajzom című könyvének megjelentetése valóban hiányt pótol. A legendás építésztanár még életében rá jellemző alapossággal összeállította és rendezte életművének dokumentumait, igen részletes szakmai önéletrajzzal együtt. Ennek ellenére a gazdag anyagból csak szemelvények jelentek meg eddig; ez az első, teljességében közreadott kötet.

Köszönet illeti érte a Magyar Építészeti Múzeumot, főképpen Prakfalvi Endre műtörténészt, aki a kötetet szerkesztette, a professzor családját, amely a hiányzó dokumentumokat rendelkezésre bocsátotta, a kötet tervezését végző Hübner Teodórát és – talán elsősorban – a HAP Tervezőiroda Kft. részéről Winkler Barnabást, aki a kiadásra vállalkozott, olyan időszakban, amikor a ráfordított költségek megtérülése több mint kockázatos.

 

 

Kotsis Iván monumentális életműve – jelentőségéhez képest – kevéssé közismert. A nem szakmabéli, de némi olvasottsággal rendelkező nagyközönség arról a művéről hallott talán valamit, ami már nincs is meg. Ez a Regnum Marianum templom, amely a Városliget szélén állott a Damjanich utca tengelyében, és amit még az építész életében lebontatott a diktatúra, hogy ne zavarja a moszkvai Vörös tér mintájára kiképzett új felvonulási útvonalat meg a Sztálin szobrot. Az építészek mai középgenerációja sem tud Kotsis Ivánról eleget, a fiatalabbak meg alig valamit. Közvetlen tanítványai ma is nagy tisztelettel emlegetik, de ők már nyolcvanas éveiket tapossák, mivel közülük a legfiatalabbak is 20 évesek lehettek akkor, amikor a kiváló professzort 1949-ben eltávolították a Műegyetemről (ezután még 27 évig aktív építész maradt).

Kotsis Iván 1889-ben született, 1907-ben íratkozott be a Műegyetemre. Ott olyan tanárai voltak, mint Hauszmann Alajos, Pecz Samu és Schulek Frigyes. A tőlük kapott szellemi útravalót teljesíti ki XX. század új feltételeinek megfelelően, ezt örökölték tőle azok az építész-tanárok, akik a mai érett építész-generációt oktatták (például Szendrői Jenő, Reischl Antal, Farkasdy Zoltán, Szrogh György, Jánossy György, Harasta Miklós).
Viszonylag fiatalon, 1928-ban nevezik ki nyilvános, rendes egyetemi tanárrá. Ekkoriban indulnak Európában a modern építészeti mozgalmak, amelyek újításait Kotsis Iván is átveszi, tanszéke lett a haladó építészeti gondolkodás fóruma a harmincas években. A modernséget azonban nem értelmezte „modernizmusként". A történelmi korszakok maradandó értékeit megtartva, az új építészetnek nem a formai, hanem lényegi, tartalmi elemeire koncentrált.

 

 

Ez a szemléletváltás az itteni kiállításon is nyomon követhető. A korai, a historizmus szellemében készített rajzok és tervek briliáns formálási és rajzkészséget tükröznek (az egyetemen ekkoriban reneszánsz formatant tanít). A későbbi művek szikár, eszköztelen műszaki rajzait egy mai – kifényezett számítógépes látványrajzokon nevelődött – fiatal építész akár fitymálva is nézhetné, ha szemközti falon kitett lapok nem tanúsítanák: Kotsis Iván tudott volna, de nem akart látványos grafikai eszközöket igénybe venni terveinek hitelesítéséhez.

A felszínességet, a tartalmi értékek hiányát elfedő látványos formai és grafikai trükközést többször ostorozza a kötet szövegében. Oktatási módszereiről írja: „A szertelenségeket csírájában elfojtottam, mindenkitől fegyelmezett építészi gondolkodást kívántam meg." Oktatási módszerét a következetes, rendkívüli szigor jellemezte, mégis köztiszteletnek örvendett a hallgatók előtt. Mi volt ennek titka? Talán az, ami a könyvben is olvasható: „...a professzornak szeretnie kell növendékeit, mert csak így tud valóban hozzájuk férkőzni, főként, ha építőművészeti nevelést végez, amikor nem is annyira a növendékek eszéhez, hanem lelkéhez szól. A közmondás is azt tartja, hogy ´ami szívből jön, jut el a szívig’. S ez a magatartás a hallgatók oldaláról busásan viszonozva lesz."

Címének némileg ellentmondva ez a kötet nem a szokásos önéletírás, hanem szakmai életrajz. A magánéletről alig esik szó. Első világháborús katonaélményeire néhány mondatot szán, 55 külföldi (ebből 10 olaszországi) útjáról éppen csak említést tesz. A szöveg nagy részét az időrendbe sorolt művek keletkezési körülményeinek, az alkotó céljainak, művészeti szándékainak leírása teszi ki. Ennek ellenére, a könyv szinte regényszerűen olvasható. Ízes magyarsággal, egyszerű nyelvezettel és teljesen közérthetően ír. A szöveg szinte sugározza azt a megalkuvás nélküli szakmaetikai magatartást, amit oktatóként is érvényesített. Ez a könyv nagyon is ajánlott irodalom minden építészhallgatónak, de az aktív építészeknek is. A nem szakmabeli, a művészetek iránt érdeklődő nagyközönségnek is hasznos, élvezetes olvasnivaló.

 

 

Jánossy György mondta egykori tanáráról: „Az a mű, amit legjobban szeretek, a boglári temploma, ahol a legegyszerűbb szavakkal tudta a templom feladatát, lényegét, szerepét megfogalmazni. Gyönyörű ház. Nem esett abba a hibába, mint sok mai templomépítő, aki bohóckodik, a templomépítés kapcsán önmagát mutatja meg. Itt is igaza volt: Kotsis Iván tudta, hogy az építészet az egyetlen olyan műfaj, amelyet nem a személyes, hanem a közösségi tudat programoz. Azt is tudta, hogy nem elég egyetlen generáció közösségi tudata, hanem az épület jelképrendszerét, fogalmait annyi generációnak kell értelmezhetővé tenni, ameddig az áll. Ezért nem évülnek el az épületei."

Szemben sok aktuális építészeti kiadvánnyal, Kotsis Iván „Életrajzom" c. kötete sem fog elévülni, ezért nem hiányozhat egyetlen építész, vagy más művészetkedvelő értelmiségi könyvtárából.

elmondta: Bitó János építész
a HAP Galéria megnyitóján, február 23-án
(a szabadon elmondott beszéd utólag szerkesztett változata)