Kútvölgyi Klinikai Tömb – beszélgetés a tervezőkkel

Nagy port kavart a Kútvölgyi Klinikai Tömb felújításáról megjelent kritika, amely 2023 egyik legolvasottabb cikke volt az Építészfórumon. Fontos lenne ugyanakkor megérteni azokat a tervezői szempontokat, amelyek az alkalmazott megoldásokhoz vezettek, mely mögött az az egyre égetőbb kérdés áll, hogy hogyan őrizhetőek meg a 20. századi modern építészet értékei a mai energetikai elvárásokat is kielégítve. A téma kapcsán Zsuppán András, a Válasz Online újságírója beszélgetett a felújítás tervezőivel, Lázár Antallal, Stocker Györggyel, valamint Mezős Tamás műemléki szakértővel. Az alábbiakban a beszélgetés Mezős Tamás által készített leiratát közöljük. 

Zsuppán András: A Kútvölgyi Klinikai Tömb a 20. századi modern építészet jelentős hazai alkotása, amelynek felújítása 2022 végén fejeződött be. Az épület műemlék, de egyben használatban lévő kórház, amelynek meg kell felelnie a mai funkcionális igényeknek. Ez a kettősség határozta meg az átalakítást, amelyről Zuh Deodáth fogalmazott meg az Építészfórumon részletes – az eredményt végső soron az eredeti épület kifordításának minősítő – kritikát. Írásának fő megállapításaival egyetértek, ugyanakkor fontos lenne, hogy megértsük azokat a tervezői szempontokat, amelyek a felújírás során alkalmazott megoldásokhoz vezettek. A fő kérdés pedig az, hogy lehetséges-e megőrizni a 20. századi modern építészet értékeit egy energetikai szempontú modernizáció során. Ebből a szempontból a Kútvölgyi Tömb esete nagyon tanulságos, mivel számtalan hasonló felújítás történik országszerte. Új problémával állunk szemben, amely ennyire élesen csak körülbelül egy évtizede jelentkezik. Mindenekelőtt a kővel és téglával burkolt épületek esetében látszik általános eljárásnak, hogy az eredeti burkolatokat nem tartják meg, teljesen új burkolatok kerülnek föl a szigetelési igény miatt. Beszélgetőtársaim a Kútvölgyi toronyépület homlokzatfelújításának tervezői: Lázár Antal, Stocker György és Mezős Tamás.

Első kérdésem Lázár Antalhoz szól: amikor ezt a munkát megkaptad, mit láttál alapvető kihívásnak? Mit gondoltál az épület értékeiről, és mikor szembesültél azzal, hogy az eredeti elemek jelentős mértékben megváltozhatnak?

Lázár Antal: A Kútvölgyi Kórház toronyépülete megítélésem szerint a két háború közötti magyar modern építészet egyik legkülönlegesebb, legértékesebb alkotása. Miért mondom ezt? Természetesen tudom, hogy műemléki védelem alatt áll, teljesen jogosan. A két háború közötti modern építészeten belül két kategóriát különböztethetünk meg. Az egyik a németországi Bauhaus hatását mutatja, ahol nagyon sok magyar is működött előbb hallgatóként, majd oktatóként, többek közt Molnár Farkas vagy Breuer Marcell. Rajtuk kívül azonban sokan az olasz modern hatása alatt dolgoztak. Mint köztudott, a két háború közötti időszakban a magyar állam mind kulturális, mind politikai szempontból nagyon jó kapcsolatot ápolt Itáliával. Sok fiatal magyar festő, szobrász töltött hosszabb-rövidebb időt ösztöndíjasként az Örök Városban. Kevesebben, de azért néhány építész is kapott hasonló lehetőséget, mint például Bardon Alfréd, Gerő László vagy Olgyay Viktor. Az olasz modern hatását mutató irányzat remek példája többek között a mi épületünk, melyet Csánk Elemér tervezett, statikusa pedig a kiváló Sávoly Pál volt. Az OTBA kórház épületére 1936-ban hirdettek országos pályázatot, melyre több pályamű érkezett be. Érdekes, hogy a pályázat eredményhirdetésénél öt építésznek adtak ki egyenrangú első díjat: Rottmann (Csánk) Elemér, Irsy László, Körmendi Nándor, Medgyaszay István és Rados Jenő voltak a díjazottak. A kiválasztott tervező Csánk Elemér lett, és az épület a háborús évek derekán, 1943 decemberében készült el. Az akkori Európa egyik legkorszerűbb kórházának számító toronyépületet 1944 februárjában Horthy Miklós kormányzó is megtekintette. A Kútvölgyi Tömb nemcsak megjelenésében volt kiemelkedő alkotás, hanem funkcionális tekintetben is. Súlyosabb sérülést nem szenvedett el az ostrom alatt, de az 1945 és 2005 közötti hat évtized a folyamatos állagromlás időszaka volt. A ’70-es években vált aggasztóvá a szerkezetek állapota, mert az acél vázszerkezet köpenyezését – amely bauxitbetonból készült – veszélyesnek találta a szerkezeti felülvizsgálat. A bauxitbeton teherbírása az idők folyamán csökkenhet, ezért 1976-ban Pázmándi Margit építész irányításával megerősítették. De az épület az állagmegóvás után továbbra is romlott, és különböző szakvélemények készültek, melyek újabb megerősítést, esetleg részbeni vagy teljes bontást javasoltak.

Zsuppán András: Milyen állapotban volt az épület, amikor a felújítás hozzátok került?

Lázár Antal: Az épületet még a mi beavatkozásunk előtt, 2015 körül felállványozták, és leszedték az összes burkolókövet. Természetesen a kőanyagot elhordták, senki nem tudja, hogy hova; a sajtóban ebben az időben csernobili állapotúnak nevezték a lecsupaszított tornyot. Ekkor érkezett a megkeresés, hogy tegyünk javaslatot a homlokzat helyreállítására. Az épület megmentését mindennél fontosabbnak ítéltük, de kettős problémával szembesültünk. Egyrészt kezelni kellett a ház statikai állapotát. Nem vállaltuk annak ódiumát, hogy kezdeményezzük a részleges bontást, vagy akár az összes pillér megerősítését. Statikus kollégáink nagyon felelősségteljesen úgy döntöttek, hogy egyik alternatívát sem javasolják. Rájöttek, hogy nincs szükség külön megerősítésre, elegendő, ha a külső homlokzati súlyt csökkentjük. Mondok neked egy számot: kiszámoltuk a régi falszerkezetek burkolatának a súlyát, ami négyzetméterenként körülbelül 160 kg-ot jelentett. Az általunk tervezett új homlokzati rétegrend négyzetméterenként mindössze 80 kg-ot tett ki. A könnyebb kőburkolat felrakása mellett ki kellett elégíteni a megváltozott hőtechnikai előírásokat is kellő vastagságú hőszigeteléssel. A ház homlokzata hozzávetőlegesen 10.000 m2. A homlokzat egy négyzetméterére feleannyi súlyt tettünk rá, mint amennyi azon eredetileg volt. Ennek köszönhetően statikailag nem jelentett problémát a beavatkozás. A homlokzati kőlapok bontása után előtűnt a kitöltő falazat. Ez olyan rossz állapotban volt, hogy majdnem az ujjainkkal szét lehetett volna morzsolni az üreges téglákat. Szükség volt ezért egy 4 centiméteres folyós beton erősítő vakolat felhordására is. Számolnunk kellett a szigetelőréteg vastagságával és a rétegrend kiszellőzését biztosító légréssel. A fél centiméter vastag külső burkolatot csak ezután lehetett fölhelyezni.

Stocker György: A nyílászáróknál törekednünk kellett arra, hogy a mai szerkezetek a szelvények méreteit tekintve lehetőség szerint ne haladják meg az eredeti nagyon karcsú szerkezetek méreteit, ugyanakkor a hőhídmentességet is garantálják. Az új szerkezetet az AluKönigStahl által forgalmazott Jansen rendszerrel tudtuk megoldani.  Nem tudtuk igazolni, hogy a lépcsőházak eredeti hétszintes függönyfal-szerkezetének az állékonyságát miként biztosították. Az új szerkezettel ezt a statikai problémát az összes homlokzati nyílászáróra vonatkozóan is orvosolnunk kellett. A főbejárati ajtókat is egy acélszerkezetű Jansen szerkezettel oldottuk meg, és sikerült megőriznünk az eredetivel megegyező összképet. Visszatérve még a lépcsőházi falakra, az új szerkezettel 5-10 mm közötti erősítés, keresztmetszet-növekedés állt elő. Az ajtókat alkotó kész profilok szerintem sem az üvegfelületek transzparenciáját nem befolyásolták, sem pedig a lépcsőházi üvegszerkezet könnyedségét nem rontották érzékelhető módon. A lépcsőházakon kívül hasonló szerkezet került a negyedik emeleti műtők homlokzati síkjára. Mivel a műtők higiéniai igényei gyökeresen megváltoztak az utóbbi évtizedekben, a déli homlokzat nyílászáró szerkezeteit is megváltoztattuk, bár ezek közvetlenül nem érintkeztek steril térrel, mert egy fallal választottuk el az üvegfelületeket a műtőtértől. Az épület egyéb ablakai eredetileg fából készültek. Megvizsgáltuk annak lehetőségét, hogy orvostechnológiai szempontból alkalmazhatók-e fa nyílászárók. Higiéniai okok miatt a hiteles megjelenéstől végül itt el kellett tekintenünk, és mindenütt fémszerkezetet alkalmaztunk. Speciális, hőhídmentes alumínium nyílászárók kerültek a homlokzatra. A kiválasztott szerkezet profilozásában hasonlít a korábban alkalmazott faablakok profilozására. Az örökségvédelemnek bemutatott példányokat nagy örömmel fogadták, és egyetértettek alkalmazásukkal. A kutatások során megtaláltuk az eredetileg használt kék színt, és az új kereteket ehhez hasonlóra festettük.

Zsuppán András: Mezős Tamáshoz fordulok, hogy szerinte milyen elemek adják az épület műemléki értékeit, és a felújítás során ezekből mi maradt meg, és mi az, ami elveszett?

Mezős Tamás: Az alapvető érték az, hogy a Kútvölgyi Klinikai Tömb gyakorlatilag párhuzamosan épült az első európai tömbkórházakkal. A tervezése idején a franciaországi Clichy-ben már állt az Hôpital Beaujon (tervezői Jean Walter és Urbain Cassan), amelyet Európában elsőként adtak át 1933-ban. Ennél korábbi az amerikai Rochesterben az art deco stílusú Plummer Building 1928-ból (Mayo Klinika, Ellerbe & Co. építésziroda). Tehát nemzetközi összevetésben kimondottan korai épület, amelynek meg kell említeni a kissé korábbi párdarabját, az Országos Baleseti Intézetet is a Fiumei úton. Mindkettő a magyar kórházépítészet történetének kiemelkedő alkotása. Lényeges még a Lázár Antal által említett olasz hatás, amely a homlokzati kompozíciót tekintve egészen egyértelmű, és olyan szintű műemléki értéket képvisel, amit mindenképpen meg kellett menteni. Ebbe beletartozik a nyílászáró-rendszer is, amely a mai szabályok szerint már nem kivitelezhető az eredeti fém- vagy faszerkezettel (legalábbis egy működő egészségügyi intézményben). A felújítás során olyan profilrendszert sikerült alkalmazni, ami lényegében centiméteren belüli eltéréssel biztosítja az eredeti homlokzati megjelenést. A tervezett és beépített fémszerkezet hőszigetelt, és természetesen az üvegezés biztosítja az energiahatékony üzemeltetést.

Zsuppán András: Nem ugyanilyen alapvető, megkerülhetetlen érték az eredeti kőburkolat, ami viszont elveszett.

Mezős Tamás: Az általad említett és az Építészfórumon megjelent kritikával nem értünk egyet. Az eredeti homlokzatot alkotó 6 cm vastag kőburkolatot elhordták, ezért csak új anyaggal lehetett volna pótolni. A Sávoly Pál által tervezett, körülbetonozott tartók közötti kitöltő fal anyaga elképesztően rossz állapotú volt. Nyilván ehhez hozzájárultak azok az évek, amikor a burkolat védelme nélkül volt kitéve a falazat az időjárás viszontagságainak. A mai hőtechnikai követelmények miatt és a funkcióra való tekintettel a homlokzatot hőszigetelni kellett. A számítások szerint 17 cm vastag hőszigetelés alkalmazására lett volna szükség. Amint Lázár Antal is említette, a falazatra 4 cm vastag erősítő habarcs-réteget kellett felhordani. Mindezek figyelembevételével a hőszigetelést sikerült 14 cm-re redukálni, így a homlokzati sík még elfogadható mértékben takart rá az osztópárkányra. Alternatívaként az a lehetőség lett volna – amit már a ’80-as években is javasoltak –, hogy a tornyot vissza kell bontani a második emeletig és újra felépíteni. Ezt a megoldást sem a tervezői oldal, sem pedig a műemléki hatóság nem tudta elfogadni. Persze anyagi forrás sem lett volna a teljes újjáépítésre.

A feladatunk tehát egy új homlokzati burkolólap felkutatása volt, aminek a vastagsága nem éri el a 8 mm-t. Őszintén be kell vallanom, hogy amikor Stocker György megmutatta a javasolt anyagot, ijedtemben majdnem a kardiológiára kerültem. Első ránézésre magam sem tartottam lehetségesnek, hogy kőburkolat helyett 0,5 cm vastag kompozit lapok kerüljenek a homlokzatra. Hosszas vívódás és anyagkeresés után láttam be, hogy a kompromisszum vállalása nélkül ez az emblematikus épület nem menthető meg!

Még akkor is vállalni kellett ezt a megoldást, ha személy szerint nem tartom olyan tragikusnak a bauxitbeton szerkezetek állapotát. Különösen akkor, ha Sávoly Pál az acélszerkezetet megfelelő teherbírással tervezte meg, és a bauxitbeton köpenyezés csak tűzbiztonsági okok miatt került az épületre. De tudomásul kell venni, hogy amennyiben a 4 cm-es habarcsrétegre és a 14 cm-es hőszigetelésre felrakunk egy 3 cm-es – vagyis az eredetihez képest fele olyan vastag – kőlapburkolatot, a homlokzat horizontális tagolása teljesen tönkrement volna. Nem csak az osztópárkányok tűntek volna el, hanem a karakteres nagy üvegfelületeket keretező műkő tagozatok is. A nyílászárók pedig olyan mély kávába kerültek volna, ami a homlokzat összképét jóvátehetetlenül elrontja.

Zsuppán András: Az épület lábazatán, a földszinten megőrzött eredeti homokkő burkolat látható. E fölött hét emeletre pedig egy kortárs, kompozit anyagú vékony lapburkolat került. Tehát az a kérdés a számomra, hogy a homlokzati anyagváltást kizárólag a vázszerkezet teherbírás-csökkenése, vagyis a bauxitbeton teherbírásvesztése okozta-e, vagy inkább a hőszigetelés igénye indokolta?

Lázár Antal: A kettő együtt indokolta a rétegrendek vastagságának növelését. Viszont nem lehetett korlátlanul növelni a burkolat vastagságát, mert ezt korlátozta az övpárkányok és a nagy üvegfelületeket összefogó műkő-keretezés mérete. A sötétebb és a világosabb felületek változását is megőrzendőnek tartottuk, hiszen az eredeti Csánk-féle homlokzat is alkalmazta ezt a játékot a látványban. A homlokzattal kapcsolatban kell megemlíteni a nyílászárók anyagválasztását. Az épület építéskori nyílászárói mai szemmel hallatlanul filigrán – tulajdonképpen olcsó – anyagokból készültek. Számunkra követelmény volt, hogy a korábbi szerkezetek helyett hőhídmentes szerkezeteket alkalmazzunk. A kritériumok betartása a ma elérhető szerkezetgyártókat is jelentős kihívás elé állította. A külső síkon meg lehetett tartani a kis keresztmetszetű bordaméretet, de a belső oldalon – kívülről nem látszó – erősítést kellett beépíteni. Tehát összefoglalva, nem csupán a homlokzati burkolat anyagára kellett tekintettel lennünk, hanem a homlokzat egészét kellett figyelembe venni a tervek elkészítésekor.

Mezős Tamás: Kiegészítve Lázár Antal szavait, nem csak vezéreltek minket a tervezés során ezek az adottságok, hanem jelentősen korlátozták is a mozgásterünket. Viszont a kompromisszumok vállalásával elértük, hogy az épület horizontális osztásrendszerét – amit műemléki szempontból kiemelten kezeltünk – meg tudtuk őrizni. Hangsúlyozni szeretném, hogy az osztópárkányok és a nagy nyílások keretezésének anyagát, a műkő használatát is meg tudtuk őrizni. Ezek a szerkezeti elemek restaurálás után, eredeti állapotukban maradtak meg.

Zsuppán András: Ez is olyan probléma, ami az energetikai felújítások során visszatérően jelentkezik. Példaként hoznám fel Csánk Elemérnek egy másik fontos épületét, a székesfehérvári ciszterci gimnáziumot, amely szintén átesett egy energetikai "korszerűsítésen". A jelentős vastagságú hőszigetelés felrakása gyakorlatilag tönkretette az eredeti architektúrát, és egy jellegtelen, tucat épületet eredményezett.

Lázár Antal: Vagy a másik, szintén székesfehérvári példa, Reimholz Péter Videoton Oktatási Központjának a homlokzati szigetelése – ami Csomay Zsófia (Reimholz felesége [MT]) tiltakozása ellenére készült el, és szintén ellehetetlenítette az épület eredeti megjelenését. Az eredeti – gondosan kiegyensúlyozott – arányrendszer tönkrement. Az ilyen finomságok megtartására különösen figyelni kell. Nem látszik a toronyépületen, hogy a nyílászárók az eredeti helyzetükhöz képest néhány centiméterrel kijjebb kerültek, így a béllet eredeti méretét meg lehetett őrizni, ami az árnyékok megjelenése szempontjából döntő momentum.

Zsuppán András: Ezek olyan dilemmák, amelyeket minden épületnél – akár családi házról, akár nagyobb épületről beszélünk – figyelembe kellene venni a homlokzatot érintő beavatkozásoknál. Az a dermesztő kérdés merül fel bennem, hogy egyetlen 20. századi épületet sem lehet utólagosan szigetelni oly módon, hogy az eredeti homlokzati anyagot megtarthassuk?

Mezős Tamás: Fischer Józsefnek a Napraforgó utcai telepen épült házánál meg tudtam oldani a hőszigetelést úgy, hogy ott is kijjebb kerültek az ajtók és az ablakok pár centivel. De az a példa természetesen egy vakolt homlokzatú házról szól, tehát nem jó válasz a kérdésedre. Sokkal izgalmasabbnak gondolom a történeti épületek kezelését, mondjuk Budapesten a jelentős historizáló épületállomány hőszigetelésének a problémáját. Természetesen ez is megoldható anélkül, hogy az architektúrát érintené a hőszigetelést. Ezt egyszerűen a belső falsíkra kell felhelyezni. Itt viszont a lakókkal kerülünk összetűzésbe, mert ez a szigetelés nem viseli el azt, hogy képeket akasztanak a falra, vagy falvédőt szegezzenek az ágy mögé.

Zsuppán András: Elméletileg el tudtok képzelni bármilyen megoldást, ami a Kútvölgyi Tömb esetében nem rontotta volna a legcsekélyebb mértékben sem az épület eredeti műemléki értékét?

Lázár Antal: Számomra megfogalmazódott ez a kérdés már a tervezés folyamatában is. Végeredményben azt kell mondanom, hogy nem találtam elfogadható megoldást. Le Corbusier-nek Stuttgartban, a Weißenhofsiedlungon van egy fantasztikus háza, melyet a ’80-as – ’90-es években újítottak föl. Hőtechnikailag elfogadhatatlan volt az épület. Hőhidak sokaságával, nagyon sok kompromisszum vállalásával sikerült összességében csekély eredményt elérni. Kicsit javult a hőszigetelés mértéke, és a műemléki értékek sem mentek tönkre, de egyik feltételt sem sikerült tökéletesen megoldani. Kérdésed, András, a Kútvölgyi toronyra irányult, és azt kell mondanom, hogy az eredeti 8 cm vastag kövekkel nem tudtuk volna megoldani a problémát, a rétegrend elviselhetetlen mértékben megvastagodott volna. Másrészt a statikusok, bár megvédték a belső acélvázas szerkezetet, de az eredeti kőhomlokzat visszaállítását az acélszerkezet jelentős megerősítése nélkül nem tudták elképzelni.

Mezős Tamás: Jól ismert példa az építészettörténetből Le Corbusier moszkvai Centroszojuz székháza. A mester ismerte a marseilles-i vagy a párizsi klimatikus viszonyokat, és ezek alapján tervezett Moszkvában is. Hamar beigazolódott, hogy az épület abban a formában használhatatlan. Az építészeti értékek teljes körű megtartásával a ház megmentése megoldhatatlannak bizonyult. A német műemlékvédelem egy korai szakaszából származó bon mot lehet érvényes a példánk esetében: Im schönen sterben zu lassen. [Szépségben meghalni] Lesz olyan pillanat, amikor a környezet biztonságát veszélyezteti az épület, és le fogják bontani. Nagyon közel volt ehhez a pillanathoz a Kútvölgyi torony is.

Zsuppán András: Ha ez igaz, akkor a 20. századi modern épületek esetében melyek azok az épülettípusok, ahol mindent felülír az energetikai modernizációs kényszer? Egy nagyméretű, működő kórháznál az energetikai szempontok nyilván kiemelten fontosak. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezeket a szempontokat ugyanilyen kíméletlenül kellene érvényesíteni egy modern villa, vagy egy középület esetében.

Mezős Tamás: Szó esett a beszélgetés elején a német Bauhaus és az olasz racionalizmus hatásáról a modern magyar építészetre. A két irányzat közül a Bauhaus kevéssé alkalmazott tagozatokat a homlokzaton. Nagy, összefüggő sík felületekkel dolgoztak, ahol a felületek aránya volt a meghatározó. A korábban említett példámban, Fischer József Napraforgó utcai házánál ezért nem jelentett problémát az eredeti felületi struktúra megtartása a hőszigetelés ellenére sem. Itáliában, nem függetlenül az antik hatástól, előszeretettel alkalmaztak közbenső párkányokat és hangsúlyos keretezéseket, amint azt a Kútvölgyi toronynál is láttuk. Itt már egy kényes egyensúly megvalósítására kellett törekednünk. Minimalizálva a homlokzati rétegrendet kellett kielégíteni – némi kompromisszum árán – az energetikai elvárásokat. Csánk épületén a tektonikai játékot éppen ezek a finom gesztusok határozzák meg, amelyeket minden határon túl meg kellett őrizni! El sem tudnék képzelni rosszabbat annál, mint hogy ezt a plasztikát mondjuk gipszből, vagy – horribile dictu – polisztirolból tette volna rá valaki a homlokzati síkra. Természetesen az olyan korábbi, gazdag homlokzati kiképzésű épületek esetében, mint például Lechner Ödön alkotásai, a kérdés szóba sem kerülhet. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a kórház helyreállításának különösségét alapvetően nem ezek a szempontok adják. Itt egy nagyon súlyos tartószerkezeti problémakör fogalmazódott meg, ami eleve lehetetlenné tette, hogy többlet teher alkalmazásával kezeljük az energetikai helyreállítást. Visszabontva a kitöltő falakat és 14 cm-t a belső térből elvéve kellett volna a homlokzatokat újraépíteni ahhoz, hogy a kőburkolat kívülről változatlan maradjon. Csakhogy a tartószerkezet egyszerűen nem viselte volna el a terhelések helyének a megváltozását.

Zsuppán András: Beszéljünk egy kicsit a bejárati zóna problematikájáról is, bár ez nem érint olyan általános elveket, mint a kőburkolat cseréjének az ügye. Az eredmény számomra nem túl meggyőző. Röviden összefoglalva: a bejárati zóna fölötti mozaikot – amit Metky Ödön készített – csak fekete-fehér fényképekről ismerjük. Amennyire a visszaemlékezések és írott források alapján rekonstruálható, Metky munkája fekete-fehér alkotás volt, nem tartalmazott színeket. A II. világháború után ezt eltávolították. Hasonlóan a mozaikhoz, eltüntették az üvegtégla betétekkel megépített előtetőt is, és tömör lemezt készítettek a helyére. A homlokzati rekonstrukció kapcsán elkészült a mozaik rekonstrukciója, ami az eredetinek tulajdonképpen kortárs újrafogalmazása – ravennai arany mozaik, nagyon élénk színek alkalmazásával. A bejárati zóna másik kérdéses eleme az előtető. Milyen döntések befolyásolták az előtető újragondolását; és a régi fényképeken látható dézsák helyett miért került két kortárs szobor a bejárati lépcsősor két oldalára?

Lázár Antal: A főbejárat eredetileg is és ma is egy nagyon fontos eleme a toronyépületnek. Először az előtetővel kapcsolatos kérdésre válaszolnék. A történeti dokumentumok kutatása során előkerült az előtető eredeti rajza. A rossz állapotú szerkezet részleteinek bontásakor előkerültek azok az acéltartók, amelyek vasbeton peremtartóval körbefogva – Csánk terveivel megegyezően – megőrződtek. Az acélgerendák között létrejött téglalap alaprajzú felületek alsó síkján helyezkedett el az üvegtégla burkolat. Az eredeti szerkezet napközben természetes megvilágítást biztosított a bejáratnak, sötétedés után pedig a fényforrások elhelyezésével oldották meg a láthatóságot. Az előtető tervei kiviteli terv szintjén, Csánk Emil terveivel megegyezően a kivitelező rendelkezésére álltak. Pénz- és időhiány miatt a terv nem valósulhatott meg. Az üvegtéglák helyét egy fehérre festett tükör jelzi csupán. A tükrök között jeleztük az acéltartók helyét. Ez tehát nem abban a formában valósult meg, ahogy mi szerettük volna, de továbbra is megvan a lehetősége annak, hogy az eredeti állapotot vissza lehessen állítani.

A bejárat fölötti mozaikról valóban csak fekete-fehér fotókat ismerünk. Az alkotó, Metky Ödön maga is római iskolás volt, tehát az itáliai hatás itt is érvényesült, nem csak az épületen. A rekonstruált mozaikot Breznay Pál festőművész készítette, aki diplomáját Ravennában szerezte. Tehát az itáliai kapcsolat ezúttal is teljeskörűen megvan. A feladatra felkészülve Breznay talált egy vagy két olyan szemtanút, akik emlékeztek az eredeti állapotra. Egybehangzó véleményük szerint a látvány igen színgazdag volt. A művész nem az eredeti alkotást rekonstruálta, hanem az eredetinek egy parafrázisát valósította meg. Helyenként változtatott is a képen. Például a mozaik tengelyében álló alak Metkynél krisztusi gesztust utánozva felemelte mindkét karját. Breznay figurája ezt nem teszi, viszont megtartotta az eredeti mű mondandóját, a család és a gyógyítás együttműködésének a fontosságát. A mellékalakok javarészt megegyeznek az eredeti alkotáson szereplő figurákkal. Az elkészült és a zsűrizett terveket kivitték Olaszországba, és ott gyártották le a mozaikot. Több darabban szállították Budapestre a több mint 30 m2-es képet, és a helyszínen állították össze a ma látható alkotást.

A helyreállítást megelőzően valóban egy-egy dézsa állt a felvezető lépcső két oldalán. Engler András szobrászművész megtalálta azt a pályázati kiírást, amely a bejárat elé két szobor elhelyezéséről szólt. A pályázatot Buza Barna nyerte meg, de a háború miatt – hiszen ’44-et írtunk – már nem készülhetett el a pályamű. Az eredeti szándék megvalósításaként készült el – kortárs műalkotásként – a férfi és a nő szobra, mindkettőt egy-egy kisgyermekkel ábrázolták.

Stocker György: A szobrokkal kapcsolatban egyértelműen az a véleményem, hogy számtalan műemlékhelyreállításnál helyeznek el kortárs képzőművészeti alkotást a történeti épületbe, vagy annak közelébe. A döntést erősítette, hogy Buza Barna annak idején megtervezte ezeket a figurákat. Mi csupán megvalósítottuk az eredeti elképzelést. Van egy másik kortárs alkotás, a bejárattal szemben felállított DNS kettős spirált imitáló plasztika. Ennek egy titkos funkciója is van, ebben helyeztük el a homlokzatot megvilágító fényforrásokat.

Zsuppán András: Csakhogy ezek a szobrok ebben a formában soha nem léteztek, a virágtartók viszont az épület átadása óta hozzátartoztak a bejárat képéhez.

Lázár Antal: A virágtartók eleve kényszerűségből kerültek oda. A lépcső két oldalán a pofafalakra sokkal hangsúlyosabb jelet kell helyezni, figyelembe véve a bejárat és az épület tömegét. Ezekben az edényekben én már nagyon régen nem láttam növényt, többnyire szeméttel és cigarettacsikkel volt tele mindkettő. Az új szobrok megfelelő hangsúlyt adnak a bejáratnak, arányaikban és megjelenésükben összhangban vannak az épülettel. Tehát ezt én kifejezetten jó megoldásnak tartom.

Mezős Tamás: A reimsi katedrális háborúban elpusztult üvegablakait az 1970-es években Chagall ólmozott üvegeivel helyettesítették. Ez is teljesen legitim megoldás. Megint más kérdés, hogy létezett valami, és ezt pótoljuk, vagy terveztek valamit és évtizedekkel később valósult meg az alkotás, stílusában is jelezve a korszakváltást.

Zsuppán András: A mozaik esetében nem lett volna szerencsésebb egyszerűen egy pontos rekonstrukciót készíteni? Annyi minden változott az épületen, legalább ezzel erősíteni lehetett volna a történetiségét.

Lázár Antal: Nos, akkor a mozaikokról: sokan hivatkoznak arra, hogy az eredeti háttere fekete-fehér mettlachi lapokból készült. Számomra ezt hitelt érdemlően eddig nem igazolta senki. Azt, hogy ezt a hátteret most szabad volt-e aranyból megcsinálni vagy sem – ez a művészi döntés szabadságának a kérdéskörébe tartozik. Azt el kell mindannyiunknak ismerni, hogy az itáliai racionalizmustól nem idegen ez a bizánci stílusú háttér. Úgy vélem, az épület karakterét ez a parafrázis nem hamisítja meg. Hozzáadtunk egy olyan karaktert, ami – ha az eredeti állapotában nem is volt –, de lehetett volna egy békés periódusban.

Zsuppán András: Volt köztetek vita az eredeti homlokzati szöveg elhagyásáról? Ezek egyébként a véleményem szerint nem kínos szövegek, nem közvetítenek politikai jellegű üzenetet. Egyszerűen a korra jellemző megfogalmazást helyeztek a homlokzatra.

Mezős Tamás: Engem nem zavart volna, ha a mozaikra visszakerül az eredeti szöveg. Nem tudom, ki döntött arról, hogy ez maradjon el. Annak idején, a Műegyetem K épületének felújításakor azt is vissza szerettem volna írni a főpárkányra, hogy Magyar Királyi József Nádor Műegyetem, de nem engedték.

Lázár Antal: Nagyon fontos lenne, ha Tamás még tudna beszélni a homlokzaton megőrzött tanúfalakról.

Mezős Tamás: Igen, a homlokzaton, alárendelt pozícióban nem bontották el az eredeti kőburkolatot, és megőrződtek az eredeti fa nyílászárók. Mivel a homlokzati szakasz mögött a nővérek teakonyhája és raktára volt, úgy döntöttünk, hogy eltekintünk a hőszigetelés beépítésétől és nem bontjuk le az eredeti burkolatot. Tehát ha egyszer sor kerülne a kórház újabb rekonstrukciójára, és megoldják a statikai problémákat, akkor nem szóbeszédre hallgatva lehetne az eredeti kőburkolatot visszaépíteni, hanem a házon megőrzött példa alapján rekonstruálható a homlokzat.

Lázár Antal: Két dolgot meg szeretnék még említeni. Az egyik a főbejárathoz fölvezető lépcső tengelyében elhelyezett korlát. Formailag a lépcsőházi korlát megoldásait áttanulmányozva, az eredeti részletek alkalmazásával konstruáltuk meg az új szerkezetet. Vitán felül áll gondolom, hogy erre szükség volt, tehát meg kellett oldani. A másik az épület hátsó oldalához csatlakoztatott új mentőbeálló kialakítása. Korábban a mentő a beteggel az épület C szárnyának északkeleti homlokzatához tolatott, ahol hóban-fagyban, a szabad ég alatt emelték ki a beteget és szállították az épületbe. Hogy ez az állapot megszűnjön, egy előtető tervezését kérte a megbízó. Mivel itt semmilyen eredeti előzmény nem létezett, nyilván kortárs eszközökkel komponált fém-üveg szerkezetet képzeltünk el, amit az örökségvédelem elfogadott. Érdekesség még, hogy Csánk Elemér a napsugárzásnak erősen kitett homlokzatokra egy elegáns árnyékoló rendszert tervezett, amit már az átadás után is elektromosan lehetett vezérelni a kórteremből. Az idők folyamán az eredeti szerkezet tönkrement. A rekonstruált megoldás az eredetivel megegyező színvonalon teljesíti feladatát.

Noha a háború miatt az egykori kivitelezőknek csak a legegyszerűbb anyagok és szerkezetek álltak rendelkezésre, lépten-nyomon tapasztaltuk, hogy milyen színvonalas munkát végeztek, és rendkívüli teljesítmény, hogy ilyen körülmények között sikerült létrehozni ezt a méltán híres kórházépületet. Nem hiszem, hogy ez a felújítás méltatlan lenne az örökségükhöz, amit messzemenőkig tiszteletben tartottunk.

Moderátor: Zsuppán András;
lejegyezte: Mezős Tamás