A MoMA újraszabva: kibővült múzeum, átformált szemlélet

Figyelemre méltó társaság gyűlt össze 2020. február 4-én a Princeton School of Architecture legnagyobb előadótermében. Még maga Beatriz Colomina is meglepődött, hogy ebben a digitális, streamelhető korban szinte be sem lehetett lépni a terembe. Hála a téma és a meghívott előadók precízen összeállított kombinációjának, rendkívül inspiráló, diszkurzív kerekasztal-beszélgetés alakult ki. Kiss-Gál Zsuzsanna beszámolója a MoMA Rehang eseményéről.

Tagadhatatlan élmény volt nem csak építészeti szempontból, vagy a múzeum modern koncepcióját illető kortárs elméletek tekintetében, hanem azért is, mert ütköztek vélemények, felszínre kerültek ideológiai vagy éppen kulturális különbségek, de a beszélgetés kritikai, ám építő jellegét minden résztvevő előtérbe helyezte. A rendezvény óta az egyetem egyes szemináriumaira bejárva, napi szinten is tapasztalhatom azt a kortárs vitakultúrát, melyből ki tud bontakozni egy ilyen beszélgetés.

Beatriz Colomina egyetemi tanár, teoretikus, a Princeton Media and Modernity Programjának alapítója és igazgatója megnyitójában arra utalt, hogy a 2019. novemberétől újra teljes egészében látogatható Museum of Modern Art felújítása nem csupán a múzeum által évtizedek óta használt, igen bonyolult, és több épületben több (rész)egységet elfoglaló téri együttes renoválásaként értelmezendő. A folyamat együtt járt a MoMA teljes kurátori koncepciójának újragondolásával, valamint a múzeum, mint a művészeteket és az ehhez kapcsolódó tudást átadni, megosztani kívánó felület szerepének megújításával is egyben.  

Elizabeth Diller építész, az épület felújítását tervező Diller, Scofidio + Renfro vezetőjének beszámolójából kiderült, hogy a tervezési folyamat igen hosszadalmas, a kurátori csapattal folyamatosan együttműködő és a múzeumi terek új értelmezését serkentő közös munkán alapult. Az egyik alapvető változást a földszinti terek teljesen publikussá tétele jelenti. A jegyvásárlási- és beléptetési-rendszer teljes átszervezésével a MoMA homlokzata a korábbi, zárkózott elrendezéshez képest óriási mértékben feltárult a járókelők számára. A shop érdekes, félig földalatti helyzetbe került, és az épületen belül is több helyen képesek a látogatók átlátni, lelátni, felpillantani más-más múzeumi terekbe. A korábban szinte az elérhetetlenségig izolált belső udvar a látogatói élmény szerves részévé vált.

Diller elismerte, hogy a Folk Art Museum épületének bontása körüli társadalmi viták, publicisztikai támadások és a döntést ért éles (szakmai) kritikák tervezői élete egyik legnehezebb időszakához vezettek (az American Folk Art Museum 2001-ben átadott, Tod Williams és Billie Tsien tervezte épületét a MoMA megvásárolta, majd a bővítés keretében elbontották - a szerk.).

Építészként mégis a legérdekesebb a MoMA új kurátori koncepciójának hátterét bemutató prezentáció volt. A tervezési program teljes egészét a kurátori csapat és a MoMA megújuló koncepciója adta, az építészek feldata a felmerülő igényekre való megfelelő építészeti válasz megalkotása volt. Inspiráló a gondolat, hogy egy intézmény önnön felújítását nem kizárólag új burkolatokban és a bútorzat lecserélésében értelmezi, hanem ezt a lehetőséget a belső szakmai munka felfrissítésére használja. Leah Dickerman stratégiai igazgató szavaiból kiderült, hogy a MoMA még a belső kurátori csapat számára is nehezen elfogadható változásokon ment keresztül: a korábbi, a művészettörténeti kánonra lineárisan építő kiállítást felváltotta a galéria-elvre épülő rendszer.

Aki most megy a MoMÁ-ba kortárs művészetet nézni, egy elég bonyolult és első látásra összefüggéstelen rendszerrel találkozik. Egymást követik a laikusok számára nehezen dekódolható módon felépített, egy-egy társadalmi témára, kortárs szociális vagy művészeti koncepcióra épülő, tematikusan felépített galériaterek, ahol különböző kurátori csapatok a tematika szerint összeválogatott alkotásokat mutatnak meg. Természetesen szem előtt tartva, hogy az olyan sláger-művek, mint Vincent van Gogh Csillagos éj című festménye, azért mindig valamilyen tematikához kapcsolódhassanak. Az új koncepció szerint egymás mellé kerülnek különböző korok, műfajok, vagy éppen a témához kritikusan viszonyuló művészek. Megszűnik a lineáris kánon, a kiszámítható tartalom, ráadásul 18 havonta rotációs koncepció mentén minden galéria változtat a kiállított műveken.

Martino Stierli, az építészeti tematikáért felelős vezető kurátor őszintén bevallotta, hogy számukra szakmailag sokat jelent az új rendszer, mert „hát ne áltassuk magunkat: a látogatók nem építészetért jönnek elsősorban a MoMÁ-ba." A galéria-elven elrendezett téri koncepció miatt az építészeti tárlatok szerves részévé váltak a látogatói útvonalnak. Most viszont új kihívásokat jelent és sokkal több kompromisszummal jár a szomszédos kiállítótereket berendező kurátorokkal történő állandó együttműködés. A rendelkezésre álló tér megduplázódott, így a raktárokból előkerülhettek eddig nem látott művek. A múzeum ötödik emeletén található például a Vertical City koncepció köré szervezett tárlat, mely bemutatja többek között Frank Lloyd Wright számtalan munkáját, beleértve rajzokat és maketteket a San Francisco-i Call Building épületéről és a New Yorki-i St. Mark’s Tower-ről. E művek mellé kerültek új nézőpontokat behozva Alfred Stieglitz, El Liszickij, Berenice Abbott vagy Edward Steichen alkotásai. A kurátorok így mutatják be, hogy az építészeti és városi tájkép radikális megváltozása hogyan hatott a művészetekre, azaz hogyan próbálták megmutatni a modern városok megváltozott léptékének, szédítő magasságainak állapotait.

A negyedik emeleten az Architecture Systems tárlat igazi különlegessége, hogy a New York-i ENSZ Titkársági Épület homlokzatának egy eredeti darabja is a kiállított művek egyike, többek között olyan rendszerekben gondolkodó építészek társaságában, mint Buckminster Fuller, Konrad Wachsman vagy Ludwig Mies van der Rohe.

Különleges megközelítés a harmadik emeleti Taking a Thread for a Walk kiállítás, mely az 1890-es évek és az 1970-es évek közötti időszakban készült textil-alapú építészeti és ahhoz kapcsolható egyéb művészi munkákat mutatja be. A textilművészetre úgy tekintenek az építészeti és design szekció kurátorai, mint olyan flexibilis és változó technikára, mely évszázadok óta lehetőséget ad akár építészeti tipológájú rendszerek fejlesztésére, valamint annak bemutatására is, hogy a 20. században hogyan vonzotta maga köré az építészet az egyéb társművészeteket s próbálta például a textileken keresztül összekötni a modern művészeteket az iparral és a mindennapi élettel. Ez a szekció nyújt lehetőséget a női építészek és alkotók bemutatására is: Anni Albers, Gunta Stölzl vagy Florence Knoll mellett most lehetőség van az indiai Monika Correa vagy a katalán Aurelia Munoz munkáinak bemutatására. Nyomatékosítva a téma relevanciáját, a kurátorok beválogattak Le Corbusier műveket is .

A kortársak közül a második emeleti Building Citizens kiállításon a Herzog & de Meuron, Rem Koolhaas és az OMA, Anupama Kundoo, Alvaro Síza, Amanda Williams, Madelon Vriesendrop és a néhai Zaha Hadid művei között kaphatunk képet a az építészet lakhatásra gyakorolt hatásairól.

A prezentációkat követően Sylvia Lavin, a Media and Modernity Program társigazgatója indította el a beszélgetést, felidézve a meghívott kortárs (értsd: élő) kiállított művészek leggyakoribb kérdését: “Hol a fenében vagyok? Hol vagyok most kiállítva?",vagy ahogyan értelmezte is rögtön: “Hova tartozik most akkor az, amit csinálok?" Szinte minden művész önmagát kereste a galériaterekben. A beszélgetés ezen pontjánál azonnal be is csatlakozott a művészetkritikus Hal Foster, aki szintén azt szerette volna megtudni, hogy a lineáris kánon és a totális felfordulás, avagy a látogatók összezavarása mellett volt-e a tervezés során más alternatíva? Teljesen meggyőző válasz nem érkezett, de Leah Dickerman kifejtette: a tapasztalataik szerint a múzeumlátogatás célja ma már nem a kánon megismerése. A MoMA kortárs koncepciója a művészetek átadására a kontextusba emelés és az értelmezés lehetőségeinek felszabadítása. 

A beszélgetés végül a közönség aktív részvételével zárult. Olyan kérdéseket szegeztek a kerekasztal résztvevőinek, mint hogy: mi lesz a MoMA következő lépése? Hol ér véget a MoMA? Az építészeti terekben, vagy más határai lettek? Szükséges volt-e valóban fizikailag bővíteni a MoMA tereit? Miért nem a kánon átrendezésében gondolkodtak és szabták azt a meglévő épület tereibe? A válaszokból kiderült, hogy a múzeum az eddigi művészek és a klasszikusan kanonizált műtárgyak mellett az új terek segítségével afro-amerikai, női, dél-amerikai és egyéb, eddig kevésbé reprezentált életműveket kíván hozzáadni a múzeumi struktúrához. Aztán Hal Foster 19:07-kor egyszerűen azt mondta, hogy muszáj ezt itt és most abbahagyni.

Kiss-Gál Zsuzsanna
A szerző építész, a MOME Doktori Iskolájának hallgatója, a Princeton School of Architecture Fulbright-ösztöndíjas vendégkutatója.