Robotok tanítanak!? – CAN Story Design és Bognár Amália

Nemrég új részleg nyitotta meg kapuit az élményalapú tanulás lehetőségeit a gyakorlatban is bemutató győri Mobilis Központban. A digitalizáció fejlődésével és annak oktatásban betöltött szerepével foglalkozó MOBILITY Digitális Élményközpont belső kialakítását a győri CAN Architects tervezte. Az építészek már a tervezési folyamatba is bevonták a részleg szakmai vezetőjét, Bognár Amáliát, akivel most részletes interjút készítettek az oktatás fejlődésének hazai és nemzetközi alakulásáról, valamint a MOBILITY működéséről. 

A győri Mobilis Interaktív Kiállítási Központ* az első magyarországi science centerek egyike, ami a Széchenyi István Egyetem tőszomszédságában 2012-ben nyitotta meg kapuit. Az egyetem-város-gazdaság példaértékű együttműködése által meghatározott küldetése, hogy az élményalapú, tapasztalati úton történő tanulás módszerén keresztül felkeltse a fiatalok érdeklődését a tudományok és az innováció iránt, fókuszba állítva az autóipart és a műszaki technológiákat. A kor kihívásaira reagálva fogalmazódott meg az igény arra, hogy egy új részleget hozzanak létre, amely a digitalizáció fejlődésére ad választ, ez lett a MOBILITY-GYŐR Digitális Élményközpont, mely tanulási környezetet teremt a digitális oktatás számára, kicsiktől a szépkorúakig.

A MOBILITY, mint open classroom tervezése kapcsán a CAN Architects Bognár Amáliával készített interjút a tér használatáról, az oktatásról, egyéni és közös eredményekről.

CAN Architects: Miért döntöttél úgy, hogy tanár leszel?

Bognár Amália: Mindig arra vágytam, hogy gyermekekkel foglalkozzak. A pedagógia világába nőttem bele, hiszen édesanyám óvodapedagógus. Húgom és én is ezt a pályát választottuk, hiszen alázata, lelkesedése, gyermekszeretete, és tudása nagy hatással volt ránk. Már általános iskolában azt játszottam, hogy magyarórán szavakat diktálok az osztálytársaimnak. Cetliket írtam a neveikkel, melyre hol jó, hol rosszul írtam fel a szavakat, amiket végül kijavítottam.

Tizenhat évesen jelentkeztem a sörédi táborba – ekkor már pedagógiai szakközépiskolába jártam –, ahol értelmi sérült felnőtteket, gyermekeket táboroztattunk. Kihívás volt a két, 40 éves testvérpár napi gondozása, akik értelmileg a háromévesek szintjén álltak. Azt hiszem, mindig is segíteni szerettem volna másoknak, ez vitt engem a tanári pályára.

CAN: Aztán a Berzsenyi Dániel Főiskolára jelentkeztél. De miként jut el egy magyar-történelem szakos tanár a programozásig?

BA: A pedagóguspályára különösen igaz, hogy a mindennapi gyakorlat, a különböző helyzetek, döntések, folyamatok megtapasztalása szükséges ahhoz, hogy a fejlődés útjára lépjen a tanár. Az első diplomám megszerzése után éreztem azt, hogy szükséges új lehetőségeket feltérképeznem ahhoz, hogy frissítsem a módszertani repertoárom. Kellett valami, ami kimozdít a megszokott megoldásokból. Elvégeztem a gyógypedagógia szakot, ami segített kilépni a „szakbarbárságból". Olyan szemléletváltáson mentem keresztül, ami alapjaiban változtatta meg a diákokkal való kapcsolatomat. Az volt a vágyam, hogy kiépítsem a saját módszertani útvonalam, de úgy, hogy mindegyik elemével azonosulni tudjak, legyen benne élmény, játékosság, alkotás online-offline, projektpedagógia, érzékenyítés, mind a sérült emberek, mind a környezet kapcsán.

A Csornai Széchenyi István Általános Iskolában tanítottam hosszabb ideig. Teremhiány miatt a tetőtéri könyvtárat kaptam meg, mint tantermet. Ahogy később kiderült, ez volt a legjobb dolog, ami ott történhetett velem.

Irodalomórán kávéházat „nyithattunk" teával, pogácsával és a kedvenc verseinkkel. Egy ilyen környezetben azt az osztályt, ahol sok volt a fiú, meg lehetett mozgatni nyelvtanórán a hangrend törvényeinek megismerésekor – merthogy, a fiúknak ebben az életkorban sokkal nagyobb a mozgásigénye. A könyvek akusztikailag csillapították a teret, szépen szóltak benne a megzenésített versek. Az egyik órára bevittem egy szőnyeget. Magam is meglepődtem, hogy mekkora érdeklődéssel fogadják a diákok. Az otthonos berendezés mindenkit segített az ellazulásban. Színpadként használtuk, amelyen „felléptek" a diákok egy-egy projektproduktum bemutatásakor.

A tetőtérben lévő terem különleges helynek tűnt mindenkinek. Elhelyezkedése, mérete és berendezése mindenkire pozitívan hatott. A tér segítette a különböző munkaformák (egyéni, pármunka, csoportmunka) megvalósulását, könnyebbé tette a különböző módszertani fogások megvalósulását. Arról, hogy a tereink miként hatnak ránk, nagyon kevés tanulmány szól, ezek gyakorlati példáival pedig a pedagógusok sajnos nem találkoznak tanulmányaik során.

A digitális pedagógia 2014-ben, a már említett módszertani útkeresésben talált rám. Külföldi és hazai pedagógusok blogjait kezdtem el olvasni, ahol a  digitális pedagógia már egy működő válasz volt a 21. század kihívásaira. A Tempus Közalapítvány pályázatára beküldött projekttervem sikeressége pedig meghozta azt a bátorságot, ami ahhoz kellett, hogy bármiféle digitális, informatikai előképzettség nélkül belevágjak a digitális eszközök tanórai felhasználásába. Eljutottam odáig, hogy robotot használtunk magyar- és történelemórán, így például a szövegalkotást nem hagyományos módon gyakoroltuk, hanem megépítettünk egy képzeletbeli helyszínt, kartonból, legóból, és a színkódok alapján közlekedő Ozobotnak felrajzoltuk a programsorait. Amerre ment a robot, annak megfelelően kellett a saját történetünket létrehozni. Játékosan és hatékonyan tanultunk.

Saját blogot vezetek QQcska néven, amelynek pont az a célja, hogy tapasztalataimat megosszam a pedagógus kollégákkal, hogy valós gyakorlati példával is találkozzanak.

CAN: Hogy csöppentél bele a Mobilis új részlegének kiépítésébe?

BA: 2018-ban a Mobility is megérkezett az életembe, ahol találkozott a tanulási tér a digitális pedagógiával. Munkásságomnak köszönhetően ajánlottak az induló Mobility-Győr Digitális Élményközpont oktatójának, melyet azóta szakmai vezetőjeként viszek kollégáimmal. Mikor ide kerültem az új teret megalkotó pályázat előkészítése már folyamatban volt, így annak alakulásába tevékenyen részt tudtam venni. Izgalmas volt a folyamat, amiben ti építészek a közös döntéseken keresztül minket, felhasználókat is bevontatok a tervezésbe. Inspiráló volt, hogy az eredeti elképzeléssel ellentétben, 21. századi szemlélettel, nem voltak elkerített „tantermek". Az elképzelés egy olyan tanulási piac kialakítása volt, ahol a különböző tanulási helyzetek más-más térben történnek. A tervezés folyamán a feladatom az volt, hogy a kapott eszközlista alapján építsek fel egy olyan dramaturgiát, mely a zónákra osztott teret tematikusan tölti meg, melyeket utána közösen alakítottunk, szem előtt tartva a praktikumot, pedagógiai módszereket és olyan apróságokat is, mint hogy egy látszó villamos szerelés miként tudja megismerhetővé és tanulhatóvá tenni ezen eszközök működését.

Azt a térstruktúrát, ami a szellemi alapját adta a Mobilityben használt tanulási tájnak, open classroomnak hívják a nemzetközi iskolaépítészetben, ahol osztálytermek helyett egy összetett térstruktúra áll rendelkezésre a diákok és tanárok számára. Ennek az egyik legfontosabb példája a projektalapú story-line módszerben oktató norvég Rinkstabekk Skole, ahol a hagyományos értelemben vett tanórák nem léteznek. Számotokra milyen kihívást és lehetőséget ad az a nyitott struktúra, amiben az oktatás zajlik?

Nagyon örülök annak, hogy a Mobilis vezetősége nyitott volt arra, hogy egy Magyarországon eddig még nem használt tanulási környezetet alakítsunk itt ki, annak ellenére, hogy a pályázat különálló, klasszikus, ajtóval zárható osztályterem kialakítását sugalmazta. Ezt a hozzáállást persze nagyban segítette, hogy a Mobilis, mint interaktív kiállítótér, indukálja a nyitottságot és a folyamatos megújulást.

Ezek ellenére nagy kihívást jelentett számomra, hogy egy olyan térre szabjak foglalkozásokat, amely teljesen különbözik az általam megszokott folyosós-cellás rendszertől. Nincsenek falak, de vannak átlátások és akusztikai áthallások. A tanulási tájat a pedagógiai célok elérése érdekében alakítottuk, hogy a frontális oktatásban szocializálódott iskolai csoportok pillanatok alatt megérezzék a tér adta lehetőségeket, például azt, hogy az új téma vagy feladat egyben új térrészt is jelent. Érdekes tapasztalat volt számomra, hogy ebben a nyitott keretben annyira el tudnak mélyedni a látogatók, hogy a zavarónak vélt hatások (pl. egy térben dolgozunk, de az osztály egyes csoportjai más kihívást teljesítenek) sem ingerlik őket. A foglalkozás folyamán a csoportokat megforgatjuk, így a tér minden részét bejárhatják.

CAN: Hogy zajlik egy ilyen foglalkozás? Miként használjátok a teret?

BA: A Mobility egy 225 m2-es tanulási táj, ahol maximum 35 diákkal foglalkozunk 90 és 180 percben, valamint a nyári táborok alatt egész napos foglalkozások keretében. A gyerekekkel először a bejáratnál találkozunk, ahol lepakolnak, ezután lépünk beljebb. Már a térnek van egy olyan “wow faktora", hogy csak lassan veszik észre, hogy mennyi eszköz is veszi őket körül. Az első állomás a beavatás demokratikus köre, a varázsszőnyeg, ahol babzsákokra ül le mindenki. Itt köszöntjük a résztvevőket, megbeszéljük, hogy hova érkeztek, mi vár rájuk, milyen szabályokat kell betartaniuk (ezt egy humanoid robot közli velük), illetve próbáljuk humorral már az elején közvetlenné tenni a kapcsolatot, ami elengedhetetlen a közös munkához. Ez a téregység lehetővé teszi, hogy az egész osztály kényelmesen elférjen. Ezután két nagy csoportba osztjuk az osztályt, a másodikat 3 kisebbre. A tér több zónára osztott, ezek pavilonokban és a köztük lévő térben kapnak helyet, tematikák szerint. A legnagyobb csoport mindig valamilyen témakörben mélyed el pl. okosotthon, okosváros, 3D nyomtatás, ezeknek szintén egy térrész ad helyet. Érezhetik, hogy mikor van vége az adott téma feldolgozásának, mert ezt térváltással is összekapcsoljuk. A foglalkoztatóba érve a csoport valamilyen robot (WEdo lego-robot, Edison, Artec, Microbit microkontroller) programozásába kezd az oktató vezetésével.  Eközben a 3 kiscsoport közül az egyik az animáció-pavilonban készít képsorozatot, a másik a VR (virtuális valóság) pavilonban „bejárja a világot", azaz egy speciális szemüvegben valósághű, virtuális környezetben néz körül, valamint egy vonatot is irányítanak színkódok alapján. A harmadik csoport pedig robotokat vezet, vagy egy akadálypályán, vagy egy focipályán. A csoportok a 14 perces feladatok végeztével helyet cserélnek, így mindenki minden eszközt kipróbálhat, a térváltással pedig meg is mozgatjuk őket. A tér hatalmas előnye, hogy hiába osztjuk kisebb csoportra az osztályt, mégis végig együtt vannak. Ennek ellenére úgy tudnak dolgozni, hogy nem zavarják egymást, nem zsúfolt a terem. A foglalkozást a babzsákokon körben ülve, a varázsszőnyegen fejezzük be, és megbeszéljük, mit láttunk, és mit tanultunk a látogatás alatt.

A digitális eszközök az eső és pormentes helyeket szeretik, miközben nemzetközi kitekintésben a kültéri tanulási helyzetek fontossága radikálisan megnőtt, majdhogynem egyenértékűvé vált a beltéri tanulással. Hogy viszonyultok ehhez a munkátok során?

Kell a mozgás és a szabad levegő! Előbbire ez a nyitott tér itt a Mobilityben nagyobb lehetőséget ad. Az algoritmikus gondolkodás kialakítását kicsiknél (6-10 éves korosztály) mozgással kapcsoljuk össze. Szuper, hogy a varázsszőnyeg tornaszőnyeggé alakulhat, hiszen, ha a babzsákokat félretesszük, akkor még mozgásra is elegendő helyet kapunk.

Nyári táborok során az egyetem környékét is használjuk. Délutánonként a Püspökerdőben GEOládákat, a győri belvárosban pedig QR kódokat keresünk. Egy külső helyszínre füzetet sem kell kivinni. Más érzékszervek kellenek ahhoz, hogy ott játszunk és tanuljunk. Erre ma már működő modellek vannak. Mind a fenntarthatóság hete mind a digitális témahét feladatai között megtalálható az épített és természeti környezet megismerése. Ezeket a módszereket tanórákon is lehet alkalmazni.

CAN: Egy magyarországi átlagos tanteremméretnek a többszörösében foglalkoztok a diákokkal, kísérőtanárok részvételével. Milyenek a visszajelzések a pedagógusoktól?

BA: Szerintem fontos látni, hogy ez nem egy tanterem felnagyítása, inkább egy komplex iskola kicsinyített mása, ahol a tantermek közötti teret is tanulási térként használjuk. Én magam is tanítottam gyerekeket folyosón, amikor nem volt elegendő termünk az iskolában. Azzal, hogy leültünk a lépcsőre egy újszerű helyzetet teremtettünk, ami különlegessége révén ki is zökkentett mindenkit, és jó hangulatban telt az óra. 

Mindenkit meghökkent az itt eltöltött idő, ez a foglalkozás, a tanárokat is beleértve. A vágy, azt gondolom mindenkiben megvan a változásra, ezek eszközei, vagy jó példái hiányoznak sokszor. A legelső visszajelzés mindig a babzsákokra jön, hogy mennyire jó lenne ilyeneken ülni az iskolában. Aztán a teremelrendezés a következő: a körasztalok, a szőnyeg, a nyitott keretekben való tanítás. A legjobb visszajelzés, ha egy csoport visszajön, így nemcsak a különlegesség marad meg, hanem egy átfogóbb kép. Ez persze nekünk is nagy kihívás, folyamatosan dolgozunk azon, hogy megújuljunk.

CAN: Milyen fejlesztések várhatók még a házban?

BA: A megújulás folyamatos, hiszen célunk az, hogy az idelátogató csoportok vissza-visszatérjenek. Új eszközök, új feladatok és új pedagógiai módszerek összekapcsolásán és kidolgozásán fáradozunk. Visszajelzések alapján azok a feladatok a legizgalmasabbak, ahol az alkotás a központi elem. A folyamatos digitális fejlődés és a különböző pedagógiai módszerek összekapcsolásával nagyon izgalmas, sokszínű fejlesztés várható a Mobilisben.

CAN: A mi időnkben a számítástechnika óra fontos volt, mert nem mindenkinél volt otthon számítógép, internet. Szükség van még külön klasszikus számítástechnika órára?

BA: Az informatikaóráknak a digitalizáció fejlődését kellene követnie, választ adni a hétköznap digitális problémáira, kinevelni a tudatos felhasználót. A fő cél azonban az, hogy valamennyi tanórán megjelenjen a digitális képességek fejlesztése. A gyermekeket és velük együtt a szülőket is el kell indítani egy digitális, felhasználói úton, ennek minden bugyrát meg kell ismerniük, előnyeit és veszélyeit is.

CAN: Munkásságod és a Mobility kapcsán átfogóan beszélgettünk pedagógiáról, módszerekről és a tanulás teréről. Meg tudnád fogalmazni mi a te szereped és pozíciód az oktatásban? 

BA: Hiszem, hogy az én feladatom abban van, hogy pedagógustársaim szemléletét formáljam, módszereket, eszközöket adjak a változás megélésére. A kulcs a nyitottság és az új helyzetekhez való alkalmazkodás A 21. században a gyerekek lételeme a gyors ingerváltás, egy pedagógusnak erre kell felkészülnie azzal, hogy különböző módszereket ötvöz az órák során. Így nemcsak a pedagógusok, de a diákok is megismerik saját képességeiket, erősségeiket, amivel biztos lábon indulnak el a pályaválasztás, majd a munkavállalás világába.

*Mobilis Interaktív Kiállítási Központ, Győr (2012) Nagy Iván, Szabó Dávid, Görbicz Máté, Kund Iván Patrik