Vissza a jövőbe - Ferkai András

Európa-szerte újraépítik az elpusztult ikonikus épületeket, ez a gyakorlat Magyarországon is terjed. A kormányzat budapesti építési programjaiban előnyt élvez a 19. század, ám az épületek gyors bontásai azt jelzik, a 20. század nem élvez prioritást. A jelenség okairól és lehetséges következményeiről Ferkai Andrást Zöldi Anna kérdezi. 

Ferkai András: A teljesen elpusztult épületek rekonstrukciója akkor lehet indokolt, ha ezek valamilyen kataklizma folytán tűntek el - természeti vagy történelmi katasztrófák nyomán. A legtöbbet emlegetett példák a szándékos pusztítások, elsősorban a 2. világháború okozta sérüléseket tüntetik el – ezek esetében a szándék érthető. Varsót - válaszul a gettólázadásra - a németek bosszúból letarolták. A háború után mindenki elfogadta, hogy az akkori műemlékes elvekkel szemben rekonstruálják a belváros eredeti külső megjelenését, a házakon belül azonban már nem az eredeti állapotot állították vissza. 

A drezdai Freuenkirche esetében hasonló a helyzet – az üszkös romok hosszú ideig a szőnyegbombázás mementójaként meredeztek a város közepén. A német egyesítés után merült fel a templom helyreállításának igénye, álltak az eredeti falai, komoly dokumentáció alapján, hitelesen lehetett rekonstruálni – érthető, hogy 50 év után már nem a pusztulásra akartak emlékezni. Az említett példák a nemzeti öntudattal összekapcsolva történelmi és érzelmi alapon megmagyarázhatóak.

Elgondolkodtató példa a litván királyi palota Vilniusban, amelyet jóval korábban, 1801-ben orosz cári utasításra romboltak le, a bontása után pedig még a tégláit is eladták, nehogy a litvánok újjáépítsék. Pszichésen érthető, hogy a Szovjetunióból kiszakadó, önállóvá váló ország újra akarta látni az épületet, azonban itt egy középkori-reneszánsz kastélyt építettek meg a semmiből. A fényképek jól mutatják, hogy törekedtek a hitelességre, ott a kandalló, ahol volt, fent a kazettás mennyezet, de rideg és steril az egész, érződik, hogy nem eredeti.

Zöldi Anna: Anyagában újra alkotni az elpusztult Művet – ez az építészet specifikuma? Ha elpusztulna a Mona Lisa, miért nem jutna eszébe senkinek újrafesteni?

Ferkai András: Mert nem lehet. Leonardo saját keze vonása, sfumatója visszahozhatatlan. Az épületet viszont a kultúra története során mindig használati tárgynak tekintették, sose tartották olyan értékesnek, mint egy szobrot vagy festményt. Glasgow-ban a helyiek mutattak nekem egy 1995-ben felépült házat, amely Mackintosh 1901-es tervei alapján épült. Ott áll, de teljesen idegen: a lelkét nem lehet visszahozni. Ahogy Gaudí Sagrada Famíliájának újabb építésű részei sem érnek nyomába a még életében elkészült részeknek.

Z.A.: Volt-e példa az építészettörténetben korábban is a múlt feltámasztására?

F.A.: 19. századnak volt hasonló hozzáállása, gondoljunk Schulek Frigyes Halászbástyájára vagy a Mátyás templomra. A nemzeti nagysághoz nem tartották méltónak a templom akkori szerény formáját, hát tovább álmodták. Az igazság az, hogy ez a szemlélet nem a legpozitívabb vonása a historizmusnak, van ennél jobb példa is. Möller István nem a zsámbéki templomromot restaurálta, az eredetit nem rontotta el, csak az állagvédelmét biztosította példaszerűen. Helyette a Lehel téren épített új templomot a zsámbéki előkép formáival. Ha olyan fontos számunkra a múlt, létre lehet hozni egy másolat-parkot, de az eredeti épületeknek a jövő generációk számára is hozzáférhetőnek, kutathatónak és értelmezhetőnek kell maradniuk.

Az antikvitás igazán jelentős korszak volt, az olaszoknak, vagy a görögöknek mégsem jut eszükbe visszaépíteni, el bírják viselni, hogy csak romjaik vannak. A purista műemlékhelyreállítást nálunk már az építészek és a műemlékesek egy része is természetesnek tartja. Sokan úgy gondolják, nehéz történelmünk volt, tatár, török, a Habsburgok és háborúk pusztították épületeinket, no és a szocializmus – nekünk tehát jár, hogy lássuk a múltunk értékeit, és ne bokáig érő romok közt mászkáljunk. Annyi nyomor és szenvedés ért minket, hogy nem tudjuk a múltat elengedni, sőt, igyekszünk megszépíteni. A történelemkönyveket átírjuk, a romokat visszaépítjük. Mindig a veszteségeket látjuk, a sérelmeinket dédelgetjük és revansra vágyunk.

Z.A.: Országszerte sorra épülnek vissza romjaikból a középkori várak: Diósgyőr, Füzér, Boldogkővár – és még lehetne sorolni. Mi a baj ezzel?

F.A.: Ezek a rekonstrukciók nem műemlék-helyreállítási keretből készültek. 2009-től turisztikai pályázatok révén, újabban nemzeti programok alapján újulhattak meg, és attrakciókról illetve a jövedelemtermelő képesség növeléséről szólnak. A nyírbátori reneszánsz várkastélyban panoptikumot rendeztek be, Ozorán ott ülnek a műanyag figurák a műanyag sonka mellett, eredetinek látszó bútorok között. Van olyan végzett belsőépítész tanítványom, aki remekül megél a „középkori" és „reneszánsz" bútorok gyártásából.

Fel sem merül, hogy múzeumi kiállítást is lehetne nyitni az új termekben. Pedig a kulturális turizmus nem azonos a panoptikum-világgal. Nem igaz, hogy az emberek csak lovagi tornákra, korhű lakomákra, nosztalgikus álvilágra vágynak - ez a közönség lenézése. És ne felejtsük el, minél több várat állítunk helyre, annál többe kerül ezek fenntartása - ez belépőkből aligha fenntartható.

A várromok is gyönyörűek a tájban. A tragikus történelmet a romok mutatják igazán. A purista műemlékvédelemmel szemben álló John Ruskin szép gondolata volt, hogy hagyni kell az elhagyott épületeket meghalni. Nem lehet a középkort teljes életével együtt rekonstruálni, és nem is szükséges. Nem arról van szó, hogy ne lehetne fontos épületeket használhatóvá tenni vagy részlegesen rekonstruálni, de fontos, hogy mindez hiteles, fenntartható legyen, értelmes és a múltjához méltó funkciót kapjon.

Z.A.: Szakemberként mi a véleménye a visszaépítések hitelességéről?

F.A.: Tíz évig a műemléki tervtanács tagja voltam, nem tehetem meg, hogy ne foglakozzak ezzel a kérdéssel. Nagyon tehetséges és nagyon művelt építész fogjon csak ilyen munkához, és ne azzal a szándékkal, hogy bármit is visszaálmodjon. A legkorszerűbb muzeológiai és prezentációs eszközökkel ma már egy épület teljes fejlődéstörténete bemutatható, és ez fontos, hiszen több elvi rekonstrukció lehetséges. A visszaépítés viszont csak egyfajta lehet, és az ott marad, szó szerint kőbe vésve.

Gond, hogy nincs a közönség számára hiteles információ, még ott sem, ahol ez tudható lenne. Az anyagi kiegészítés ráadásul rombolja a régi anyagot. Ezek a projektek rohammunkában, a pályázati ciklusokhoz igazodva készülnek el. Hosszú időn át építgetve a pénz is könnyebben összejön, és az anyag közben összeérik. A ropogósan friss épület olyan, mint egy számítógépes látványterv: eltünteti a történetiséget, az egymásra rakódó rétegeket, és ez a várakozással ellentétben nem segíti a beleélést a középkorba.

Z.A.: Végül azt is megépítjük, ami sosem állt. A sajtóban megjelent, hogy a friss Kossuth-díjas volt országos főépítész, Nagy Ervin foglalkozik Makovecz Imre felső-krisztinavárosi templomának kiviteli terveivel. Erről mi a véleménye?

F.A.: Veszélyes vállalkozás. Ha egy munkatárs - vagy pláne egy tanítvány -beszáll, az már nem lesz olyan, mintha Makovecz tervezte, művezette volna. Az önkényes válogatásra is jó példa Makovecz Imre életműve, amelynek kiemelt kezeléséről, esetleges műemlékké nyilvánításáról kormányrendelet született. Ennek kapcsán előírtak egy kutatást és felmérést a meglévő épületekről, összeállt a fotóanyag, és állítólag valaki rábökött a korai áruházaira: na ezt nem, ezek csúnya betonépületek. Pedig éppen ezek a korai Makovecz-épületek mutatják a legerősebb steineri hatást, csak arról akkor nem volt szabad beszélni. Ki veszi a bátorságot rá, hogy egy életműben szelektáljon?

Z.A.: Mi a veszélye a magukat hitelesnek állító visszaépítéseknek?

Amikor a Budai Várpalota kapcsán felmerült a Hauszmann-féle állapot helyreállításának igénye, vagyis, hogy a 20. század eleji állapotot kell visszaállítani, lelkes múltrajongók a blogjukon rögtön arról kezdtek vitatkozni, hogy miért nem a Zsigmond-kori palotát építik vissza, az sokkal szebb volt. A tetszőleges választás a múlt korszakai között felhúz egy zsilipet, a gátlás felszabadul, és ezek után nehéz megmagyarázni a laikusoknak, hogy ezt vagy azt miért nem lehet visszaépíteni.

Szokásos érv, hogy a műemlékesek vaskalaposak, a Velencei Charta – amely ragaszkodott hozzá, hogy a kiegészítésnek jól láthatóan el kell különülnie az eredetitől - elavult. Tudni kell, hogy a műemlékesek folyamatosan frissítik a szemléletüket, viszont sosem mondták - nem is mondhatják -, hogy ami teljesen elpusztult, az visszaépíthető, csak azért mert szép. A 2000-ben kiadott Krakkói Chartában ez olvasható: „teljes épületrészek rekonstrukciója az épület eredeti stílusában kerülendő." Rekonstrukcióból csak párat visel el a műemlékvédelem, viszont a modern kiegészítésekre sok jó példa van.

Z.A.: A visszaépítés a társadalom számára elfogadhatóbb, mint a kortárs kiegészítés vagy éppenséggel a kortárs építészet – hogy kell ehhez az építész szakmának viszonyulni? Készül a Várban a Lovarda és a Testőrségi Palota, a Ligetben a Közlekedési Múzeum, a Vágó testvérek színháza, és a Hauszmann terv további visszaépítésekkel számol. A Vár polgárvárosi részébe költöző minisztériumok apropóján is felmerültek visszaépítések, holott igazán jó példákat találni a kortárs kiegészítésekre.

F.A.: A kortárs műemléki kiegészítés jó példáit, a ´60-as évek nyersbeton, üvegtégla világát manapság nem szeretjük. Anglia, Svájc, Szlovénia viszont nagyszerű példákat tud felmutatni. Az interneten láttam egy dél-olasz példát, ahol egy templomrom pillércsonkjain vékony drótháló rácsozattal adták vissza a románkori bazilika terét és tömegét. A régészeti romterület hitelesen őrzi a történeti emléket, de a kiegészítéssel páratlan látványosságá vált – a szó legjobb értelmében. 

A Liget-projekt ellentmondásos akkor is, ha eltekintünk attól, hogy egyáltalán szükség van-e erre a programra. Kérdés, hogy fér majd meg egymás mellett a kortárs japán építészet és a Közlekedési Múzeum visszahabosított pavilonja, ami eredetileg is ideiglenes épület volt a millenniumi kiállításon, és annak sem a legjobb. Egy korszerű közlekedési múzeum befogadására alkalmatlan, annak nagyobb területen kellene épülnie, például a mostani vasúti parkban, ahogy sokan mondják. A Vágó fivérek színháza is csak egy kevésbé jelentős, másodosztályú épület az életműben, ezt a modern építészet kutatójaként nyugodtan ki merem jelenteni. Miért kell oda ezt gyerekszínházként visszaépíteni? Ha a Széchenyi fürdő és a Vajdahunyadvár architektúrája a mérce, akkor érthető, de a szintén a Ligetbe tervezett kortárs sztárépítészettel ez köszönőviszonyban sem lesz, megmagyarázhatatlan eklektikus halmaz jön létre. Nem értem, miért csinálunk magunknak felesleges kihívásokat, miért nem a meglévő, felújítható és jól használható házakkal foglalkozunk, arra költünk. Budapest tele van ilyen épületekkel.

Z.A.: A Várra visszatérve: a Palota használható most is, mi indokolja a tervezett beavatkozásokat?

F.A.: A Várban más a szándék, elsősorban a program készítője tehet arról, mi készül. Azt mondják, a Palota saját maga múzeuma lesz, miközben állami reprezentáció célját is szolgálja. A legújabb érv a kulturális funkciók száműzésére: ott őrizték a koronát, a Palota nemzeti emlékhely. Azt tisztán kell látni, hogy ez a szimbolikus gesztus nem olcsó játék: először új Nemzeti Galériát és Nemzeti Könyvtárat kell építeni másutt, majd következhet a hatalmas palota belső átépítése és külső ruhájának visszafazonírozása. E munka első üteme, egyben főpróbája a Szent István terem helyreállítása, a Lovarda és a testőrségi palota újraépítése. A Szent István terem a Budapesti Történeti Múzeum területén többé-kevésbé hitelesen és reálisan helyreállítható. A palota teljes dunai díszterem-sorának rekonstrukciója, az A-épület és a mai kupola bontásával, illetve az egykori állapot visszaépítésével már nehezen helyeselhető.

Egyetértek a Hauszmann bizottság kilépett tagjaival abban, hogy a Palota kulturális hasznosítása a ´60-as években önmagában értéket jelentett, s ebből jó lenne minél többet megőrizni, az állami reprezentáció ellenében. A prágai várban is jól megfér egymás mellett a köztársasági elnök hivatala és lakosztálya, a múzeumként látogatható palotaszárny, valamint a sokféle kulturális funkció.

Az Országos Széchenyi Könyvtár kiköltöztetését semmi sem indokolja. Elegendő a tömör raktárait kihelyezni (erre a digitalizálás lehetőséget ad), s akkor újra létrehozható a várudvarok és kertek között megszűnt kapcsolat, ahogyan ez Potzner Ferenc terveiben szerepel. A funkciójában idegen lovarda és a Tabán felől aránytalan testőrségi palota visszaépítése nehezen magyarázható mással, mint „hogy ott volt." Először visszaépítjük, aztán kitaláljuk mi is lesz benne. Nagyon furcsa és valószínűleg az építészek számára is nehezen emészthető dolog csupa „diszponibilis" helyiséget tervezni.

A Palota tömegének és homlokzatinak purista rekonstrukciója ugyanolyan gondokat vet fel, mint a belsőké. A ma látható épület már szerkezetében sem a régi, nem csak teteje, részletei és a kupolája változtak meg. Janáky István, Hidasi Lajos, Czagány István és Gerő László valóban egy másik épületet hozott létre, kérdés, hogy ez rosszabb-e, mint a Hauszmann-féle átépítés volt. Azt gondolom, hogy ebben sosem fog egyetérteni a Hauszmann- és a Hidasi-párt. A palota történetéhez viszont hozzátartozik ez az ötven-hatvan éves korszak is, nyomtalanul eltüntetni ezért nem lenne szerencsés. Azon lehet vitatkozni, hogy változzon-e az ablakok osztása, kerüljön-e vissza a zsalugáter, de csak azért, hogy a „szocialista" részleteket eltűntessük, nem szabad óriási összegeket elkölteni.

Z.A.: A műemlék-helyreállítás a 20. századi építészet esetében szintén kérdéseket vet fel. Úgy tűnik, hogy ez a korszak a jelenlegi vezetés szemében nem élvez prioritást.

F.A.: Miközben vannak a ´30-as éveknek, a Bauhausnak fanatikus rajongói, az emberek többsége nem érti, és nem szereti a modern építészetet, és ez az 1945 utáni korszakra hatványozottan igaz. A modern épületek felújítására mi kevés jó példát tudunk felmutatni, pedig már a ´60-as évek épületei is fél évszázadosak. Ezek felújítása paradox módon nehezebb, mint az eklektikus vagy szecessziós épületeké, az utóbbiakhoz könnyebb iparosokat találni. Intő példa a Jánossy György által 1963-ban tervezett lakóház esete a Várnegyedben, ami valóban ikonikus épület. Építészeti értéke, karaktere többek között az anyaghasználat függvénye: dörzsölt nyerstégla homlokzatát csak festették, alumínium ablakai a téglafal síkjában vannak. A szokásos külső hőszigetelés itt megengedhetetlen. A közös képviselő mégis kierőszakolt egy pár négyzetméteres mintafelületet, ami olyanra sikerült, hogy nem a Világörökségi területen, de a legrosszabb kerületekben sem szeretne az ember ilyet látni. Meg lehet találni azokat a módszereket, amelyekkel javítani lehet az energetikai mérlegen, anélkül, hogy tönkretegyünk egy kiváló modern épületet.

Z.A.: A sajtóban már megjelentek a Déli pályaudvar bontásáról szóló hírek. Ez még előttünk áll, tehetünk valamit az érdekében?

F.A.: A Délit sokan szeretik, valószínűleg sokan fognak tiltakozni. Itt sem volt szakmai konzultáció - Lázár János bejelentette, hogy lebontják és park lesz a helyén. A városnak nincs köze hozzá? Nincs főpolgármester? Kerületi polgármester? Nem kellene közösen elgondolkodni azon, hogy a környéknek mi lenne a legjobb? Van zöld a környéken, ott a Vérmező, a Tabán, a Városmajor. Miért kell az Alkotás utca mentén, a senkiföldjén egy újabb parkot létrehozni a sínek helyén? Egy diplomázó hallgatónk nagyon okos tervet készített a terület és az épület hasznosítására – akár az is figyelembe vehető lenne. Tény, hogy az épület rossz minőségű, az aluljáró eredetileg is egy akadálypálya volt, egyes részei nyilvános vizeldeként funkcionáltak. Nem kellene a Déli csarnokát minden anyagában, az utolsó részletéig megtartani, valahogy úgy kellene bánni vele, mint a Moszkva téri metrómegállóval: felhozni minőségben, miközben a karaktere megmarad.

Lebontották a volt Ipari Minisztérium épületét, hogy a helyén mélygarázst építsenek. Ki vizsgálta ezt városépítészeti szempontból? Használható ipari épületeket bontottak le, s az eredmény egy lyuk a Margit körúton. Aztán megjelenik az új trend: a létesítendő parkot telezsúfolni formákkal, funkciókkal, mint a felújított vidéki főtereken. Mintha félnénk az ürességtől, a tágasságtól. Elég lenne egy platánfasort ültetni, úgyis csak száz év múlva lesz akkora, mint amiket a Ligetben vagy a Római parton kivágnak.

A Freuenkirche újjáépítését, a berlini Schloss visszaépített homlokzatait az állampolgárok akarták, és önszántukból, közadakozással segítették. Nálunk minden központi utasításra épül. Ha Budapest lakossága összeadja pénzt a 19. század visszaépítésére, akkor nem szólhatunk ellene egy szót sem. De miért mondják meg kívülről, hogy mi jó nekünk? Ezek olyan giga projektek, amik kormányzati ciklusokon át húzódnak, és a sorsuk beláthatatlan.

Zöldi Anna

A cikk rövidebb változata a Magyar Narancsban jelent meg.