10+1 – Tihanyi Dominika DLA

"A tervezésben azt tartom a legfontosabbnak, hogy új perspektívákat tárjunk fel környezetünk, közös értékeink megértésre és újragondolásának módjaira egy jobb jövő kialakítása érdekében, hogy az úgynevezett »jó élet« minél több ember számára hozzáférhető legyen." Az Építészfórum 10+1 sorozatában a hazai építészeti szféra legelismertebb és legizgalmasabb szereplőit kérdezzük ki. Ezen a héten első alkalommal a sorozatban a tájépítészet felé kanyarodva Tihanyi Dominikával, az Újirány alapítójával és vezető tervezőjével készítettünk interjút. 

Tihanyi Dominika a Szent István Egyetem Tájépítészeti,- védelmi és -fejlesztési karán szerezte meg diplomáját. 2000-ben alapította 6 társával az Újirány csoportot, melyen belül tájépítészeti munkákban, köztéri művészeti beavatkozásokban és stratégiák kidolgozásában vesz részt. DLA fokozatát a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szerezte 2012-ben. Kutatási területének fő fókusza a fenntarthatóság szociális vonatkozása, folyamatalapú stratégiák keretén belül a köztéri művészet alkalmazása a városalakítási folyamatokban. Munkája sokrétű, a városi parkoktól és terektől kezdve a kutatáson és közösségi tervezésen át az installációkig és köztéri beavatkozásokig terjed. Legfontosabb projektjei közé tartozik a Millenáris Park, az Etele téri metrókijárat környezete, valamint a részvételi tervezéssel létrejött Teleki tér, Adyliget és Holdudvar park. Nemzetközi workshopok résztvevője (Frankfurt, Leipzig), meghívott előadó és oktató számos egyetemen (BME, MOME), emellett nemzetközi konferenciák rendszeres előadója (Stockholm, Rapperswil, Kassel, RIBA, ICA – London). A Landscape Architecture Europe negyedik könyvében munkáját bemutatták, az ötödik kiadásnak pedig már zsűritagja volt. 

Ha a tájépítészetet három szóban kellene bemutatni, mi lenne az a három szó?

Tat Tvam Asi (egyén-univerzum-kapcsolat).

Mi számodra a legkülönlegesebb, legfontosabb épület vagy hely?

A végtelent és egyfajta őszinteséget, szabadságot magában foglaló terekhez, illetve a folyamatos megújulás, vagy annak lehetőségét magában hordozó terekhez van mély kapcsolódásom, amelyek egyidejűleg hordozzák magukon az adott pillanat megélését és a távlatokban való gondolkodás lehetőségét. Elhagyatott helyek, vízpartok, kietlen tájak, ipari tájak, és az olyan élő kisebb és nagyobb léptékű (mező)gazdasági tájak, mint akár nagyszüleim egykori zöldségeskertje vagy a munnari teaültetvények. Ezek azok a helyek, ahol a találkozás minősége számomra több annak fizikai voltánál. Konstruált formában hasonló mélységű tapasztalást adó terek meghatározóak számomra: a Tate Modern Turbine Hallja és a benne létrejövő nagyléptékű alkotások, mint például Olafur Eliasson The Weather Project című munkája. E gyermekkori, vagy későbbi, gyermeki módon megélt térélményeim a mai napig nagy kihatással vannak rám és munkámra.

Hogyan vélekedsz a régi és az új viszonyáról?

Nicolas Bouriaud szerint a világ újjáépítésével szemben, inkább annak belakását kellene megtanulnunk, és a létező valóságon belül új létezési formák és cselekvési minták kialakítása koncentrálnunk. Ezzel teljesen egyetértek, fontosnak tartom létező problémákra reflektálni, ahol a meglévő hely potenciálját aknázzuk ki, és aktiváljuk gondolatainkkal, beavatkozásainkkal.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb? 

Minden munka egy állomás, ami az adott időben próbál választ adni egy adott problémára. A nagyobb megvalósult munkák, sok felhalmozódott gondolat eredményeképpen születnek. A mi esetünkben a Millenáris alapvető célja volt a megrögzött térstrukturálás és térhasználat terén felszabadító állításokat tenni, amik ma természetesek már – ilyenformán talán az eredeti park megszűnése is létjogosultságot nyer. A Teleki téren a helyiekkel történt együttműködésnek köszönhetően egy álom valósulhatott meg: egy, a park életében aktívan részt vevő közösség megteremtésének részese lenni, a Palotanegyedhez hasonlóan. Ezek az ügyek (bármilyen kisléptékűek legyenek is) nagyon fontosak, és egyben elementáris élmények, találkozások voltak számomra. Az ilyen munkákhoz vezető út alapjait az egyetemi évek „büfé" csapatának, a leendő és a mostani Újirány eszmecseréi és vitái, majd a MOME DLA időszaka, és azok a kis művészeti kutatómunkák adták, ahol idő állt rendelkezésre a mélyebb elgondolásokra.

Mit jelent számodra a siker? Mitől érzed magad sikeresnek? 

Őszinte boldogsággal tölt el, amikor előremutató, jó válaszokat adó (nem saját) munkákat látok megvalósulni. Egy-egy pillanatra megnyugtat, hogy jó irányban halad a világ, és a világ apró sikereként élem meg. Szintén örömmel tölt el, amikor egy folyamat eredményeképpen, amiben részt vehettem mások sikerét élhetem meg, vagy, ha sikerül olyan dolgokban előrelépést tenni, amelyek egyfelől személyes kihívások, és érezhető hatást tudnak gyakorolni: akár az oktatásban, egy projekt létrehozásában, vagy éppen nemzetközi diskurzus részeként olyan témákról gondolkodni és párbeszédet folytatni, hogy merre is tart a tájépítészet ma (LAE #5). Emellett tagadhatatlan, hogy szakmai életem egyik legszebb pár napja volt, amikor a LAE szerkesztői és zsűrije 12 évnyi igen küzdelmes elméleti és gyakorlati munkámat kiemelten beválogatta a negyedik könyvükbe, és ennek apropóján, Budapesten 3 napon át ünnepeltük – magát a könyvet persze, – előadásokkal, sok-sok beszélgetéssel, fantasztikus közegben. 

Milyen aktualitás, kérdéskör vagy téma foglalkoztat jelenleg a tájépítészetben? 

Már 20 éve ugyanaz foglalkoztat: a fenntarthatóság társadalmi és ökológiai vonatkozása. A tervezésben azt tartom a legfontosabbnak, hogy új perspektívákat tárjunk fel környezetünk, közös értékeink megértésre és újragondolásának módjaira egy jobb jövő kialakítása érdekében, hogy az úgynevezett "jó élet" minél több ember számára hozzáférhető legyen. Ma alapvetőnek tartom, hogy olyan politikai, gazdasági környezetet és tájakat hozzunk létre, melyeknek alapját az ökológia, közösség és környezeti etika határozza meg. 

Milyen terveid és céljaid vannak a jövőre nézve?

Olyan projekteket létrehozni, melyek ráirányítják a figyelmet, és megmutatják az ökológiai esztétikában rejlő szépséget, valamint a kollektív, fenntartható életvitelt promotálják. Mostani munkáinkban, például Tát zöldfelületi fejlesztése és egy irodaház környezete esetén is a fenntarthatóság ökológiai vonatkozása is nagy hangsúlyt kap a társadalmi mellett úgy, mint a vízgazdálkodás és a biodiverzitás témája. Emellett olyan határterületek és kérdések foglalkoztatnak, hogy hogyan lehetne parkfenntartási munkákba bevonni a helyi lakókat, vagy éppen a városi off-grid rendszerek (körkörös élelmiszer/energiatermelés) megvalósítási lehetőségei. Elég nagy kihívásnak érzem, de mindig ezek hajtanak. 

Mit üzennél a megbízóknak, kivitelezőknek, építészeknek vagy tájépítészeknek?

Bizalom nélkül nincs jó együttműködés, és jó együttműködés nélkül nem születhet jó munka.
Amiben hiszünk, azt kitartóan vigyük végig, akkor is, ha senki más nem hisz benne. 

Egy könyv, film, zene, amit mindenkinek ajánlanál? 

Tom Stoppard Árkádia című drámáját évről évre újraolvasom – története és az időbeli térstrukturálása is zseniális. A spontán zenei találkozások sokáig velem maradnak: Portóban jó pár éve véletlenül csöppentem bele egy előadásba, ahol Filho da Maé játszott zenei aláfestést gitáron egy fekete-fehér némafilmhez egy régi moziteremben. A zenész Mergulgo című albumát ajánlom. Szeretem az egyszerű, kis költségvetésű, dialógus alapú filmeket. Életkoromnál fogva jó időbeli találkozás volt Richard Linklater Mielőtt-trilógiájának mindhárom része. A személyes ízlésen túl, David Attenborough filmjeit és könyveit alapvetőnek gondolom minden korosztály számára, észhez térítenek és egyben erőt és reményt adnak szavai – egyelőre. 

Külföldi tájépítészek, tájépítészirodák közül kivel dolgoznál szívesen? 

Elképesztő lehetett az Egyesült Államokban, különösen New Yorkban alkotni a 70-es, 80-as évek kihívásokkal teli időszakában. Különösen akkor, ha valaki tudott olyan gondolkodó lenni, mint Lawrence Halprin, vagy William H. Whyte. Velük, szívesen dolgoztam volna együtt annak bizonyításán, hogy az úgymond "jó" közterek, – melyek érzékenyek, jelentéssel teliek és demokratikusak – milyen fontos szerepet töltenek be az emberek életében. A 2000-es években szintén az akkor előttünk álló kihívások okán a német Complizen csapatával, illetve Stefan Rettichhel a Karo Architectstől dolgoztunk együtt, és mindkettő határtalan, felszabadító élmény volt. Hasonlóan inspirálónak képzelném ma a holland Delva Landscape Archietcts csapatával együtt dolgozni. Nagyléptékű munkáikkal hozzájárulnak mindahhoz, amiről itthon még csak kisléptékben gondolkodunk. 

Kivel készítenél interjút a sorozat keretében?

Nagy Ildikó Rékával.

Borítókép: Fekete Csaba

Szerk.: Sütöri Laura