Az Építészmérnöki Kar 2021 után / Alföldi György – 1. rész

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem építészmérnöki képzésének megújítása már hosszú idő óta a kari közbeszéd egyik fontos témája. A tényleges lépések és döntések azonban ez idáig – hiába a változás egyöntetűen elismert szükségességének – nagyon lassan és csak esetenként realizálódtak. A kar megreformálása szélmalomharccá vált. A változás kulcsa az önös érdekek háttérbe szorítása és a nyitott párbeszéd kialakítása – vallja Alföldi György építész, egyetemi tanár, a kar dékánja.

Dékánként és egyetemi tanárként írom ezt a cikket arról, hogy milyen Építészmérnöki Karon (ÉPK) akarok tanítani 2021 után, mondjuk 2028-ban. Három idézettel kezdek, nagyon tanulságosak. Először egy 2018-as Kari Papírban megjelent nyilatkozatomból szeretnék idézni: „a Kar hosszú távú jövője érdekel, hogyan lehet azt biztosítani, hogy a régi fényéhez méltón szerepeljen a világban. A (dékáni) pályázatom az összefogásról, az együttműködés elősegítéséről szól, amely létre tudja hozni ezt a hosszútávú fejlődést, mert ebben hiszek, és abban is, hogy képes vagyok ezt megcsinálni." (1) Hozzátartozik az idézethez, hogy az eltelt idő alatt ezek az összefogások és együttműködések nem jöttek létre. Egy 2018-as Megfagyott Muzsikus idézetet is találtam, ebben Bach Pétert arról kérdezik az akkor már az oktatói csatákban és „nem történésekben" megfáradt „hallgató-szerkesztők", hogy milyen lesz az ÉPK: „2028-ban jókedvű építész hallgatók vannak, akik marhára szeretik azt csinálni, amit csinálnak, nem stresszként élik meg a dolgot és megtalálják benne az örömüket." (2) Erre reagál a harmadik, ezúttal már 2021-es idézet, amelyet egy hallgatótól vettem kölcsön, akivel a kari jövőről beszélgettem és aki azt mondta „mindegy, hogy mi csak történjen valami a Karon, hogy mozduljon meg a Kar." (3) Ez a cikk erre a szakadékra fókuszál, amely a vizionárius jövőképek és a megvalósulás hiánya között feszül.

A cikk egy hosszabb gondolkodás eredményeképpen született; látni lehet majd benne, ahol visszagondolva az elmúlt három évre jókedvre derültem. Az elmúlt 2,5-3 év történéseit jól érezhetően két tényező befolyásolta még. Az egyik nyilvánvalóan a 2020-as évet érintő COVID és az ebben az időszakban kitalált „távolléti oktatás", amely a szociális tereinket leszűkítette, az interakcióinkat a minimálisra csökkentette, a tényleges találkozásokról nem is beszélve. A másik eseménysor a BME egységes egyetemmé alakítása, amely a karok cselekvési tereit változtatta meg.

Közel 150 éve zajlik a BME-n az ország méretéhez és a befogadó szakmai közegéhez képest is jelentős létszámú építészmérnök képzés. A Kar képzéseinek népszerűségét a csökkenő magyar demográfiai viszonyok ellenére is meg tudta tartani, idén is növekvő számban jelentkeztek magas pontszámmal fiatalok. A kar minden évben 170-180 osztatlan építészmérnöki, 60-70 BSc és 30-40 MSc diplomát, valamint 20-30 szakmérnöki oklevelet ad ki, emellett 50-nél többen járnak doktori iskoláinkba. Ötéves osztatlan képzésünknek a legerősebb a szakmai presztízse Magyarországon, és a hallgatói visszajelzésekből szintén tudjuk, hogy népszerűségének egyik alapja a relatív hosszú idejű, stabil, intézmény-hallgató kapcsolat. Ez az öt év lehetőséget ad arra, hogy a szakma a legteljesebben nyíljon meg. A nagy létszám – körülbelül 180 fiatal tanul évfolyamonként – alkalmat ad arra, hogy a hallgatók saját teljesítményüket elhelyezzék ebben a széles mezőnyben, ugyanakkor biztosítja a kortársak közötti együttműködést és egészséges versengést. Miért akar mégis már több mint tíz éve megújulni a Kar, hiszen képzési teljesítményei messziről nézve rendben vannak? Miért érzik úgy mind a tanszékek mind a Kar, és egyre inkább a hallgatók is, hogy elementáris érdekük a változás, és miért nem valósult meg eddig?

Az ÉPK képzései mai formájukban az egymásra épülő tantárgyakból kialakult struktúrával, még mindig jó színvonalon nyújtják az építészmérnöki szakmai élet elindításához szükséges tudást és képességeket. A „bolognai rendszer" és a robbanásszerű technológiai változások hatására azonban megbomlott a kompetenciák elsajátításához szükséges időtartam és a rendelkezésre álló képzési idő egyensúlya. Mára mind a külső szakmai, mind a hallgatói, mind a belső szakmai visszacsatolások komoly hiányokat jeleznek. Legfontosabb észrevételek szakmai oldalon, hogy ma már nélkülözhetetlen tudások – klíma-kihívások, technológia-váltások, társadalmi-változások, digitalizációs-kommunikációs eszközök, új tervezési-módszerek – nem jelennek meg a képzésben kellő mélységben, de az oktatói visszajelzések a terhek növekedése mellett is a tudás elmélyítéséhez szükséges időt hiányolják.

A hallgatók a visszajelzésekben a terhek extrém növekedése mellett a lehetséges időráfordítással nem arányos számonkérésekben látják a képzések hiányosságait és abban, hogy sok esetben olyan nem hasznos, inaktív tudást kapnak, melyet nagy valószínűséggel soha nem fognak használni.

A kar eddig megőrizte vonzóképességét, de ahogy azt már a 2018-as idézetek is jelzik, nem lehet tovább várni, hiszen a világ elmegy mellettünk. Az eltelt 10 évben a kar oktatói keresték azt a megoldást, amely a karnak, a tanszékeknek és a hallgatóknak is tökéletes lesz, és „érdeksérelem" nélkül jön létre. Ennek kitűzése láthatólag meggátolta a folyamatokat, és az eltelt időszakban született több megoldás egyike sem kapta meg a tanszékektől a 100%-os támogatást. 2019-ben leköszönő Hallgatói Képviselet elnökünk búcsú szavai azóta is élnek bennem, „hogy ha nem történik semmi, az is súlyos felelősség, és vigyázzunk, mert ha nem sikerül a vízióalkotás helyett a kicsinyes problémáinkon túllépni, a hallgatók számára legrosszabb megoldásban egyezünk meg"(4).

A magyar felsőoktatás korszerűsítése az elmúlt időszakban felgyorsult. A Kar feladata az, hogy felkészüljön és olyan eredményeket érjen el, amelyek a szükséges státuszt biztosítja számára a megkezdett munka folytatásához. A BME gazdasági-szervezési áramvonalasítása 2021-ben megindult. Ennek a folyamatnak nem „lehet" ellenállni, és ez a Kar szervezeti rendszerére szintén hatással van. Az ügyvitel menedzselésében megjelent új egyetemi szervezet miatt sok szerepkör átalakult, kari szintre kerültek a gazdálkodási-felelősséggel kapcsolatos szerepek. A Kar küzdött és küzdeni is fog a tanszékek optimális munkavégzési feltételeiért, ehhez azonban még hosszú harcra lesz szükség és ez szorosabb együttműködést igényel a tanszékek és a kar között. A kari vezetésnek szerintem erősebb szervezési és szolgáltatási pozíciót kell betöltenie annak érdekében, hogy segíteni tudja a tanszékek érdemi munkáját.

A közel 150 oktató jelenleg 11 tanszékbe tömörül, melyek eddig az oktatási-tudományos-gazdasági-szervezési munkának is az alapegységei voltak. Az elmúlt három év alatt megerősödött bennem, hogy ezek az egyetemi viszonyok között kis létszámú tanszékek a mindennapi identitások hordozó egységei is. A kar nehezen tudja betölteni szerepét, megtalálni a helyét, a tanszéki és az egyre koncentrálódó egyetemi identitások között, és különösen jól látszik ez akkor, amikor a megújulásról gondolkodunk. Az elmúlt időszakban sajnos erősödött a tanszékek polarizációjának hagyománya, az egységes építészmérnökség két összetevője mentén képződött szakadék partján. Ez a gondolkodás nem segítette a kar egységének erősödését, és akadályozta – az erős „részérdek-képviselet" miatt – a megújulást. A gondolkozások különbözősége – az oktatásban, a kutatásban, a teljesítmények elismerésében, a számonkérésben, a tervezés mikéntjéről alakított véleményekben – nem tette lehetővé a párbeszéd kialakítását, és ezen túlmenően a nagyon szükséges összefogást. Az egymásba akaszkodó, jól csiszolt érvrendszerek, a vitákban követett rituális rend a részről és az egészről megakadályozták az érdemi lépéseket, ahogy a hallgatók is többször megfogalmazták. A kölcsönös bizalmatlanság volt az, amely még a kis lépések megtételét is elgyengítette.

Ugyanakkor a világban pont ellentétes folyamatok zajlanak, a „design" gondolkodás és az építészeti szerkezettervezés terén. Az egyes képzőhelyek is az egyre integráltabb irányba lépnek, hiszen talán soha nem volt ilyen időszerű erre az igény, mint napjainkban. Az IoT, a digitális technológia előretörése, a Föld klímaváltozás elleni küzdelme – a számunkra különösen fontos építési és lakhatási területen – szükségessé teszi ennek az integrációnak az erősítését az oktatásában is, mind a designban, mind a mérnöki gondolkodásokban. Emellett az átalakulóban lévő építési folyamatok egyenrangú, egymással szorosan együttműködni képes, csapatban dolgozni tudó, a közös platformokat értő szakembereket igényelnek. Ezért azt gondolom, hogy ennek az átfogó szemléletnek az elsajátítása nélkül új generációk nem mehetnek ki az egyetemről.

Alföldi György

Irodalomjegyzék:

(1) Kari Papír, 2018, http://www.epiteszhk.bme.hu/kari-papir/20180208/teljes-interju-dekanjeloltekkel (letölt: 2021.03.02.)
(2) Megfagyott Muzsikus 2018.06.  [https://issuu.com/megfagyottmuzsikus/docs/muzsinetre] (letölt: 2021.03.02.)
(3) Egy hallgatóval folytatott beszélgetés részlete, 2021.
(4) Horváth Bálint 2019-es beszédéből részlet, a szerző szíves engedelmével.

Szerk.: Winkler Márk