Mint ahogy egy fűszálat megtáncoltat a szél – Skrabák Julianna diplomaterve

Diplomamunkámat, mint egy megértési, tanulási, tapasztalási folyamatot szeretném bemutatni, mely során prioritás az elméleti koncepció és a keresgélés. A tervem egy féléves gondolatmenet eredménye, amelyben próbálom építészeti eszközökkel átadni azt, amit szóban megfogalmaznom nehéz.

„A filozófus munkája – mint oly gyakran az építész munkája is – legfőként önmagán végzett munka. A saját felfogásán. Azon, hogy miként látja a dolgokat." / Wittgenstein

Az egyre telítettebb tárgyi világ próbára teszi az emberi észlelést, épp ezért szeretném megmutatni mekkora szabadsággal rendelkezünk mindannyian, ha nyitva tartjuk az elmét a mindennapokban is. Ehhez nyújtok építészeti eszközökkel segítséget, e megfoghatatlan szabadságérzet hozta létre a koncepcióm. Ha például egy fűszálat nézünk hosszabb ideig, hogy miként táncoltatja meg a szél, belemerülünk, az ő rendszerét, irányait, mozgási dinamikáját figyeljük, amely kiszakít minket a mindennapok monotonitásából. Ráhangolódunk, átvesszük a látottak ritmusát, másképpen telik az idő. Ezek az felismerések, észlelések, érzetek feltöltenek. Ha egyszer megtapasztaltuk, újra és újra vágyunk az élményre.

Ezek miatt különösen indokolt olyan terek kialakítása, amelyek a szétszórtsággal ellenében a jelenlét érzékelését váltják ki belőlünk. Ahhoz, hogy ezek létrejöjjenek, elsődleges feladatunk, hogy segítsük az összpontosítást és biztosítsuk a csendet. Egy olyan hely megteremtése volt a célom, mely segít elhalkulnunk, elmerülnünk, megállnunk és fókuszálnunk más-más perspektívákon keresztül. Ezért választottam természetközeli helyszínt, a zsombolyai bányatavakat.

Helyzet, helyszín

Zsombolya három határ által körülvett bányászváros, a betelepítés miatt a település szerkesztése igen szigorú. Mesterségesen formált táji környezet, melynek organikus határait, a tavakat, épp a település szabályozottsága hozta létre. Szeretném megteremteni a megszűnt belső rendezettséget, felfejteni ezt a párhuzamot, összekötni a városban nap mint nap megélt, szerkesztett világunkból kiveszőfélben lévő fizikai érzékelést, annak megtapasztalhatóságát, átélhetőségét, mindezt fókuszpontok segítségével.

A tervezési helyszín a szántókkal, legelőkkel, mezőkkel körülvett tavak környezete, melyek a régi téglagyár emlékét őrzik. Ezt a választást leginkább a sűrűn látogatott és az elszigeteltebb részek elkülönítésének vizsgálata határozta meg. A helyszínen töltött két hét alatt az elvonulásra alkalmas helyzeteket éreztem fontosnak. A választott tó, a legnagyobb kiterjedésű, legmélyebb mind közül, mely teret ad az elkülönülésre és lehetőséget teremt az elvonulásra, a legtávolabbi pont a szokásos megközelítés felől. A helyszínnek megfelelően ez egy sávszerű terület lett, melyet egyik oldalról a tó, másik oldalról pedig egy fákkal körülölelt sétaút zár közre. A fő épületegységet egy öbölhelyzetben alakítottam ki, a beépítés helyszínét a kijárt csapásvonalak és a tó kontúrja közé fűztem be az ösvényre rácsatlakozva, annak ágait kezeltem és egészítettem ki az épület irányaival.

Egységek, épületek, dramaturgia

A megérkezés az ösvény mentén a fogadóépület földszintjén történik. A fogadóépülettel találkozunk előszőr, így mintegy kapuként funkcionál, egy kijelentésszerű, profán épület, ahová a szükséges kiszolgáló egységek kerültek. A földszinten teaház, az emeleten a szállásrész található, melyek a közösségek létrejöttét és az épületeggyüttesben eltölthető időt, ráhangolódást támogatják. Az épület részleteit, burkolatait a lehető legszabadabban igyekeztem kezelni, hogy a funkció a vágyott hangulattal egészülhessen ki. A teaház vendégterében padlóburkolatváltás történik, egy japán tatami szőnyeggel borított felületet terveztem, így a hagyományos teaszertartásokhoz idomulva a földön ülhetünk le. Ez a funkció mintegy átvezetésként szolgál, megnyugtat, elindítja az elcsendesülés folyamatát.

Az égi és földi megfigyelőpont, a kifelé-befelé fókuszálás helye. Fent a távoli végtelent: a csillagokat a világűrt, míg ennek ellenpontjaként lent a legközelibbet, a belső világunkat érhetjük el, figyelhetjük meg. Az obszervatórium az épületegyüttes főtengelyén, a geometriai fókuszpontban található, kör alaprajzú tér, melyhez elnyújtott rámpa vezet. A fölfelé vezető rámpa eltávolodást jelent a külső világtól, ez a profán megfigyelést és a szakralitást elválasztó réteg az épületen belül. A rámpa vége egy terasszá öblösödik, a tovább kanyarodó sáv pedig egy, a tavak felé nyíló kilátóponttal zárul. Az itt található csillagvizsgálót egy monolit henger tömbben helyeztem el mely átszúrja a rámpát. A csillagvizsgáló a távolba merülésre ad lehetőséget a használt eszközök révén, minden mást vizuálisan is kizárva.

A fogadóépülettől az épület oldalához simuló lépcsőn jobbra fordulva egy hosszú támfal és járda irányít minket a fölgyűrődött terep belsejében elnyújtott tágas lépcsőhöz. Ez a lépcső a teaház kiegészítésére szolgáló merengő tér, melyen lesétálva a korábban említett hasábhoz érünk. Itt a hengerből kifaragott lépcső visz lefelé egy szakrális, táguló térbe, melynél a belépési és fellépési magasságok egyre nyújtottabbak. Ez a lejutás folyamán lelassítja megszokott ritmust, rákényszerít, hogy odafigyeljünk lépéseinkre. A tér végén a lekerekített résznél lefelé a bányatavak talajvize jelenik meg az épített környezetben, felül pedig egy megnyitás található, ahol fény árad be.

A főépülettől távolodva egy folyósón haladunk végig, amely kivisz a partig és rásimul a víz vonalára, ezzel rálátást engedve az egész tóra. Merengőként viselkedik, majd elindít a kisebb objektumok irányába. Az érintetlen természetben a kitaposott ösvényeken közelíthetjük meg a kisebb egységeket. Ezeket úgy helyeztem el egymástól távolabb, elszórva a zegzugos part mentén, hogy ne legyen rálátásuk egymásra, ezzel a saját fókuszukra helyezve a hangsúlyt, megteremtve az elvonulás érzetét és a rátalálás élményét. Egy-egy természeti jelenségre fókuszálnak, közben minden mást kizárnak.

Az „Égles" egy olyan épület, amely az emberi léptékkel és a használt távlati, gondolati méretarányokkal függ össze. Az egyszerű, tömbszerű formával az erő, a tisztaság és az oltalom üzenetét, míg az íves vonalakkal a könnyedséget igyekszik közvetíteni. Kívülről védelmet és biztonságot sugároz, a belsejébe csak bebújni lehet, majd ferde falának dőlve az eget, a repülő madarakat figyelni.

A „Végtelen folyosó" a víz vonalára merőlegesen, hosszan elnyúlva, a természet különböző fizikai síkjain vezet végig, a vízbe kifutva. Az ösvényre rácsatlakozva új irányt kínál, mely később a szintkülönbségek révén a földtől eltávolodva a lombok szintjéig, majd a víz síkján át addig vezet, míg már csak az eget kémlelhetjük a legvégén. Bepillantást enged az erdő különböző szintjeinek történéseibe és átélhetővé teszi azokat.

A „Naples" a vízben helyezkedik el, csónakkal közelíthető meg. A nap megszokott, útjára, a napfelkeltére és a naplementére koncentrál. Egy kelet felé tájolt, függőlegesen elnyújtott résen figyelhetjük a napfelkeltét és ez a rés szolgál bejáratul is, a finoman elhúzott oldalfal által. A szemközti irányába egy vízszintesen elnyújtott résen élhetjük meg a naplementét. A két irány kereteit tömör betonfalak kötik össze.

Anyaghasználat

Erős és tényszerű, hosszútávon maradandó anyagra gondoltam, mely szimbolizálja azt a gondolatot, hogy az elcsendesülés és magunkra figyelés egyensúlya ne csak ideig óráig tartson, legyen állandó, folyamatos, rendszeres. A beton monolitikussága, kijelentés jellege, szembe állít önmagunkkal, olyan anyag, amely együtt öregedhet a tájjal és felveszi a természeti környezet dimenzióját. Ezt téglaporral színezem, így az egykor a területen álló és a tavakat létrehozó téglagyár emlékét idézem meg.

Skrabák Julianna

A diplomaterv a Triplex Confinium Erasmus+ partnerség keretében tervezett és kidolgozott módszertan és oktatási tevékenységek felhasználásával készült.

Szerk.: Bendicskó Laura