Emberi bánásmód – Marosi Miklós kórházépítészete I.

Marosi Miklós 1972-ben két kollégájával nyert meg egy KÖZTI-ben lebonyolított kórháztervezési házi pályázatot. Első kórházépületeiben később ennek tanulságait alkalmazta, s a terület egyik legkiemelkedőbb hazai alkotója lett: "ugyanakkor nem maradt a műfaj foglya és a kórházépítés révén megtanulta, hogy a középülettervezés alapja a funkcióelemzés, a logisztikai rendszer tisztázása." Götz Eszter két részben mutatja be a tavaly októberben elhunyt Marosi Miklós jelentősebb kórházépületeit az Építészfórumon.

1970-ben, a pályája elején álló, akkor még csupán 28 esztendős Marosi Miklós építész egykori diplomakonzulense, Hofer Miklós hívására a Középülettervező Vállalathoz ment. Az „új gazdasági mechanizmus" első évei a KÖZTI tervezői számára ontották a pályázatokat és megbízásokat. A tervidőszak központjában a kulturális egészségügyi és oktatási beruházások álltak. 1972-ben Marosi két kollégájával megnyerte a KÖZTI-ben lebonyolított kórháztervezési házi pályázatot. Egy olyan mozaik rendszerű alternatívát fejlesztettek ki, aminek előregyártott elemekből készült, négyzetes modulrendszerre épülő elemei szabadon variálhatók, a vízszintes és függőleges közlekedést az egységeken kívül futó hálózatba telepítette. A mozaik-terv egyforma méretű alapmodulokból többféle telepítési alternatívát tett lehetővé, különféle kombinációkat a földszintestől a sokemeletes tömegképzésig, a meglévő kórházegyüttesek bővítésétől az új építésig.

Első kórházépületeiben Marosi ennek tanulságait alkalmazta. Később több alapvető elvárás gazdagította a kórházi logisztikára épülő tervezői szemléletét, elsősorban a gazdaságosság, ami egyfajta építészeti önkorlátozást is jelentett számára. Ugyanakkor nem maradt a műfaj foglya, sőt a kórházépítés révén megtanulta, hogy a középülettervezés alapja a funkcióelemzés, a logisztikai rendszer tisztázása. Ezt a tudást adaptálta később a szállodák, irodaházak, sőt a városfejlesztési koncepciók tervezésében is. Két részes összeállításunkban – a teljesség igénye nélkül – néhány kiemelkedő kórházépületét és tervét mutatjuk be.

Kecskeméti kórház, 1977–2014
A sikeres koncepció nyomán kapott megbízást Marosi Miklós a kecskeméti megyei kórház tervezésére. Az új telephelyen kialakítandó intézmény tervezése 1974-ben kezdődött, mint kiemelt nagyberuházás, és lényegi eleme volt a hosszú távú bővíthetőség. Marosi a józan logikából indult ki: abból, hogy az orvosi berendezések rohamos fejlődése és a betegellátás módszereinek folyamatos változása nem engedi meg a rugalmatlan építészeti keretet. A terv lényege a variálhatóság volt, egy mozaik-elemekből szabadon összeállítható rendszer, amelyből többféle tér kombinálható: középen átriumos kialakítással kórtermi szárnyként, tömör maggal a radiológia, a műtők, a mesterséges megvilágítást igénylő kórházi részlegek hozhatók létre. A hetvenes évek építészetét az építőipar akkori lehetőségei irányították, egy tervezőnek mindenben alkalmazkodnia kellett ezekhez. A kecskeméti kórház épületét az itthon akkoriban bevezetett Hünnebeck zsaluzóelemmel kellett kialakítani, emiatt minden funkciót 6x6 méteres fesztávú téregyüttesekbe kellett telepíteni. A BME Középülettervezési Tanszékén dolgozó Müller Ferenccel közösen, az akkor nálunk még igen ritkán alkalmazott számítógépes algoritmusokkal alakították ki azt a rendszert, amellyel meghatározták, hogy az egyes részlegek közötti optimális kapcsolathoz hogyan kell elrendezni a különböző funkciókat ellátó elemeket. 

A hierarchikusan tervezett méretkoordinációs rend a részletektől az épület külső kontúrjaiig logikusan épült fel. Szabad szerkesztésű, tiszta alaprajzi rendszer született meg, amelyben a telepítési rend a legelső elemtől a legutolsóig alaposan átgondolt; ennek köszönhető, hogy a 35 éven át folytatódó kórházfejlesztést végig sikerült az eredeti rendszerben tartani, így sem fölösleges terek, sem elavult megoldások nem nehezítették a folyamatos bővítést.

Marosi elképzelése a hagyományok meghaladásával a korszerű betegellátás körülményeinek kialakítása volt. Az európai kórházépítési gyakorlatban ismert két típust – az összes részleg egyetlen épületbe telepítését, illetve a lazább, pavilonos elrendezést – egy zárt, fűtött folyosókkal összekapcsolt épületsorrá ötvözte. Így az egyes osztályok, illetve a diagnosztikai és műtő részlegek működése higiénikus módon elkülönül egymástól, ugyanakkor a kórházon belüli szállítás sokkal gyorsabb és jobb körülmények között történik. A monumentális, szimmetrikus tömegű kettős épület egy alacsonyabb diagnosztikai tömbből és a hozzá nyaktaggal kapcsolódó magasabb hotelszárnyból áll, melyek horizontális hatását a függőleges közlekedőtömegek ellenpontozzák. Marosi a diagnosztikai tömb elé feszítette ki a lendületes, íves rámpát, amely a gépkocsival való megközelítést szolgálja. Így a statikus és dinamikus elemek kiegészítik egymást.

A homlokzat megformálásában nem sok szabad lehetőség adódott: a beruházó kikötötte, hogy az éppen akkoriban elindult kecskeméti házgyár által gyártott panelekből kell homlokzatot létrehozni. Marosinak annyit sikerült kiharcolnia, hogy ne egy, hanem kétféle panel elemből komponálhassa meg a homlokzati síkokat. A főhomlokzatot uraló sárga árnyalatok és a főbejárat elé ívesen felkanyarodó gépkocsifelhajtó méltóságteljes középületté emeli a kórházépületet és dinamikát visz a kompozícióba.

A belső terekben fontos szempont volt az az elv, hogy az épület alárendelődjön a technológiának – ha tetszik, egyfajta ipari építészetről beszélhetünk, ahol a csöveket megfelelő módon kell elvezetni, ugyanakkor megengedhetetlen, hogy egy berendezés javítása megakadályozza a folyamatos működést. A beépített bútorokkal és tárolófelületekkel, a gépészeti vezetékek elrejtésével tisztán funkcionális belső rendet sikerült kialakítani, amit egy részletes színdinamikai terv alapján – a külső homlokzaton alulról fölfelé a barnától a sárgáig való fokozatos átmenettel –, az egyes épületekre jellemző alapszínekkel együtt harmonikus belső tereket eredményezett. 1980 végén készült el az új épület, 1984-ben az új gazdasági-műszaki bázis, majd két évvel később a rendelőintézet.

1997-ben adták át az onkoradiológiai központot. A kétszintes, hófehér tömb áttört homlokzata, osztott üvegfelületei; a megemelt zárópárkánnyal és lágy, befelé hajló ívvel kihangsúlyozott, szinte archaikusan egyszerű vonalú bejárat, a homlokzati ablakokat elválasztó féloszlopok és vakolt falsíkok ismétlődő ritmusa nyugodt és kiegyensúlyozott kompozíciót alkot, megjelenése egyszerre könnyed és szabályos. A légiességet tovább erősíti a lapostető közepén elhelyezett bevilágító üveggúla. A négyzetes alaprajz középső magjában elhelyezett kezelőhelyiség-csoportot kvadrát formájú gyűrűben folyosók veszik körbe, a legkülső traktusba a természetes megvilágítást igénylő kezelők és a személyzeti szobák kerültek. 

A 2015-ben elkészült utolsó tömb méltó módon zárja le a nagyszabású fejlesztést. A komplexum új főbejáratot kapott, az új tömb építészeti karaktere pedig – válaszul az 1980-as épület panelhomlokzatára – könnyed, nagy üvegfelületekkel nyílik meg a környezete felé. Négyemeletes tömbje tág terű, középületekre jellemző aulával fogadja az érkezőket. Letisztult formavilága a kórház egész szellemiségét megjeleníti: itt nem szorongva ülnek a várakozók, hanem kényelmes és elegáns környezetben. Az épület saját bejáratától merészen fölfelé futó, minden oldalán üvegfalú híd is ezt a nagyvonalúságot hangsúlyozza, amelyben a fekvőbetegek látogatói mozgójárdán jutnak fel az előcsarnokba. A folyosók és a betegszobák 3,40 m-es belmagassága szellős, kellemes körülményeket kínál, minden szoba a parkra néz, a kórházi mindennapok kötelező eszköztára olyan szépen illeszkedik a folyosói panelekbe, hogy az itt járónak elmarad a hazai kórházakkal kényszerűen együtt járó idegenség-érzete. Nem egy precízen működő gyárban érzi magát, ahol a betegek tétlenül, kiszolgáltatottan várnak holmi alkatrészcserére, hanem egy kölcsönösen jól kommunikáló kórház-beteg kapcsolatot sejtünk.

Külföldi kórháztervek, 1978–1991
A KÖZTI exporttervezési tevékenysége a hatvanas évek elején kezdődött, először szíriai, majd algériai megrendelésekre. A megbízások egy része egészségügyi létesítményekre szólt, számos kórház, szanatórium, rendelőintézet terve született a magyar építészek asztalain. Algériában a hatvanas években, a függetlenné válás viharos körülményei között sok gyerek vesztette el végtagjait a taposóaknák miatt. 1978-ban egymással párhuzamosan két komplex mozgásszervi rehabilitációs központra kapott megbízást a KÖZTI, az egyik Constantine-ban, a másik Oranban, mindkettőt egy-egy városszéli, parkos környezetben lévő telekre kívánták telepíteni. A két tervet Marosi Miklós készítette, nagyon hasonló koncepciót követve, az adott helyszín terepviszonyaira alkalmazva. Az együttes programjában három funkció szerepelt: a művégtaggyár, a gyógyítás helye, valamint a tartós kezelés alatt lévő gyerekek elszállásolását biztosító hotelépület és a hozzá kapcsolódó óvoda, iskola. 

Marosi kidolgozott egy helyszínre adaptálható, modulokból épülő tervet, amelyet más hasonló együttesek létesítésére is alkalmas lehetett. A hotelt mindkét telken ötemeletes sávépületbe telepítette, a gyógyászati részleget és a gyártó egységet a lejtős terepre ültetett egyemeletes pavilonokban, a szolgálati lakásokat kissé távolabb, két négyemeletes pontházban helyezte el. Az orani épület alapkövét 1982-ben tették le, de ekkor Algériában a belpolitikai viszonyok és a gazdaság hirtelen visszaesése hatására lelassultak az építkezések. Azóta sem tudjuk, megépült-e a két létesítmény.

A nyolcvanas években a Technoimpex külkereskedelmi cégen keresztül Kuvaitban és az Egyesült Arab Emirátusban is lehetősége nyílt a KÖZTI tervezőinek egy-egy projektben való részvételre. E kapcsolat révén jutott el a vállalathoz 1988-ban a Madinat Zayed-i közkórház tervezésére kiírt nemzetközi pályázat híre, amely a gazdag olajlelőhelyein dolgozók egészségügyi ellátását volt hivatva ellátni. Az előzetesen bekért referenciaanyagok alapján 40 cég kapott felkérést, ennek egyike volt a Marosi Miklós vezette KÖZTI-tervezőcsapat, amely első díjat nyert – ennek ellenére a kórház végül más tervek alapján épült meg. A pályamű sikerét feltehetően az hozta, hogy Marosi a feladatot nem csupán építészeti, hanem kulturális kérdésként kezelte. A funkcionálisan tagolt rendszert az arab és az európai építészet elemeinek ötvözésével, valamint a sivatag közepén kincset érő vízfelületek kihangsúlyozásával „öltöztette fel". 

A komplexum kifelé teljesen zárt, csupán egy átlós közlekedőtengely fut végig rajta. Az egymásba fűződő, ugyanakkor önálló egységeket alkotó pavilonok átriumudvarait árnyékot adó árkádsorok veszik körül. A kórház távlati képe egy közel-keleti falura emlékeztet, a szorosan összetapadó házak és a belső, enyhe klímát biztosító udvarok láncolatára. Itt azonban a masszív tömegek és a filigrán formák váltakozása olyan eleganciát ad az együttesnek, ami a mór palotaépítészet jellemzője, így emelve a reprezentatív középületek rangjára a sivatag közepén megbújó gyógyközpontot. A terv papíron maradt, ám a siker két másik, ténylegesen megvalósult munkát hozott Marosi Miklósnak: két kisebb kórházat megépíthetett az Emirátusban, melyeknél a Madinat Zayed-i koncepció tanulságait vitte tovább, ezek közül az 1991-től tervezett Al Marfa-i kórház megépült.

Götz Eszter

Szerk.: Pleskovics Viola

A cikksorozat megjelenését az Építészfórumon a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.