Keleti pályaudvar: a betonbemutató

A Baross tér a főváros egyik legösszetettebb közlekedési tere. A metróépítéssel és a tér megújulásával esély rajzolódott ki egy integrált, többfunkciós, jól működő térség kialakítására. Ami azonban Kelenföldön jó irányban indult el, a Keleti pályaudvarnál elakadt. Bán Dávid írása.

A Keleti pályaudvar és a Baross tér kálváriája több évtizede kezdődött és máig tart. A tér legfőbb szereplői, a vasút, a városi tömegközlekedés és az utasok szinte egymástól függetlenül, jól kialakított kapcsolat nélkül uralják a teret. Ezt a kapcsolatot próbálta megteremteni az évezred elején keletkezett, előremutatónak remélt urbanisztikai elképzelés, amely a térség szereplőit – a fővárost, a kerületeket, a vasutat és a BKV-t – egy közös cselekvési tervbe vonta volna be egy új, minőségi nagyvárosi agóra megteremtése érdekében. A terv értelmében az új metróállomás megnyitására minden szinten megújult volna a pályaudvar és a tér is, új – kereskedelmi, rekreációs – funkciókat kapott volna az épület, kizöldült és gyalogosbaráttá vált volna a tér, ahol ismét érdemes lett volna találkozni, megpihenni, akárcsak 1970, azaz a tér nagy részét uraló „gödör" megépülte előtt. Mindehhez a megújuláshoz olyan, már igazoltan működőképes urbanisztikai-közlekedési projektek szolgálhattak volna mintául, amelyekben a műszaki tervezés mellett meghatározó szerepük volt a városkutatóknak is. Ahogy például a párizsi főpályaudvarok újragondolásának esetében előzetesen a felhasználók szemszögéből vizsgálták meg az aktuális tér szerkezetét, megnézve az igényeket, szokásokat, majd a teret kiszolgáló szereplők (város, vasút, közösségi közlekedés szolgáltatója) ezeket figyelembe véve, közösen alakították ki az új struktúrákat. Így az utas és a városlakó is jól átláthatja a többszintű, komplex teret, amely netán még élményt is nyújthat.

A metróépítéssel és a pályaudvar felújításának kezdetével ez a lehetőség a Baross téren is megvalósulhatott volna. A társadalmi egyeztetés azonban elmaradt, a tervek egyre jobban redukálódtak, a végeredmény igencsak felemásra sikeredett. A pályaudvar-felújítás elakadt, így a felszín alatti kihasználatlan terek bevonása, akárcsak a metró keleti irányú folytatása, beláthatatlan időre lekerült a napirendről. A teret az utolsó pillanatban, kapkodva rendezték vissza a metró átadására, egyedüli előnye a pályaudvar előteréből eltűnő közúti forgalom és a trolibusz-végállomás behozatala a Kerepesi út elejére.

E hosszas és még sokáig folytatható kitérő után érkezünk el a felszín alá, az átalakult és helyét még kereső aluljárórendszeren keresztül a 4-es metró – remélhetőleg ideiglenes – végállomására. A korábbi cikkekben sokszor hangsúlyozott puszta funkcionalizmus és letisztultság, ha lehet, a Keleti pályaudvari állomáson még inkább tetten érhető. A megálló tere túl sok meglepetést, rejtélyt nem tartogat, minden az, aminek látszik. Minden szegletét a különböző minőségű látszóbeton uralja. Magyarországon még csak kisebb léptékben, óvatosan kísérleteznek ezzel a külföldön már egy ideje használt, a közlekedés tereiben igen közkedvelt anyaggal. Egyes szakértők szerint a hazai betongyártás korábban még nem állt készen arra, hogy megfelelő minőségű anyagot állítson elő, olyat, ami nagy felületeken használva is jól, amennyire lehet, homogénen mutat, s a beton felszínében, mintázatában tényleg úgy jelenik meg, ahogy azt az építész megálmodta. A 4-es metró állomásai jó kísérleti terepnek bizonyultak, némi lemaradással a londoni, párizsi, lisszaboni és számtalan egyéb metró, vasútállomás és repülőtér látszóbetonos kialakítása után végül jól vizsgáztak a hazai közegben. A vonal állomásain minőségi betonmunkák születtek, változatos formában és textúrában jelenik meg ez az amúgy sokak által ridegnek elkönyvelt anyag.

A Keleti pályaudvar metróállomás pedig megmutat mindent, amit lehet – szerkezetet és betont egyaránt. Más felületet produkál a födémen, mást a vágányok mögötti oldalfalakon és megint mást a tartó keresztgerendákon, sima, megtört és mintázott felületek váltják egymást. A hazai szemlélőnek itt egy kisebb bemutatót tartanak abból, hogy a múlt század második felének betonláza óta (bár kiemelkedő darabok ebből a korszakból is maradtak, például az Avasi kilátó Miskolcon vagy az egri buszállomás) a sokak szemében „elátkozott" anyag manapság mire képes. A Keleti állomáson alapvetően mindent a beton különböző variánsai határoznak meg. Gondolhatjuk ridegnek, nyersnek, netán egysíkúnak, de hazai környezetben a betonnal való ilyetén játék mindenképpen újszerűnek hat.

Túllépve az anyagon, magát a teret vizsgálva már nem ennyire egyértelmű a kép. Ahogy már a többi állomásnál megszokhattuk, a tér nagyvonalú, szellős, átlátható. Talán túlságosan is. Két irányból ereszkedhetünk alá a peronra, és olyan érzésünk támad, mintha egy nagy, kongó, szarkofágszerű térben vesznénk el. Valami hiányzik. Érezhető, hogy itt minden a formákra lett lebontva, amelyek szépen ki is rajzolódnak, de valahogy nem tudnak annyira magukkal ragadni. Letisztult a tér, de mégsem eléggé egyértelmű. A felszín felé összetartó betonszerkezet olyan módon zárul össze a fejünk felett, mintha le akarna nyomni az állomás mélyére. Igaz, hogy az utazó valóban oda tart, de a peronon állva, a feje felett tornyosuló grandiózus térelemek árnyékában teljesen eltörpül, szinte elnyomva érzi magát. Ezen az érzeten itt kevésbé segítenek a színes üvegtextilek, amelyek ugyan próbálnak kontrasztot alkotni a monokróm betonfelületekkel, itt mégis kissé fakók maradtak.

A metró tervezésének kezdeti stádiumától fontos szerepet szántak a természetes fénynek. Korábban az állomás még inkább szeretett volna a felszín felé megnyílni, végül a részben nyitott aluljárószint felé kapott egyfajta pinceablaksort, ami sajnos nem tudott jól integrálódni a térbe. Az állomás két irányban csatlakozik a közlekedési hálózat többi eleméhez, a pályaudvar és a Baross tér felé – erre futnak ki a vágányok is a Thököly út alá, egyelőre a kihúzóba, remélhetőleg egy napon majd Zugló irányába is –, ahol a megszokott módon tisztességesen felvezeti az utast, aki még az újrarendezett aluljáróban is támpontokra lel, de amint eléri a pályaudvar épületét, itt is drasztikus időutazás vár rá. Az állomás másik kijárata szolgálja az átszállási lehetőséget a 2-es metró irányába, úgy, hogy az aluljárószinten csatlakozik a régi metróbejárathoz, majd ismét a föld alá merül. A tervezőket itt is nyilván kész műszaki helyzet várta, az átszállási kapcsolat nem is sikerült tökéletesre.

Végigutaztuk a 4-es metrót, kiszálltunk minden állomásán, felmentünk a felszínre és körülnéztünk. Láttunk tíz állomást, amelyek – Erő Zoltán generáltervező szavait kölcsönvéve – olyanok, akár egy épületegyüttes tíz épületszárnya, amelyek rokon nyelveken szólalnak meg, de önálló karakterrel rendelkeznek. Láttunk sok szépet a tíz minőségi építészeti térben, amelyek úgy reflektálnak egymásra, hogy közben megmutatják saját egyéniségüket. Láttunk egy tudatosan kigondolt és végigvitt információs rendszert és számos olyan elemet, amelyek nélkül egy ilyen komplex tér ma nem működhetne. Láttunk egy épületegyüttest, amely meghatározó darabja lett Budapest 21. századi építészetének.

Végállomás.

Bán Dávid