építészet : környezet : innováció

Kossuth tér: üzenet a látogatóknak

Március 14-én adták át a rohamtempóban megújult budapesti Kossuth teret. Az ország egyik legjelentősebb szimbolikus terének átépítési koncepciójáról Tima Zoltán vezető tervezővel (KÖZTI) és Mohácsi Sándor tájépítésszel (s73) beszélgetett Bán Dávid.

ÉF: A Kossuth tér megújításának szándéka nem új keletű. 2007-ben már tervpályázatot írtak ki a tér átépítésére. Mik voltak az akkori célok?

Mohácsi Sándor (MS): A 2006. őszi „kitelepülés” térhasználati mellékhatásai nem nyújtottak kellemes látványt, és ez mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a tér rendezésre szorul. Kiírtak hát egy tervpályázatot, illetve a megvalósulásra előirányoztak egy meglehetősen alacsony összeget. Ez érezhetően egy hirtelen ötlettől vezérelt pályázat volt, a sorok között azzal a céllal, hogy legyen bekerítve a Kossuth tér. Mi a csodával határos módon egy külső kerítés nélküli tervvel nyertük meg a pályázatot, de vagy két évig húzódott, mire eljuthattunk az engedélyezési tervekig. Magával az alapelvvel nagyon nem értettem egyet, ugyanolyan elképzelhetetlennek tartottam, mint mondjuk a washingtoni Mall körbekerítését. Voltak azonban olyanok – így például Gerő András történész is –, akik úgy vélekedtek, hogy a Kossuth teret kerítéssel kell megóvni a méltatlan használati jellegtől. Az átépítés szándéka idővel vesztett erejéből, és 2009-ben le is került a napirendről. De a gondolat, hogy ez a tér mit is jelent, mi lehetne belőle, onnantól kezdve megragadt a fejekben.

Az átalakított Kossuth tér, fotó: Bán Dávid

ÉF: Mik voltak a mai pályázat sarokpontjai? Hiszen a közvéleményhez csak az elhíresült „a tér képzőművészeti arculatának az 1944 előtti állapotokat tükröző” visszaállítására vonatkozó passzus jutott el.

Tima Zoltán (TZ): Ha arról beszélünk, hogy miben különbözött a két pályázat, a 2009-es tervben egy lényegesen szorosabb költségvetéssel számoltak. Illetve akkor csak a tér egy – igencsak lehatárolt – része szerepelt a tervekben, így az nem szólt a villamosról, sem az északi és déli térrészről, ami tulajdonképp a tér egyharmada. A mostani munkát egy 2011 őszén keltezett országgyűlési határozat indította el. Ebbe került bele ez az 1944-es évszám a képzőművészeti arculatra vonatkozólag. A meghatározás túl hosszú volt, így sokaknak csak az évszám maradt meg a fejükben, ami számos zavart okozott. Úgy gondolom, nem volt bölcs az 1944-es dátumot behozni a történetbe, mert ez nem éppen egy dicső éve volt a magyar történelemnek. Mindenesetre a határozat megszületett, és az akarat mellett kellő mennyiségű pénz is rendelkezésre állt a tér rendbetételére. 2012 tavaszán lezajlott egy tervezői tender, amit a KÖZTI nyert meg. Számomra a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy mi mint generál tervező cég a térépítészetre Sándorék cégét, az s73-at vonjuk be. Annál is inkább, mert a tervezésre eszméletlenül rövid idő állt rendelkezésre.

MS: Ismertük egymás régről, több munkában dolgoztunk együtt, ismerjük egymás stílusát, ceruzavonását, így kialakult egy nagymértékű bizalom, ami végigkísérte az egész tervezési folyamatot. Sokat vitatkoztunk egymással, voltak olyan kérdések, amelyekben sarkalatosan nem értettünk egyet, mégis úgy gondolom, hogy a Kossuth tér kialakulása, illetve ami oda került, az a két szakma – az építész és a tájépítész – szimbiotikus együtthatásának eredménye lett.

TZ: Sándor már sokszor elmondta korábban, hogy szakmatörténeti pillanat volt, ahogyan építész és tájépítész együtt tudott dolgozni ezen a terven.

Az átalakított Kossuth tér, fotó: Bán Dávid

ÉF: Mit lehetett bevenni a korábbi tervből? Mi változott?

MS: Fontos megnézni, hogy a felújítás során hová nyúlunk vissza. A tér történetéből kiderül, hogy az 1926-os évben már létezett egy Lechner Jenő és Rerrich Béla által jegyzett megújításai terv. Akkor még olyan békeidőket éltünk, hogy volt főkertésze Budapestnek – Räde Károly személyében –, aki viszont szerintem nem túl szerencsés módon nyúlt bele ebbe a tervezetbe. Mi mind a ketten ezt a pályázati tervet tekintettük szellemi kiindulási alapnak, amely a tér keleti részének rendezését szolgálta a Kossuth-emlékmű és a Rákóczi-szobor elhelyezésével. Szakmai szempontból a térérés folyamata ekkor jutott el egy olyan pontra, ami akkor továbbvihető lehetett volna, és amit most alapnak lehetett tekinteni a jelenlegi felújításhoz.

TZ: Egy fejlődési folyamatot kerestünk. Valami olyasmit akartunk folytatni, amiből kimaradt pár évtized. A tér jól dokumentálhatóan fejlődött és alakult az adott kor képéhez, egészen a II. világháborúig. Utána bekövetkezett egy törés, a tér elkezdett kallódni. Nem csak azért, mert rendezetlenül rakódtak rá a különböző rétegek: szobrok, fák, autóparkoló, a teret átvágó villamossínek. Nem nagyon törődtek a térrel, csak használták, és most lehetőség adódott, hogy ezt a kizökkent időt valahogy visszaállítsuk. Két fő alapelvhez szerettünk volna visszanyúlni: egyrészt magához a Steindl-féle elképzeléshez, másrészt ehhez a bizonyos – a főkertész által ugyan egy kicsit elrontott – 30-as évekbeli állapothoz. Mi erre a megszakadt folytonosságra szerettük volna felfűzni a koncepciónkat.

ÉF: Az idő nagyon sürgette önöket. Ennek ellenére sikerült megvalósítani ezt a folytonosságot? Volt, amiről le kellett mondaniuk?

TZ: Koncepcionális kompromisszumot nem kellett kötnünk. Ha elővesszük azokat a vázlatokat, amelyeket az első két hétben készítettünk, és megnézzük a teret most, a kettő igencsak hasonlít egymásra. Az alapkoncepció változatlan maradt, még néhány részlet is, igazából csak finomodott az elképzelés.

MS: Az alapok adottak voltak, hiszen a tér alapvető vonalai ma is ugyanott vannak, ahol mindig is voltak, a szobroknak pedig mindenképpen az általuk képezett tengelyek metszéspontjaiba kellett kerülniük.

ÉF: Kiknek, milyen funkcióra készült a megújult tér? A politika, a reprezentáció tere, köztér vagy a turisták által látogatandó tér akar-e leginkább lenni?

TZ: Ha korábban kétségünk volt afelől, hogy kiknek építjük a teret, szerintem elég most kimennünk, és látnunk, hogy a teret egyenletesen beterítik az emberek, birtokba veszik, ami számomra hihetetlenül jó érzés. Az volt a cél, hogy kicsit közelebb hozzuk ezt a korábban erőteljesen elvágott teret az emberekhez. Az elképzelés szerint északról és délről egy ligetes, fás részből elindulva közelítünk a tér középpontja, az Országház tengelye felé, ahol az egész tér kisimul. Egy jól áttekinthető, letisztult térré válik, aminek a közepén ott áll a nemzeti lobogó.

Az átalakított Kossuth tér, fotó: Bán Dávid

MS: Ez a három funkció, amit említett, a kiemelt közterekre jellemző. Ezekből pedig nagyon kevés van – ilyen például az esztergomi Bazilika előtti tér vagy a Szent György tér is. A Kossuth tér köztérként szólni kíván, elsősorban az idelátogató magyar emberekhez: le tudja ültetni a látogatókat, és egy egyre csöndesebb környezetben elmesélni az Országház történetét és üzenetét, címereit és jelentéstartamát. Mindemellett középpontba állítja a lobogót, amely a védelemre szoruló, törékeny egyént szimbolizálja számomra ezen a főleg állami intézmények épületei által kialakított köztéren. Tehát voltaképpen mi, közemberek lennénk ennek a köztérnek a fókuszában.

Természetesen figyelembe kellett vennünk az állami reprezentáció igényeit is. Ezeknek a bonyolult logisztikai elvárásokat figyelembe véve igyekeztünk eleget tenni. Most kulturáltan lehet fogadni a diplomatákat, kényelmesen van hely az autók, de akár a lovak számára is. Ami pedig a turisztikát illeti, sikerült szerves egységbe kapcsolni a teret és a Duna-parti rakpartot, a látogatóközponttal. Míg a keleti térrész egyfajta reprezentatív funkciót kapott, addig a két oldal a támlás padokkal, az árnyas fákkal, a kedvezőbb mikroklimatikus viszonyokkal inkább a tér belakására csábít, arra, hogy az emberek leüljenek, megpihenjenek. Ugyanakkor, a felújítás hatására a tér földszinti üzletei is funkcióváltáson fognak keresztülmenni. Szerintem itt kávézóknak, vendéglőknek kell nyílniuk. És mindehhez még hozzájön a kihagyhatatlan budai panoráma, ami a térépítészet eszközeivel történt kibontás eredményeként a keleti oldal egy jó részéről is remekül látható.

TZ: A tér a korábbihoz képest nagyobb perspektívát kapott, olyan összelátszódások nyíltak, amelyek izgalmasabbá teszik ezt a várost. Kétségtelen azonban, hogy mindennek volt ára, és ezt részben az átlátásokat akadályozó és az összképet rontó fák fizették meg.

ÉF: A ligetesség még nem igazán rajzolódik ki, én éppen a fákat, egyfajta intimitást hiányolok a jelenlegi térből. Magát a fakivágást pedig számtalan kritika érte.

MS: A mostani átépítéstől függetlenül már korábban is végignéztük a téren álló fákat, és úgy találtuk, hogy közülük több száz állapota, fajtája, habitusa, téri helyzete nem méltó az ország főteréhez. Ugyan teljesen megértem a laikusokat, zöldkedvelőket, fákat kivágni nekem sem örömünnep – hiszen tájépítészként is arra tettem fel az életemet, hogy zöldítsem az emberi környezetet –, de bizonyos döntéseket meg kellett hoznunk. Annak idején Steindl Imre úgy kívánta kialakítani a teret, hogy az épület minden irányból jól látható legyen. De, bármilyen hihetetlenül is hangzik, a fajok, amelyeket most elültettünk, s a belőlük kifejlődő lombkoronák nem fognak takarni, miközben lényegesen nagyobb biológiai aktivitást tudnak majd kifejteni kifejlődésük után. Tájépítészeti szempontból a tér még nincs kész, ahhoz szükséges az idő is. A fák a koronájukat még nem bontották ki, de egyértelmű volt, hogy a Magyarországon elérhető legnagyobb fákat hozzuk ide, amelyeknek a lombozata is gyorsabban kifejlődik. De persze ehhez is még szükséges pár év. 133 fát, köztük sok bükköt és tölgyet ültettünk el, amelyek Magyarország, a pannon flóra „csúcsfái”, ha lehet ezt mondani. Ezenkívül szintén honos fajokkal pótoltuk a fasorokat.

TZ: Amikor én is megnéztem ezt a Sándorék által készített igen pontos fakatasztert, abból jól kirajzolódott, hogy a térről – az épület közvetlen környezetét leszámítva – nincs rálátás az Országházra. Abban, hogy az épületet láttatni kell, Sándorék is partnernek bizonyultak. A fakivágásokkal járó konfliktust pedig a megrendelő felvállalta, így a kérdés eldőlt.

MS: A 70-es években lezajlott fatelepítés teljesen végiggondolatlan volt, hiszen például a feketefenyő vagy a lucfenyő nem városba, vízpartra szánt fajok, illetve a rettenetesen rossz telepítés miatt számos fa már szerencsétlen, csonkolt élőlény volt. A most telepített fák lényegesen jobb helyet kaptak, a burkolt felületekre telepítettek jobban bírják a városi környezetet, s a tölgy vagy a bükk akár 300 évig is elél. Tudtuk, hogy át lehet úgy strukturálni a fákat és a teret, hogy nagyobb zöldfelületet nyerjünk. A számszaki adatok mellett azonban kell még tíz év, hogy ezek az eredmények mindenki számára láthatóvá váljanak, s kiderüljön, mindez miként áll össze, milyen kapcsolatba kerül a várossal.

TZ: Szerencsére az anyagi lehetőségek azt is lehetővé tették, hogy például a mélygarázs fölé egy jó 3 méteres földréteg kerüljön, ami már lehetőséget ad tisztességes méretű fák gyökereztetésére. Ehhez azonban a garázshoz olyan tartószerkezetet kellett építeni, amely mindezt elbírja, s erről például hosszan kellett győzködni a megrendelőt. A fatelepítést nehezítette az is, hogy a téren vannak olyan területek, amelyek alatt elképesztő mennyiségű közmű húzódik, így oda képtelenség fákat ültetni.

MS: Ha már itt tartunk, a másik értéke ennek a térnek a doboznélküliség. Szerintem a világon nincs még egy tér, ahol ennyire sikerült volna eltüntetni a közművekhez kapcsolódó szekrényeket.

Az átalakított Kossuth tér, fotó: Bán Dávid

TZ: Azt gondoltuk, hogy amit lehet, azt ki kell szorítani a térről, vagy a föld alá helyezni. A szolgáltatók sokszor értetlenkedtek, de aztán beismerték, hogy létezik más megoldás is, csak azt korábban az egyszerűség miatt senki sem kérte tőlük. Úgy gondoltam, ha építészként meg tudjuk adni azt a tiszteletet a térnek, az Országháznak, hogy nem zavarjuk semmilyen új építmény látványával – az építészeti elemek mind a föld alá kerültek –, akkor ez a fajta alázat a többi partnerünktől is elvárható lehet.

ÉF: Mi az, amit még nem látunk?

TZ: Alapvetően a földalatti dolgokat. Elkészült az a közel 600 férőhelyes, tágas és racionálisan tervezett mélygarázs, ami a Parlament előtti térségben és a környéken megszűnő parkolóhelyeket hivatott kiváltani. Ennek a tetejére került rá a látogatóközpont, ahol az utolsó simításokat végzi a kivitelező, majd a műszaki átadás után megindulhat a használatbavétel és a kiállítás építése. A látogatóközpont alapvető célja, hogy a most még felszínen várakozó tömegek méltó helyen kezdhessék meg az Országház látogatását. Lesz kávézó, ajándékbolt és egy nagyméretű pénztár, recepció, ruhatár és vécék is. Kiállítóhely is kialakításra kerül. A harmadik földalatti elem az épület északi udvara alatt, illetve az Országház pinceszintjén megszüntetett és összenyitott, főként gépészeti terek helyén létesül. Itt épület- és építéstörténeti kiállítás nyílik nagyméretű makettel, számos eredeti szobormodellel. Ezenkívül a használaton kívüli szellőzőalagutak egyikében az 1956. október 25-i sortűz emlékhelye, a másikban egy lapidárium kap helyet.

ÉF: Gondolom, a kiemelt biztonságot is szem előtt kellett tartani.

TZ: Arról, hogy milyen közel lehet engedni az embereket a Parlament épületéhez, nem volt egységes álláspont, a politikusok körében sem. A keményvonalasokat számos európai példával próbáltam meggyőzni, majd azt vettük észre, hogy fél éven belül legalább három helyen, így Berlinben a Reichstagnál is, biztonsági kapukat és kerítéseket szereltek fel, tönkretéve a teret. Sajnos rövid idő alatt is nagyot változott a világ. Úgy gondolom, ami a Kossuth téren született, az vállalható kompromisszum. Nem beszélve arról, hogy a Duna-parton létrejött egy olyan kiszélesített sétány, amellyel körbejárhatóvá vált az egész épület.

Az átalakított Kossuth tér, fotó: Bán Dávid

ÉF: Mennyire volt beleszólásuk a szobrok elhelyezésébe?

MS: Ez rajtunk kívül álló rendszer volt, amit készen kaptunk. A szobrok a tér fókuszpontjai, így ezekről is szólt ez a térrekonstrukció. De szeretném hozzátenni: azzal, hogy a József Attila-szobor kimozdult korábbi helyéről, szerintem valódi kortárs kötőkapoccsá válhatott, s ezáltal teljes mértékben a helyére került. Azzal, hogy annak idején az Országház tengelyeire szervezett államférfiakból álló csoport egyik alakjának, Andrássynak a helyére tették, talán maga József Attila sem értett volna egyet. Most azonban olyan, csak látszólag félreeső helyre került, ahol az ő drámai belső történetével tekint rá a világ talán egyik legszebb panorámájára, s ezzel mindenképpen egy rendkívül sokrétegű üzenetet hordoz a magyar látogatók számára.

Bán Dávid

 

 

7 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »