Miért jó nekünk a Liget Budapest projekt? - a hatástanulmány elemzése III.

Dr. Nagy Béla: „Múzeum / Város / Liget / Budapest" című hatástanulmánya, a címe és célmeghatározása szerint a Liget Budapest projekt városrendezési hatásáról szól. 2014. november vége óta érhető el. Pákozdi Imre háromrészes elemzésének záró része.

A Liget Budapest projektet annak ellenzői alapvetően három okból ellenzik. Egyrészt mert a kormány a Városligetben kívánja megvalósítani, másrészt mert a kormány ezt erőszakosan, a döntési mechanizmusok demokratikus hierarchiáját felülírva, a budapesti önkormányzatiság semmibe vételével, valamint a várostervezői szakma és a lakosság tiltakozásának figyelmen kívül hagyásával teszi. Harmadrészt pedig a múzeumok egy kupacba csoportosítását kifogásolják, nem látván bizonyítva azok egymás látogatottságára gyakorolt serkentő hatását. Anélkül, hogy dr. Nagy Béla munkája kapcsán felvonultatnám az ellenzők érveinek teljes arzenálját – ezt megtekinthetik több helyen is, például itt az építészfórumon vagy a Levegő Munkacsoport honlapján – külön figyelmet szentelek a telepítés alternatív helyszíneit elutasító, „Egyéb hatások" c. fejezetnek.

„Múzeumok a rozsdaövezetben"

Már az is jellemző, hogy a tanulmány a barnamezős múzeumtelepítési helyszíneket nem egyenként, még csak nem is típusonként, hanem egy kalap alatt tárgyalja és közösnek tekintett ismérvek alapján veti el. Pedig nagy a különbség az egyes rozsdaövezeti zónák között: a Népliget környéke, tehát a volt Ganz-Mávag vagy a volt Északi Járműjavító területe, illetve a Népliget túlsó oldalán az Üllői úti volt Hadiakadémia területe, továbbá a Rákosrendező és a Vágóhíd utcai barnamező kiváló adottságú helyek, amelyeket hiba elvetni azért, mert léteznek más budapesti rozsdaövezetek, amelyek „kétes hatékonysággal tehetők alkalmassá a múzeumi fejlesztésekre". A felsoroltak – a lista nemk teljes - igenis „megfelelő minőségű szűkebb és tágabb környezetet" jelentenének.

A múzeumok lehetséges barnamezős helyszíneinek sommás megítélése annál is fájóbb, mert maga a Szerző írja az 57. oldalon: "Az „Új város" az „eklektikus város" és a kertvárosi és lakótelepi gyűrű közötti „átlapolás", melynek központjai jelentős fejlesztési potenciállal rendelkezhetnek" Ehhez képest dr. Nagy Béla csak kudarcokat említ – pedig az általa felhozott barnamezős kultúratelepítési eseteket inkább elemezni kellene, semmint negatívan hivatkozni rájuk. Mert pl. a Planetárium esetében (ld. 72. old.) a kudarc oka pofonegyszerű: egy ilyen intézmény nem elég érdekes ahhoz, hogy a környezetét átformáló kulturális vonzerővé és a városrészt meghatározó ikonikus hellyé váljon. Mai helyzete valóban vigasztalan. Két-három sivár sarki büfé mögött és az autóbusz-állomás igénytelen, földszintes bódéjának takarásában, a teljesen szétesett, szégyenteljes képet mutató, valamikori Jurta Színház (ma „Liget klub") szomszédságában, a zöld határán árválkodik ez a szép épület, amelyet alig látogat valaki. Mindeközben szinte észrevétlenül „nagyra nőtt" a környék. A kiválóan sikerült, korszerű autóbusz-pályaudvar, a Groupama Stadion, a rendbehozott Pénzverde, a mellette lévő Ügyészség, valamint a történelmi szépségű Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum együttese erőteljes kulturális fókuszpont után kiált.

A Szerző által másodikként hivatkozott Müpa és a Nemzeti Színház (73. old.) párban is szoliter építés volt, tehát semmiféle szabadidős infrastruktúra, vendéglő, presszó, találkahely, melegedő, galéria, üzlet, uszoda, bevásárlóközpont vagy szálloda nem települt oda. Ez az egyik „ősbűn", tehát az alaphiba, ami nyilván nem a területé, hanem a gazdáié. A Milleniumi Városközpont (nem keverendő a Millenárissal, amelyet a Szerző ugyancsak említ) másik fontos hátránya a HÉV-vonal, dacára annak, hogy föld alá süllyesztését a városvezetés hajdan kilátásba helyezte. Aztán mégis maradt a néhány percenként a parkon zajosan végigcsattogó elővárosi vasút. Ilyen szarvashibák után könnyű elrontottnak nyilvánítani egy amúgy sikerre született barnamező-átalakítást, a város egyik legértékesebb, Duna-menti, jó közlekedésű területén végrehajtott, összességében százmilliárdos projektet. A gondok egyébként helyrehozhatók, a terület továbbra is ragyogó adottságokkal rendelkezik, az épületek – a Nemzeti Színház kivételével – színvonalasak. Ha azonban várostervezőink a rendbehozás helyett azt mantrázzák, hogy „lám, ez is kudarc", akkor semmiből nem lesz semmi. Sem a Milleniumi Városközpontból, sem pedig azokból a barnamezős projektekből, amelyek meghiúsítása érdekében a Milleniumi Városközpont esetére várostervezőink minduntalan hivatkoznak.

A Rákosrendező, ha lehet, még jobb adottságú, mint a Ganz-Mávag és környéke. Abba a területbe nem belelátni a jövő „Új városát" (hogy a Szerző terminológiájával éljek), miközben Bardóczi Sándor tájépítész vagy Csizmadia Nóra igen világosan írnak – ld. például itt, illetve itt  - érthetetlen várostervezői szűklátókörűségre vall.

„Múzeumok a belső városmagban"

A hatástanulmány érvelése két, valamelyest ellentmondásos alappilléren nyugszik: „a probléma a funkciók koncentrációja okozta forgalmi terhelés növekedése" (75. old.), illetve hogy „a környék kiesik a turizmus útvonalából". Az, hogy Szerző a turisták áramlásának irányát adott, megváltoztathatatlan peremfeltételként kezeli és annak mentén koncentrálná a jövőbeni telepítéseket is, olyan hiba, amely a jelenlegi áramlási útvonalak és a csomópontok túlterhelésével, zsúfolódásával járna, miközben a kevésbé kultivált helyszínek további kiüresedéséhez vezetne. Példája, a látványként, élményként egyaránt világszámnak született Iparművészeti Múzeum esete (77. oldal) – és érvként való felhasználása – pedig egyenesen felháborító. Ezt az épületet ugyanis évtizedek óta elhanyagolja a városvezetés és a kulturális kormányzat. Ezelőtt két-három évvel a rendbehozása 15 milliárd forintba került volna, a tizedébe annak, amibe a Liget Budapest projekt fog fájni. Az, hogy az Iparművészeti Múzeum mára valóban nem vonzó, mert a végletekig lerobbant külsejű, majdnem romos épületté züllött, amelynek könyvtárában mélázva hallgathatjuk a centis ablakréseken át felénk süvöltő szelet – nos, ez nem oka, hanem következménye a várostervezők és a városgazdák nemtörődömségének. Ilyen előzmények után erről a helyszínről azt sugallni - ráadásul a tanulság erejével - hogy reménytelen, egyszerűen nem etikus. Különösen, ha ismerjük dr. Schneller István javaslatát a fővárosi kulturális bokrok képzésére, amelynek hangsúlyos pontja az Iparművészeti Múzeum környéke. A tágabb értelemben vett belvárosi telepítés mellett egyébként nagyon ütős érvek olvashatók Ráday Mihály írásaiban is.

Végszó

A Liget Budapest projektről szóló, itt bírált írás és a nemrég nyilvánosságra került KPMG-s hatástanulmány - véleményem szerint - nem alapozza meg a projektet, nem indokolja meg ennek a nagyon drága és jelentős hatással bíró tervnek a célszerűségét. Ennek nem csupán a hatástanulmányok szakmai hiányosságai az okai. A fiaskó a Liget Budapest születési hibájára vezethető vissza, arra, hogy nem valamiféle szervesen, a múzeológusi és városépítészi szakmán belül kialakult múzeumfejlesztési koncepció eredménye, hanem egy diktátumból fakad: a kormánynak, pontosabban a kormányfőnek abbéli szándékából, hogy meghódítsa a Budai Vár palotanegyedét és a Magyar Nemzeti Galéria negyven éve kiváló, illusztris otthonát, a volt Királyi Palotát.

A Liget Budapesttel foglalkozó hatástanulmányokról alkotott véleményemet két elemzésben adtam közre, amelyekre érdemi választ várok. Komoly, felelős választ várnak az állampolgárok is, akik teljes joggal érezhetik úgy, hogy a tervezett adóügyi megszorítások nem kis mértékben a kormányfő Budai Várba költözése és a Liget Budapest projekt finanszírozása érdekében történnek. Bár a hatástanulmányok megkésetten készültek el, ezért sokkal inkább a már meghozott döntést magyarázó, mintsem azt előkészítő anyagok, maga a beruházás szerencsére még nem indult el. Ezért a tanulságok levonása még nem késő. 150 milliárd forint és a Városliget sorsa pedig megéri a megfontolást.

Pákozdi Imre