Othernity: az örökségvédelem metodikájának táguló körei

Többszöri halasztás után 2021. május 22-én megnyílt a 17. Velencei Építészeti Biennálé. Az idei mottó egy kérdés: „Hogyan fogunk együtt élni?" Az erre adott válaszban a magyar kurátori csapat (Kovács Dániel, Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs és Smiló Dávid) a hazai 1945 utáni épített örökségünk újrakondicionálásának nagyon is aktuális problémaköréből indult ki. Bár itthoni bemutatására még várni kell, ugyanakkor a katalógus már kapható, és az örökségvédelemmel kapcsolatos témafelvetés és a megközelítés módja mindenképpen érdemes arra, hogy néhány gondolatot már most megfogalmazzunk.

Az emberiség együttélésének, a fenntarthatóságnak a globális kérdése ma az egyik legfontosabb probléma, amellyel szembenézünk, és amelynek építészeti vonatkozásait is egyre inkább kénytelenek vagyunk tematizálni. Nem csak a Biennálé reflektál rá, de idén a legrangosabb építészeti elismerést, a Pritzker-díjat is olyan építészek kapták, akik épületek újrahasznosításával vívták ki ezt a sikert. A bécsi Architekturzentrum Wien Boden für Alle (Talajt mindenkinek) című aktuális időszaki kiállítása is a túlépítést, a termőtalaj világszinten való radikális csökkenését, a földterület luxuscikké válásának lehetőségét veszi górcső alá. Itthon a MÉSZ indított podcastot, illetve videósorozatot, ahol meglévő épületek átalakításának jó példáit mutatják be. A Modernizmus Újratöltve sorozat kisfilmjei kifejezetten a modern építészeti örökség újrahasznosításának pozitív eseteit tárgyalják. Hiszen szerencsére vannak ilyenek is, annak ellenére, hogy az elmúlt években, évtizedekben sorra tűntek el az 1945 utáni építészettörténet kulcsemlékei, és többnek sorsa ma is bizonytalan.

A Biennálé idei magyar kiállítása, az Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása ilyen billegő helyzetű épületeket vett kiindulásul. A tizenkét ház (amelyek közül időközben kettőt már le is bontottak) építészeti beavatkozáson túlmutató újragondolásához ugyanennyi építészirodát hívtak meg különböző közép-európai országokból. A velencei magyar pavilon épületében a kiállítás két része a két különálló, szimmetrikusan elhelyezkedő kiállítóteremben kapott helyet. Az elsőben, a LAB-ban a feldolgozott házak forrásanyagait állították ki. Szokatlan módon nem egy tárlatokon egyébként megszokott értelmezett eredményt kapunk, hanem magát az alapot, a nullpontot, amelyre egy kutatás egyébként épülni szokott. Már önmagában ez is implikál egy felhívást, eszünkbe idézheti, hogy 1945 utáni építészettörténetünk alapkutatásai még mindig erősen hiányosak. A források alapvetését a másik terem, a SHOWROOM ellenpontozza, amely viszont a szárnyalásról szól, az épületek kötöttségektől mentes újraértelmezéséről. Ez a szabadság teret enged a végletek megjelenítésének, amelyek közül most csak kettőt idézünk ide.

Az A-A Collective Egy épület halála című alkotásában az azóta lebontott Villamos Teherelosztó kapcsán azt mutatja be, hogy releváns lehet egy épület, egy funkció elengedése, halálának elfogadása. Ugyanakkor a kulcs, hogy ennek is meg kell találni a módját. Ezesetben javaslatuk szerint az épület bontásának tudomásul vétele után egy tervezett, elhúzódó búcsúfolyamat következne: a lecsupaszított szerkezetben egy spontán közpark burjánzana néhány évig. Így válna bejárhatóvá, átélhetővé és feldolgozhatóvá az elmúlás, egyúttal a gesztus az épület technicista-brutalista örökségén átlépve „egy természetvezérelt jövő felé mutat".

A vasúti funkció várható átszervezése miatt a Déli Pályaudvarnak is lehet akár bontás a sorsa hosszabb távon. Erre reagál a kurátorok építészirodájának, a Paradigma Ariadnénak az Örökségvédelem a legrosszabb forgatókönyvvel című munkája. Maga a cím is provokatív, hiszen ugyan mint legrosszabb (azaz elkerülendő), de mégis lehetséges örökségvédelmi forgatókönyvnek ismeri el a bontást, és az épület emlékezetének más módon való megőrzését. A posztmodernre hajazó gesztussal Kővári György építész stílusjegyeiből komponált alapelemekkel építenék fel a vasút helyén keletkező új épületegyüttest. Ehhez az építész városképformáló alkotásainak, a már lebontott Kőbánya-Kispest vasút- és metróállomásnak, a Skála Metró Áruháznak és a Déli pályaudvarnak a homlokzati elemeit használnák fel. Ezáltal kinyitva a ma rendkívül aktuális visszaépítések kérdéskörét is, amely nem csak a Budai Várban, és nem csak a 19. századi épületeknél, hanem az 1945 utáni alkotások esetében is jelen van, gondoljunk csak a Puskás Aréna lebontására, és jellegzetes pilon-elemeivel való újraépítésére.

A kiállítás szélsőértékként értelmezi a fenti két esetet, ugyanakkor a példák mindegyike túllép az építészeti örökségvédelem hagyományos keretein. A teljes vagy részleges bontás, a radikális átalakítás szinte mindegyikben jelen van, azonban egyik esetben sem öncélú a javaslat, hanem éppen az adott épület építészeti értékei mellett a társadalmi, gazdasági, kulturális, érzelmi stb. beágyazottságának a lehető legmélyebb feltárását és a jelenre való értelmezését szolgálja.

Az elmélyült kutatás és a megalapozás (LAB), valamint a szárnyalás tere (SHOWROOM) egy számegyenest rajzol fel: a nullpontot és a végtelenbe mutató nyilat. „A két narratíva egymástól elválaszthatatlan és csak egymás összefüggésében értelmezhető", olvashatjuk a kiállítás nyitótablóján. Az Othernity e kettő közötti ívet tárja a lehető legszélesebbre, és tulajdonképpen azt kérdezi, hogy mi is van, minek is kellene történnie a kettő között. A kiállítás nem (csak) az egyes épületekről szól, hanem a hagyományos, a historizáló építészeti emlékekig működő örökségvédelem újraértelmezéséről, határainak tágításáról, ami az 1945 (sőt bizonyos szempontból az 1930) utáni modern építészetet illeti.

2000-ben az Országos Műemlékvédelmi Hivatal által rendezett A műemlékvédelem Táguló Körei[1] című kiállítás tematizálta először átfogóan a műemlékvédelem kiterjesztését az 1945 utáni modern építészeti emlékekre is. A 20. századból több száz épületet szedtek össze az alkotók, és ajánlottak védelemre érdemesnek. A nagyívű program azóta sem valósult meg.

Az Othernity még tovább lép. Nem csak a védendő épületek körét, hanem a védelem- módszertan határainak tágítását veti fel. A kurátorok a szűkebben vett építészeti értékmegőrzésen túl komplexebbnek látják a házak és megújulási folyamataik helyzetét: „A projekt megvalósítása közben az a meggyőződésünk alakult ki, hogy a probléma túlságosan összetett a puszta technikai jellegű megoldásokhoz. A modern válságának Kelet-Közép-Európában szerves és elválaszthatatlan részét képezi a társadalomban élő negatív percepció, az épületekkel mint kor- és társadalomreprezentáns deliktumokkal szemben érzett ellenszenv. Ez az ellenszenv sűrű és vastag masszaként fed el minden lehetséges további narratívát, legyen az a korszak társadalomtörténete, kultúrája, az egyes épületek vagy az azokat használó intézmények és személyek története. […] Ezek a leplezett narratívák nem kerülnek felszínre, ha az épületek kizárólagosan építészeti vagy örökségvédelmi problémaként kezeljük" A javasolt metódus „nem tekinti feladatának az épület mint építészeti egység mindenáron való megőrzését, ehelyett felteszi a kérdést: mi az, ami az adott alkotásban a 21. század jelene és jövője számára mérvadó tartalom?"[2]

A kiállítás függetleníti is magát a hivatalos védelem (ma egyébként is eléggé megtépázott) körülményeitől. (A tizenkét kiválasztott épület közül eleve csupán egy, az egykori Domus áruház épülete áll fővárosi védelem alatt.) Egy klasszikus műemlékvédelmi elv azonban továbbra is érvényesnek tűnik, ha a kiválasztott épületek sorsára tekintünk. A hazai műemlékvédelem egyik atyja, Dercsényi Dezső szerint „célt és rendeltetést kell biztosítani a műemlékeknek a kialakuló városban".[3] Egy épület csak akkor menthető meg az utókornak, ha megfelelő funkciót találunk számára, azaz ha használatával is integrálódni tud nem csak az épített, de a társadalmi, kulturális és gazdasági kontextusba is.

A tizenkét kiválasztott épület mai állapotát intézményes védelem nélkül alapvetően a társadalmi, politikai és gazdasági realitások, tulajdonosaik hozzáállása, valamint főként használatuk és használhatóságuk határozza meg. Az OKISZ-székház és a kelenföldi református templom kifejezetten a jobb állapotú, igényesen karbantartott épületek közé tartoznak. Ez jórészt a tulajdonos igényességének köszönhető, azonban sajnos mindkét épület esetében szóba került az épület el-, vagy feladása. A templom esetében például a gyülekezet bár tudatában van az épület értékeinek, sőt része az identitásuknak, de mára kinőtték, használhatósága komoly kívánnivalókat hagy maga után.

A konstans funkció okán a két lakóház állapota tűnik a legstabilabbnak. Az újpalotai és az Attila úti tornyon ugyan nyomot hagytak a spontán átalakulások (pl. loggiabeépítések, össze-vissza ablakcserék), de a lakófunkció stabilizálja ezt az állapotukat. Hasonló mondaható el a Dob utcai trafóról, amely a technológiai változások ellenére továbbra is szükséges infrastrukturális eleme a városnak. E három esetben azonban nem az építészeti értékek felismeréséről, hanem elsősorban funkcionális megfontolásokról van szó, aminek önmagában nincsen direkt következménye a tulajdonképpeni építészeti örökségvédelemre (ld. a Csarnok téri trafó esetét).

A többi hét ház mindegyikénél alapvetően arról van szó, hogy eredeti funkciójuk megszűnése vagy radikális átalakulása miatt kerültek veszélybe. Erre eklatáns példa a már lebontott vári teherelosztó és az újpesti művelődési ház épülete. A bontás reális forgatókönyv lehet az olyan speciális, de már megszűnt vagy alapvetően átalakuló funkciókra optimalizált épületek esetében is mint a Planetárium, vagy a Déli pályaudvar.

Az 1945 utáni épületek örökségvédelmére ha konszenzusos metodikánk még nincs is, de hivatkozható, megbeszélhető példáink akadnak. Ugyanakkor már a kevés, műemlékvédelem alatt álló kulcsemlékünk megújítása sem vehető egy kalap alá. Az Erzsébet téri autóbuszpályaudvar (Nyiri István, 1949) szinte a klasszikus műemlékvédelmi szempontok mentén újult meg 2005-re Golda János és Madzin Attila tervei alapján. A Móricz Zsigmond körtéri Gomba épületnek (Schall József, 1942) felújítása viszont (Hetedik Műterem, 2014) már az anyagi és szerkezeti megőrzés mellett az eredeti épület elmélyült értelmezésén alapuló.

Szinte a Paradigma Ariadné „legrosszabb forgatókönyve" valósult meg az egykor szintén jegyzett Népstadion esetében, ahol a beruházás és az azóta megváltozott funkcionális előírások és beruházói érdekek felülírták a műemlékvédelem klasszikus szempontjait. Sor került a teljes bontásra, majd a részben formahű, illetve kulcsformákat ismét felhasználó újraépítésre.

A hivatalos védettség nélküli épületek esetében fokozottan érvényesül, hogy a jó végeredmény nem az intézményi kereteken, hanem az épület építészeti, társadalmi és kulturális értékeinek személyes fel- és megismerésén, megértésén alapul. Erre épülhet a tervezői mérlegelés, az odafigyelő, ugyanakkor kreatív hozzáállás, a rekonstrukció és az újat-alkotás egyensúlya. Ilyen inspiráló példa a legutóbbi időkből a Széchenyi-hegyi TV torony felújítása Dévényi Tamás tervei szerint, vagy a Archikon építész iroda több munkája, pl. a Láng Kultúrház, a Vizafogó Óvoda, a Révész utcai orvosi rendelő. A három közül talán a Láng Művelődési Központ volt önmagában is a legértékesebb épület, és az átírás is itt a legreflektáltabb, legrétegzettebb. A rendelő és az óvoda épülete pedig arra példa, hogy akár egy egykor tucatszámra épített típusépület értékrendszerét is fel lehet fejteni, új arcot lehet neki adni az újrahasznosítás globális felelősségét is felvállalva. Ez a három újraírás azért is érdekes, mert úgy tűnik, az építész-szakma értékrendjével is találkoznak, mindhárom megkapta többek között a Budapest Építészeti Nívódíja elismerést.

Legújabb példaként pedig a Bánáti + Hartving Építész Iroda új székhelyét említhetjük, amely a közelmúltban készült el. Egy régóta lepusztult, de kiemelt pozícióban lévő hatvanas évekbeli szolgáltató-épületet újítottak fel saját tervezésben, mintaszerűen összekötve az építészeti értékvédelmet a környezet-védelemmel, a körforgásos építészet felfogásával.

Az Erzsébet téri buszpályaudvar szikár műemléki rekonstrukciója mellé ma másik szélsőértékként az M3 metró déli szakaszának újjáépítését tehetjük (Palatium M4 Projekt Kft. és Paragram Kft., 2021). Az egyébként alapvetően mérnöki alkotásról anyagában a teljes építészeti réteget lefejtették, és ezt alapul véve, de a mai kor esztétikai és műszaki elvárásainak megfelelve építették újjá az állomásokat. A Pöttyös utcai megálló képletszerű architektúrájának visszaépítése került még leközelebb egyfajta hagyományos örökségvédelmi megőrzéshez. A többi állomás pedig továbbírása, szellemi továbbépítése az egykor ott lévő belsőépítészeti együttesnek. Mint ilyen egyszerre szabad és reflektáló, és kerüli azokat a visszásnak és öncélúnak tűnő visszaidéző gesztusokat, amely ugyanezen metróvonal északi szakaszának megújult állomásain feltűnnek.

Bár a veszteségeket jóval hosszabban tudnánk sorolni, a fentieken túl is akadnak még említésre és elemzésre érdemes jó példák. Ezek összevetve mintha egy új, a korábbinál differenciáltabb, tágasabb örökségvédelmi eszközkészletet rajzolnának ki, egyelőre jórészt az intézményesült kereteken kívül. Az 1945–1990 közötti épületállomány értékei már csak számosságuk, differenciáltságuk, technológiai megoldásaik, valamint az időközben gyökeresen megváltozott társadalmi közeg miatt sem rekonstruálhatóak kivétel nélkül változatlanul, ugyanakkor túlélésük, „újrakondicionálásuk" nem csak múltunk megőrzése és feldolgozása, de gazdasági és klímavédelmi szempontokból is elengedhetetlen. A 17. Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának ez talán a legfontosabb, provokációtól, határátlépésektől sem mentes felvetése, amellyel túl is lép a hazai közegen és kelet-közép-európai kontextusba helyezi a kérdést. A hagyományos örökségvédelemre mindenképpen szükség van, ugyanakkor az egyes épületek példáin keresztül már most bővült és sokrétűbbé vált ennek módszertana. Minden bizonnyal fontos hivatkozási pont lesz az Othernity ebben a témában a jövőben, amikor – legyünk optimisták – egyre több jó példán keresztül alakíthatjuk és elemezhetjük, miként tágulnak az örökségvédelem metodikájának körei.

[1] Lővei Pál (szerk.): A műemlékvédelem táguló körei, kiállításkatalógus, Országos Műemlékvédelmi hivatal, Budapest, 2000.

[2] Othernity – Modern örökségünk újrakondícionálása, 17. Nemzetközi Építészeti Kiállítás katalógusa. Ludwig Múzeum, Budapest, 2021.

[3] Dercsényi Dezső: Mai magyar műemlékvédelem, Magvető, Budapest, 1980. 57. oldal.

Hartmann Gergely

Szerk.: Paár Eszter Szilvia