REZIDUUM – The Frequency of Architecture: Interjú az alkotókkal

2023-ban a Ludwig Múzeum a REZIDUUM című kiállítást mutatja be a 18. Velencei Építészeti Biennále Magyar Pavilonjában. A tárlat alapötlete az átadás előtt álló új Néprajzi Múzeum homlokzatán megjelenő, redukált népművészeti motívumból álló épületornamentika zenei nyelven való megszólaltatása. A kiállításról a kurátorral, Kondor-Szilágyi Máriával és az alkotókkal, Ferenc Marcellel, Haász Ferenccel, Mátrai Péterrel és Z. Halmágyi Judittal beszélgettünk.

A REZIDUUM – The Frequency of Architecture című, a 2023-as Velencei Építészeti Biennáléra szánt kiállítás kurátori koncepciójában hangsúlyos szerepet kapnak azok az ornamentika-átiratok, amelyek a Ferencz Marcel által tervezett budapesti új Néprajzi Múzeum homlokzatának árnyékoló fémrácsán futnak körbe. A díszítmény negyven különböző, a múzeum nemzetközi és magyar gyűjteményéből válogatott néprajzi mintából áll össze, és alkot nyolc minta-átiratot. A múzeumban őrzött különféle népek hagyományából származó mintákat a tervező a legelemibb formákra egyszerűsítette, majd tovább redukálta, e redukció által keletkezett a homlokzat elé helyezett pixel-mátrix fémrács-hártya. 

A kiállítási koncepció egyik alapötlete Z. Halmágyi Judittól származik, aki a fémrács mintázatában megjelenő pixelekben lejátszható zenei jegyeket vélt felfedezni, amelyeket Mátrai Péter, a projekt zeneszerzője elektronikus eszközökkel kottaképekké transzformált, zenei szekvenciákká írt át, majd számítógéppel megszólaltatta azokat, továbbá egyedi hangszereket is tervezett.

A kiállítás Magyarország szecessziós velencei pavilonépületében a következőképp épül majd fel: a látogató a „csend tereibe" érkezik, ahol megismerheti a tárlat alapötletét, majd innen az „evilág tereibe" lép át, ahol a már említett archaikus – analóg – álló és fekvő „tekerőhangszerek" kortárs interpretációival találkozhat. Ezeket a rács-mátrixok lejátszására alkalmas hangszereket a látogató maga szólaltathatja meg. Innen a „túlvilág tereibe" jut. Az épület apszisában a Néprajzi Múzeum modelljével, két oldalán pedig a homlokzaton is megjelenő rácsokkal találkozhat, és a hozzájuk tartozó zenét hallhatja. Az építészeti térelemek hangzások általi megjelenítése még hangsúlyosabbá válik Haász Ferenc fényinstallációi által. (A tervezett kiállítás pályázati anyaga letölthető a dokumentumokból.)

Építészfórum: Az épület és a pályázat rövid ismertetése után meg tudnátok velünk osztani azokat a mély, spirituális gondolatokat, melyek kimaradtak a a Ludwig Múzeumhoz benyújtott pályázatból, de az alkotói folyamat fontos részét képezték? Először beszéljünk az alapötletet adó épületről!

Ferencz Marcel: A struktúra nagyon távolról indul, de nagyon gyorsan közelít ahhoz az üzenethez, melyet az egész koncepció és az egész ház képvisel. Az egész épületnek van egy küldetése. A magyar kultúra kibontakozik a néprajzkincs gyűjteményben, egy identitást ad, a gyökereinkről szól, de nem csak a magyar kultúra gyökereiről, hanem az egész világ kultúrájának gyökereiről is. Ezen belül persze hatalmas a magyar gyűjtemény, hiszen egy magyar néprajzi múzeumról van szó. Az egész épület a ház és a gyűjtemény szoros párbeszédéről szól. Ennek a következő egysége az az architektúra, mely lefordítja ezt a párbeszédet az építészet nyelvére, és helyet ad az összes társművészetnek, hiszen a néprajz mindent érint a hagyománytól a művészetekig.

Az 1700-as évekig hagyományról, kultúrkincsről beszélhetünk, onnantól pedig művészetről vagy egyéni alkotásokról. A cél az volt, hogy ezt a ház ki tudja fejezni, és ehhez egy egyéni homlokzat készült. A homlokzaton olyan díszítőmotívumok szerepelnek, melyek integrálják minden népnek azt a nyelvét, amelyiken a saját hagyományait és az univerzummal való kapcsolatát kifejezi. A különböző népektől származó díszítőmotívumok a múzeum gyűjteményéből kerültek ki, a válogatást kilenc hónapig végeztem. Ezzel az volt a cél, hogy a századfordulónál megszakadt művészetünket úgy emeljük vissza a mai kortárs világunkba, hogy ha ide érkezik egy vendég a világ bármelyik tájáról, egy olyan kulturális topográfiai élményhez jusson, mely az ő lelkébe is kódolva van már születése óta, az ősei által. Ez egy száz éve nem látott törekvés, ezt szeretnénk átadni a Biennálén.

Építészfórum: És hogy fogalmazódott meg bennetek az alapötlet?

Z. Halmágyi Judit: Amikor Péterrel és a tanítványokkal [a Budapesti Metropolitan Egyetem hallgatóival – a Szerk.] ősszel itt jártunk, az hatott ránk, ahogy Marcel ebből a bizonyos negyven mintából megalkotta ezt a képet. Mi is akkor fogtuk fel, hogy ami itt a homlokzaton második rétegként van, az olyan, mintha már belülről sugározna, mint a háznak egyfajta aurája. Nagyon érdekes ez az absztrakció, nagyon fontos, hogy azokat az ősi jeleket, melyek itt lesznek kiállítva, Marcel már digitális eszközökkel absztrahálta, tehát a mai kor eszközeivel, nagyon mai anyagból hozta létre. Ezeket a jeleket így mindenki érti, bárki jön ide a nagyvilágból, annak mond valamit.

Még a környezet is érti, hiszen még a szél is várhatóan fog játszani a homlokzaton, ezzel kapcsolatban jutott eszembe, hogy mi van, ha ennek a háznak van hangja? Az a különbség a korábbi kezdeményezésekhez, előképekhez képest, hogy ez a zene ebből az épületből árad, ebből az absztrakcióból. Korábban volt már példa az építészet és a zene kapcsolatát kifejező projektekre, de eddig mindig valamilyen épülethez írtak önálló zenét, mely az épületből kihangosítva szólt. Ennek a kezdeményezésnek az a belső szépsége, hogy ebből az esszenciából, melyet mindenki ért, egy univerzális nyelven maga a homlokzat szólal meg.

Mátrai Péter: Judit rám nézett, és azt mondta: „Petitanárúr, te ebből biztos isteni zenét tudnál csinálni. Szerinted van hangja a Marci házának?" Én pedig aznap este hazamentem és azonnal elkezdtem vele foglalkozni. Marcel elküldte a kiviteli terv konszignációs rajzait, amelyek alapján a rácsok készültek, elkezdtem tanulmányozni azokat és rögtön felfedeztem mindenféle sajátosságokat, például azt, hogy tengelyesen szimmetrikusak, meg azt, hogy nagyon sajátos ritmusrendszerük van. Egy olyan eljáráshoz folyamodtam, hogy balról jobbra elkezdtem egy képzeletbeli kurzorral letapogatni a mintázatokat – nem módosítottam egyiket sem, ez nagyon fontos, pedig vannak rendkívül sűrű szakaszok is – és hűen lekövetni a Marcel féle rendszert. A következő lépés a hangszerelés volt, hangszíneket rendelni ezekhez a szekvenciákhoz. 

Ebből kialakult egy zeneiség. Majd hanyatt estem, amikor az elsőt megalkottam, mert annyira hihetetlen volt tökéletes zeneisége. Amikor ezeket az elektronikus zenei vázlatokat megalkottam, még nem ismertük a Velencei Biennálé kiírását. Jóval később Marcel ötlete volt, hogy pályázzunk. A legizgalmasabb kihívás az volt, hogy ezt a zeneiséget a Velencében létező magyar pavilon térsorában kellett értelmeznünk. A két hangszerterv váratlanul született, abból a vágyamból, hogy ne csak előre felvett hangzások szóljanak a térben, hanem a látogatók interaktív módon részesei lehessenek a hangok keletkezésének. A reggel elküldött skiccek alapján Marcel estére realizálta, s el is küldte a teveket 3D modellként.

Ferencz Marcel: Éreztem azt, hogy Péter zenéje való a házhoz, mivel ezt valaki, aki „csak" zenész nem tudja megcsinálni, ehhez építészeti képzettség kell. Az építőanyagok rendszerének van egy hierarchiája, egy ritmusossága, mely az építészetnek történelmileg része. Ezt a kortárs építészet próbálja oldani, de én tudatosan törekedtem arra, hogy oda térjek vissza, ahol ez megszakadt az első világháború után. Igenis az embereknek szükségük van erre a ritmusosságra, mert a szívünk verése és a légzésünk is egy ritmus, a napi életvitelünk ciklusai is mind ritmusra épülnek, tehát akkor fog beágyazódni ez az épület a nagy építészettörténeti egységbe, ha ezt az egyetemes ritmust követi.

Z. Halmágyi Judit: Marcel, azt még kérlek meséld el, hogy honnan jönnek a sávok és földrétegek, és ahogy felhajlítottad az épületet. Úgy érzem, ez ide kapcsolódik.

Ferencz Marcel: A talajtani jelentése ennek a területnek egy nagyon érdekes rétegződést ad, és nekem csak annyi volt a dolgom, hogy ezt a jelentést a felszínre hozzam. Figyelembe véve a művészeti tartalmat a rétegződést kódolva őrzi. A földből emelkedik ki, ami azért fontos, mert a kultúrák eltűnnek, hatalmas civilizációs rétegződés van alattunk. Az is küldetése a háznak – a nemzetközi tartalom kapcsán – hogy ezeket mind a felszínre hozza. Az a fajta titokzatos zene, amit Péter komponál, pont ezeket a titkokat még őrzi. Picit népzene is, picit benne vannak a testünkön belüli hangok is.

Kondor-Szilágyi Mária: A reziduumnak van egy olyan jelentése is, hogy üledék. Az is egy olyan fogalom, mely pont ezeket a kulturális rétegeket mutatja meg, és a kapcsolatot a múlt, a mesterek és a mai fiatalok, ma élő emberek között. Ezek a rétegek a zenén, a rezgésen keresztül jutnak el az emberekhez. Ez is egy fontos rétege az értelmezésnek.

Z. Halmágyi Judit: A csend is nagyon fontos, mert a csendben halljuk meg az intuitív gondolatokat. Ez olyan, mint egy meditatív állapot. Több rétegű maga a fordítás, az első fordítás Marcelé volt, aztán Péteré, átmegy több szűrőn, de mindig hordoz egy univerzális tudást, amit össze tudunk olvasztani a saját létezésünkkel. Szóval véleményünk szerint not lost in translation. 

Haász Ferenc: Engem főleg a „túlvilág terei" rész érdekel. Eddig minden kiállításban érdekelt a spirituális vonal – hogy konkrét legyek, a érzékszerveinkkel felfoghatón túli. Főleg az, hogy mivel tudok többet adni világítástervezőként annál, hogy valamit „szépen mutatunk be". Utána következik a kulturálisan értelmezhető és a legmagasabb szint a spirituális tartalomhoz való hozzájárulás. De először a mindenki által olvasható kulturális jelek érdekelnek. Egy hagyományból építkező kulturális tartalomhoz ki mit tesz hozzá? Mi az, hogy hagyomány? Ha feltételezzük, hogy a látogatót sikerül a „túlvilág terei" teremben ámulatba ejtenünk, fókuszáltságát elérnünk, akkor belső csendet válthatunk ki. Milyen tartalmak vannak a csendben és azok hogyan jönnek elő?

És mi az, ami egy kultúrából elmúlik és mi az, ami nem? Mi a kultúra, mi marad meg akár évezredeken keresztül? Az foglalkoztat, ami számomra a ház alapgondolata, hogy kiben mi fogalmazódik meg találkozva a tartalmakkal. Én mit látok és mit lát a három és fél éves gyerekem? Hogyan lehet a kiállított tartalomhoz a világítással kapcsolódni?

A túlvilági átmenetben (bármit is értünk ezalatt) fények biztosan vannak, de azok már csak a tudatunkban keletkeznek. Ha az előző „evilági" térből belépünk, milyen fényviszonyokba érkezünk? Teszünk egy merész kísérletet – nem láttam hozzá hasonlót – hogy a természetes fényből belépünk egy, a természetben nem található fénykeltési módba, az pedig a lézer, mely monokromatikus, koherens és egy nagyon speciális hatása van érzékelésünkre. Azt látjuk, hogy az nem „valódi" fény, hanem valami más. És ha ebben a térben csak ilyen fény van, az azt jelenti, hogy a tér maga is esetleg képzetessé válik. Ez az egész fekete tér netán csak a kollektív tudatalattiban „képződik"? Vagy a buddhista szemlélet által bardonak nevezett szakaszra utal? Arra vagyok kíváncsi, hogy az átadható-e, hogy ennek a térnek a tartalma nem tárgyában, formájában érdekes, hanem azon túl – „mind egyek vagyunk" . Ez egy kísérlet.

Ferencz Marcel: A cél az, hogy aki látja Velencében a kiállítást, az annyira lelkesedjen, hogy jöjjön el Budapestre és nézze meg az épületet és a gyűjteményt a valóságban is. Fontos, hogy a Néprajzi Múzeum kulturális kincsére felhívjuk a figyelmet, a múzeumra, ahol közvetlenül a hagyományhoz tudnak kapcsolódni a látogatók. Hogy az élményből mai, kortárs közvetítéssel értékes jövőt tudjanak építeni, ez egy misszió mindannyiunk számára. A Velencei Biennálé magyar kiállításait megvalósító Ludwig Múzeum és a projektet minden erővel támogató Néprajzi Múzeum célja is ez.

Kondor-Szilágyi Mária: Az épület eleve olyan, mint egy kapu és a kiállítás is egy lehetőség arra, hogy a motívumkincsen keresztül kapuként szolgáljon a közönség számára a magyar kultúra felé.

Szerk.: Paár Eszter Szilvia