Visszatérők: ”A megnyesett fa kizöldül” – a Monte Cassino-i apátság újjáépítése

Európa egyik legrégibb és legértékesebb kolostora 1944-ben egy fatális hadvezetési hiba következtében pusztult el. Egy ilyen együttes újjáépítését nem lehetett kétséges, mind a katolikus egyház, mind az újjáalakult olasz állam prioritásként kezelte, a lehető leghitelesebb rekonstrukció célját kitűzve.

Az alapítástól a lerombolásig (529 körül -1944. február 15)
A Rómából Nápolyba vezető út mellett, Lazio és Campagnia határán, egy magas hegytetőn alapította Nursiai Szent Benedek (régies magyar néven Bence) 529 körül a később róla elnevezett szerzetesrend első kolostorát. Az együttes a hadak útján feküdt, 570-ben a lombardok, 883-ban a szaracénok rombolták le. Az első aranykor a 11. század végén kezdődött, ekkor, a jó bizánci kapcsolatoknak köszönhetően több keleti mester is dolgozott az együttes egymást követő átalakítási munkáin. A virágkornak a pápai állam és Nápoly harcai vetettek véget, mindezt az 1349-es nagy campaniai földrengés pecsételte meg. Bizonyos részletek kivételével az együttes barokk stílusú, annak is a nápolyi, kissé klasszicizáló irányzatát képviseli. A hosszú hanyatlás és elhagyatottság után a 17. században indultak újra a munkálatok, Cosimo Fanzago, a nápolyi barokk sajátos formavilágú építészének vezetésével. 1628-tól épült fel az együttes legszebb része, a bazilika korabarokk homlokzata, az ahhoz csatlakozó két Bramante-stílusú átriummal. A két átriumot a terep erőteljes lejtését kihasználva impozáns lépcsősor köti össze, annak alján Szent Benedek és ikertestvére, Skolasztika szobraival. Az alsó udvar középen az együtteshez illeszkedő kút áll, végén pedig az árkádok alatt Lazio hegyeire nyílik megkapó kilátás. A bazilika belsejét a következő két század során többször átépítették, végül színpompás érett barokk kialakítást kapott, különösen szép kidolgozású márványfelületekkel. A kolostor viszont továbbra is a hadak útján feküdt, Napóleon csapatai 1799-ben kirabolták. 1866-ban, az olasz egység megvalósulása után az együttest állami fenntartásba vették.

A háborús pusztítás
Az évszázadok óta a hadak útján álló Cassino a második világháború alatt sem kerülhette el végzetét, a Dél-Olaszországban partra szálló és Róma felé vonuló szövetségeseket (az amerikai és brit csapatok mellett jelentős lengyel alakulatok) a németek a Gusztáv-vonalon próbálták feltartóztatni, ami Monte Cassino városán is áthaladt. A kolostor teljes pusztulását végül egy téves amerikai hírszerzési jelentés okozta. Eszerint a német csapatok elbarikádozták magukat az épületegyüttesben, így tartva az ottani harcoktól és a súlyos veszteségektől, Harold Alexander szövetséges tábornok elrendelte a kolostor elleni légitámadást. 1944. február 15-én 230 brit és amerikai bombázó három óra alatt 1150 tonna bombát dobott Monte Cassino hegyére. A kolostor gyakorlatilag teljesen elpusztult, a bazilika, az udvarok, a lakószárnyak, a könyvtár mind az enyészeté lettek. Ráadásul a hírszerzés tévedett, német csapatok ekkor nem tartózkodtak a területen, sőt, Albert Kesselring német parancsnok kifejezetten megtiltotta katonáinak, hogy a kolostorba lépjenek. A bombázásokban így a német katonákat nem érték veszteségek, viszont a romok között lelte halálát 230 civil, akik itt kerestek menedéket. A támadás annyiban sem érte el a céljait, hogy a romba dőlt területet a németek a későbbiekben fedezékként használták fel, így méginkább értelmetlenné vált a pusztítás. A már rommá váló kolostor és az alatta elterülő város véres csaták színhelye lett: február végén, majd márciusban is megpróbálkoztak a szövetségesek a hegy bevételével, de csak május 18-án érték el a végleges sikert, és nyílt meg az út Róma felé. A veszteségeket jól szemlélteti, hogy a lengyel temetőben mintegy ezer főt, a brit temetőben pedig több mint négyezer, brit birodalomból származó katonát temettek el. A bombázást és a csatát érdekes módon művészetileg is megörökítették: Peter McIntyre, az új-zélandi hadtest hivatalos festője képsorozatot készített az összecsapásokról.

Romeltakarítás, Szent Benedek csodája
A visszatérő szerzetesek és a városka lakói már az utolsó harci napon, május 18-án megkezdték a romok eltávolítását, vagyis inkább azok biztosítását és minden apró menthető emlék kimentését. A munkák közben a romba dőlt bazilika alatt teljes épségben találtak rá Szent Benedek és testvére, Szent Skolasztika sírjára, ami – a korabeli fényképeket elnézve a romos területről – valóban csoda. Az épen maradt sírok fölé egy ideiglenes kápolnát emeltek, így újra megszentelt területté vált a korábbi csatatér. A háború után felálló olasz kormány azonnal elkezdte a kolostor újjáépítésének szervezését, a csata után egy évvel, 1945. március 15-én (vagyis mikor még Európában is tartott a háború!) tették le az új kolostor alapkövét. A visszatérő főapát, Gregorio Diamare a visszaemlékezések szerint napról napra betegebb és fásultabb lett a romokat nézve, és 1945 szeptemberében szívrohamban elhunyt. Az új főapát, Ildefonso Rea (Diamare addigi titkára) viszont hallatlan energiával kezdte meg az újjáépítés szervezését. Kijelentette, hogy a kolostort a velencei Campanilehez hasonló módon, a „Com´era dov´era" (ahogy volt, ahol volt) elv szerint kell újjáépíteni, vagyis minden részletében az eredetit követve. Ezt az elvet, a kolostor nemzeti és vallási életben betöltött szerepét tekintve senki sem vitatta, minden szereplő úgy érezte, hogy Monte Cassino lerombolásával az emberiség egy komoly határvonalat lépett át, amit minél előbb korrigálni kell. Az olasz kormány mindenesetre száz német hadifoglyot vezényelt ki a területre, hogy segítsenek a romok eltakarításában és a meglévő értékek kimentésében.

A rekonstrukció
A rekonstrukciót több, szerencsésen fennmaradt dokumentáció is segítette. 1949 áprilisában a könyvtár romjai között megtalálták a középkori épületrészeket ábrázoló eredeti tervlapokat, és jelentkezett Angelo Pantoni mérnök-szerzetes, aki rendelkezésre bocsátotta a háború előtt pár évvel készített részletes dokumentációját az együttesről. Kérdés volt, hogy ki végezze a rekonstrukció építészeti tervezését. Az egyház és az állam közös választása Giuseppe Breccia Fratadocci építészre esett, aki a harmincas években modern, fasiszta stílusú munkái mellett több műemlékfelújítást is tervezett (ez is mutatja, hogy a korábbi rendszerrel való együttműködés nem volt akadály a háború utáni Olaszországban). Fratadocci végezte a fiumicinoi Castello del Porto felújítását 1930-ban, valamint a római Palazzo Alberini helyreállítását és belső átépítését 1939-41 között. A komoly szaktekintélynek számító építész az apátsági munka mellett két római palota, a Palazzo Capranica és a Palazzo Giannelli-Viscardi, valamint az aquinoi székesegyház helyreállítását is irányította. A rekonstrukció elején meg kellett határozni, hogy melyik építési állapotot állítsák helyre. Ez nem volt egyértelmű, az apátsági testület egyes tagjai a középkori, ókeresztény jelleget inkább őrző állapotot látták volna szívesen. Végül a „Com´era dov´era" elve győzött, a helyreállítási célállapot a bombázás előtti nap volt. Ennek megfelelően a barokk épületrészeket is újjáépítették, a bazilikát a sziluettet meghatározó kupolájával, valamint a lépcsőkkel összekötött átriumokat, amik az együttes talán legszebb részei. A helyreállítást természetesen nagyban segítette, hogy ekkor Olaszországban még bőven rendelkezésre állt a hagyományos építőmesteri ágakat rendkívül magas szinten művelő szakembergárda. Így kőfaragók, stukkátorok, mozaikkészítők, üvegesek, díszműkovácsok, festők, szobrászok egész serege dolgozott az együttesen. Az ő hosszú évtizedekig tartó munkájuknak is köszönhető, hogy a legtöbb helyen csak az éles szakértő szemek veszik észre, hogy a kolostor egy rekonstrukció. Egyedül a bazilika kupola- és szentélyfreskói árulkodók: ezeket 1977-től festette Pietro Annigioni „neoreneszánsz" művész. A freskók olaszos ízléssel ötvözik a modernitást és a hagyományt, jól láthatóan eltérő grafikai világúak, mégis illeszkednek a barokk keretezésbe. A hajó boltozatainak mezői máig szürkék, ezek kifestése még várat magára. A munkálatokról több híradófelvétel is tudósít, egy 1950-es beszámolón jól látszik, hogy szó szerint kézműves technikákkal végzik az újjáépítést, de az is megfigyelhető, hogy a munkák java része ekkor még hátra volt:

A kolostor műkincseinek és könyvtárának sorsa
A háborús események során különös figyelmet érdemel a kolostor könyvtárának és egyéb műkincseinek sorsa. A Gusztáv-vonal kiépítésekor, pár héttel a légitámadás előtt Kesselring tábornok utasítására a német csapatok leltárazták, majd Rómába szállították a könyvtárat és a mozdítható műalkotásokat. A műtárgyak java része viszont elkallódott vagy megsemmisült a háborús felfordulásban. A fellelt könyvek, festmények, ötvöstárgyak visszakerültek, viszont a könyvtár legnagyobb részét pótolni kellett. Ekkor Winchester püspökének szervezésében az anglikán egyház óriási mennyiségben adományozott középkori kódexeket és egyéb könyveket az újjáalakult könyvtár számára.

„Arbor succisa virescit" – a megnyesett fa újra kizöldül
A bencések régi jelmondata Monte Cassino hegyén különös jelentést kapott. Ennek az újjáépítésnek meg kellett történnie, egy ilyen jelentőségű hely nem pusztulhatott el. Monte Cassino csodálatos módon újjáépült, a legkisebb részletekig, a bazilika utolsó márványpárkányának profiljáig. A hegyről letekintve viszont hatalmas temetőket láthatunk. Lengyel, brit és német katonák ezrei nyugszanak itt, ami azt mutatja, hogy semmi sincsen teljes biztonságban, semmi sem állandó, még egy ilyen értékes és meghatározó épületegyüttes sem. Cassino hegyének máig ható tanulságai ezek.

Szende András

Szerk.: Borenich Levente