A falba épített asszony

Ősi rítusok során falba temetett feleségek, a két világháború között culágerként dolgoztatott malteroslányok, a Rákosi-korszak képmutató propagandájához felhasznált női brigádok, a háztartásbeli szerepre kárhoztatott családanyák és a férfiakra szabott szakmai környezetben érvényesülni próbáló kortárs építésznők. Zsoldos Anna írásában a városaink építése során elfeledett női áldozatokra emlékezik, és fogalmaz meg ütős kritikát: “Legyen vége a szerzői építészetnek, legyen vége az öröklött építészszerepeknek és merev hierarchiának!"

Létezett egy ősi szokás, építőáldozat a neve. A világ minden táján megtalálható volt ez a rítus, a Kárpát-medencétől Dél-Amerikáig, csak módja különbözött koronként és kultúránként. Legősibb formája az emberáldozat, de falkutatások és régészeti feltárások során találtak ezt helyettesítő állatmaradványokat, terményeket és egyéb tárgyakat, eszközöket is. Az építkezés kezdeti szakaszában, alapkő letételkor végezték el a szertartást, az áldozat alapba helyezésével, falba építésével vagy a habarcsba keverésével. A Kárpát-medencében főleg áldozat-imitációkat mutattak be emberi csontokkal, hajjal, de az emberi maradványokat helyettesíthette állati vér, csont, tojás illetve megszentelt tárgyak vagy termények. A magyar néphit hiedelemvilágában az építőáldozat az elmúlt századokig élő hagyomány volt, a mai napig találnak 19-20. századi parasztházak alapjának négy sarkában pénzt, gyöngyöket vagy tükröt. Egy Kádár-kockában[2] nőttem fel, ami a 70-es években épült kalákában[3]. A helyén eredetileg egy “kódisállásos"[4] parasztház állt, annak négy sarkában szintén találtak üveggyöngyöket, tükröt, pénzt, vagyis pengőt, egy vörös anyagdarabot. Úgy tudom az áldozatokat a Kádár-kockánk alapjába visszahelyezte a nagymamám, csak 100 forintosokat rakott a pengő helyére. Íratlan törvény, hogy az új ház áldozatot kíván, részben ennek is tudták be az építkezési baleseteket. Tartják, hogy aki az új épületben először gyújt tüzet, alszik el, oltja el a lámpát, az fog elsőként meghalni. Az áldozat a hely, vagy maga az épülő ház szellemét engesztelte ki, aki akadályozhatta a birtokbavételt, de akár a ház felépülését is.

Az építőáldozat hagyományát énekli meg az egyik legősibb magyar nyelven írt ballada – Kőmíves Kelemenné története is. A ballada szerint 12 kőműves dolgozik Déva várának felépítésén, de amit napközben megépítenek, estére összedől. A legmagasabb rangú kőműves, Kelemen határozatot hoz, miszerint, akinek felesége előbb jelenik meg az építkezésen, az lesz áldozatként felajánlva. Kelemen felesége érkezik elsőnek, így őt temetik a falba. A balladának több változata létezik, van ahol az áldozatot befalazzák, van ahol elégetik és hamvait a kötőanyagba keverik. Közvetlen párhuzamai megtalálhatók a balkáni népköltészetben. A régió egyik legismertebb balladája a román Manole mesterről (Meșterul Manole) szól, aki fiatal várandós feleségét áldozza fel a busás fizetségért, amit a felépülő kolostorért ígérnek.[5]

A Fortepanon képeket böngészve találtam rá egy 1929-es Hungária körúti ház építkezéséről készült fotósorozatra. A társasház a mai napig áll (ma 38/d szám alatt). A képek, amelyek megörökítették az építkezésen dolgozó mezítlábas, parasztszoknyás fiatal lányok egy csoportját elgondolkodtattak, hiszen ha elmegyek egy hazai építkezés mellett, nem látok a sárga mellények és munkavédelmi sisakok közt női arcot előtűnni. Nők ugyanis ma leginkább távol az építési területtől dolgoznak az építőiparban, és elvétve végeznek fizikai munkát, szak- vagy segédmunkásként. A sorozat fekete-fehér fotóin egy-két beállított helyzetet leszámítva munka közben látjuk az embereket. A beállított felvételeken fiatal nők is megjelennek “játékosabb" beállításokban: körtáncot járva, sőt egyikük egy kémény tetején boszorkányként, seprűt tartva lábai között. A képeket nézve elképzelhető, hogy kivételes alkalom volt a fotózás, így a szereplőket meglepő módon a megterhelő fizikai munka ellenére is jó hangulatban mutatja.

A sorozat a kiterjedt Preisich hagyaték része, ami azért is érdekes, mert Preisich Gábor (1909-1998) a Bauhaus iskola magyarországi követője, és a 20. századi magyar építészet egyik meghatározó formálója volt. Több mint valószínű, hogy ő készítette a fotósorozatot. Egyelőre nem akadtam a nyomára, hogy miként kapcsolódott ehhez a Hungária körúti építkezéshez, hiszen akkoriban még egyetemi hallgató volt a Budapesti Műegyetemen. A fotók nagy része a tetőzet építése közben készülhetett. Az embereken kopott ruha, vásott cipő, a nők mezítláb. A fotók készültekor, vagyis a 20-as évek végén, az építkezéseken rendszeresen alkalmaztak nőket bérmunkásként, és elsősorban a létező hierarchia legaljához tartozó „culáger" munkákat végeztették el velük. Általában anyaghordó segédmunkásként, ún. malteros-lányként, a szakképzett munkások és kőművesek keze alá dolgoztak.

Az építkezés munkaszervezése ekkor már a szak-, betanított és segédmunka kategóriái szerint épült fel. Az építkezés rangsorában legfelül, a magasabb szakértelmet igénylő és keresetű szakmunkások (ács, asztalos, bádogos, kőfaragó, kőműves stb.) álltak, őket követték a betanított munkások, akik az állványozó, cserepező, kövező, kubikos feladatokat látták el; majd a segédmunkások, akik a legnehezebb és szakértelmet nem kívánó fizikai munkákat végezték, mint anyagmozgatás, habarcskészítés és malterhordás. Az ő bérezésük volt a legalacsonyabb, a női munkások pedig még alacsonyabb fizetségre számíthattak. A nők általában időszaki munkásként dolgoztak, legtöbb esetben nem is léptek tovább a szakképzettség irányába. Eleve, nem is ipari iskolákból jöttek, hisz nőként az iskolai szakképzés, főleg építőipari szakmákat tekintve ritkának számított. A modern bérmunkás a 19. század ipari forradalmainak szülöttje. A magyarországi építőipari munkások a 20. század elején kezdték megalakítani szakszervezeteiket és érdekképviseleteiket, melyek nem csak politikai és társadalmi szerepvállalásuk jogait erősítették meg, hanem az építészetben betöltött szerepüket is formálták. Hazánkban a munkásosztályon belül az építőmunkásság tudott a leghangosabban fellépni a kizsákmányolás ellen, és erős politikai szereppel bírt a munkásmozgalomban is. Az ő szakszervezetük volt a legerősebb, az 1903-ban alakult MÉMOSZ (Magyarországi Építőipari Munkások Országos Szövetsége). Szervezkedésüknek és sztrájkjaiknak történelmi hagyománya, és az 1890-es évektől kezdve gazdag irodalma van. A munkásfolklór jelentős forrásaként tartják számon az ácsok és kőművesek forradalmi szerveződéseit dokumentáló sztrájkdalokat, szóljon itt például a Pécsi építőmunkások dala 1897-ből: „Neuschloss építésznél, Van a munkás eszénél. Ezer-háromszázan, Nők s férfiak mindnyájan: Kenyeret akarunk![6]

A vállalkozóknak és befektetőknek való alárendeltség mellett az építőipari munka idénymunka is volt, az építkezés az időjárás, az évszakok körülményeihez igazodott, így télen a legtöbb szakág munka nélkül maradt. A dolgozók nehéz élet- és munkakörülményei lassan változtak. Az első nagyobb szervezett sztrájkot Magyarországon a béremelésért és a napfelkeltétől napnyugtáig tartó, sokszor 11-12 órás munkaidő 9 és ½ órára történő csökkentéséért hirdették meg. A hetekig tartó megmozduláshoz több vidéki városból csatlakoztak. Egyszerre tették le a szerszámot és álltak meg az építkezések Magyarországon. Az építési szezonban a sztrájkok évről évre ismétlődtek. Megalakultak a szakágak lapjai, mint a Kőműves, a Festők Szaklapja, A Műiparos, aztán később az egységes szakszervezetté váló MÉMOSZ lapja, az Építőmunkás.[7] 1935-ben, az egyik legnagyobb sztrájkhoz nemcsak az építőmunkások, hanem a Budapest környéki gyárak munkásai is csatlakoztak. Az akkoriban épülő Újlipótvárosban, a Tátra és Hollán Ernő utcákban véres utcai összecsapásokra is sor került.[8] „A sztrájkban 2000 segédmunkás vesz részt. […] Nagy részük vidéki, közöttük sok nő, akik esztendők óta dolgoznak velünk együtt az épülő palotákon. Akik közülünk a legkevesebbet keresnek, a legnehezebb fizikai munkát végzik…".[9]

Az építőipari munkások céhes hagyományaikból eredendően is szervezettebbek voltak, később pedig szakszervezetiségükkel és ideológiai éberségükkel is eredményesen vették fel a harcot a kapitalista építőiparral szemben. A magyar építőmunkások szakszervezete megerősösödött az államszocializmus alatt, sőt egyre nagyobb politikai hatalommal is bírt. Az 1948-50 között épült székházukat (Dózsa György út 84/a.) a korszak kiemelkedő építészei, Gádoros Lajos, Perényi Imre, Szrogh György és Preisich Gábor, közösen tervezték. Az épületegyüttes egyik szárnyát, ahol reprezentatív gyűlések és pártesemények sora zajlott, Tar István szobrászművész “Építőmunkások" című reliefje díszíti. Az 1949-ben elkészült építkezési jeleneten feltűnnek a főkötős malteros-lányok is. Még ebben az évben bekerült az alkotmányba a két nem törvény előtti egyenlősége, ami változást hozott a nők társadalmi pozíciójában is. A Rákosi-korszakban (1947-53) a Szovjetunióból importált nőképet kellett követni az építőiparban is: a munka sztahanovista irányát. A nők, bár megjelentek a szakképzésben, kőművesként, és brigádvezetőként továbbra is kemény fizikai munkát végeztek. Viszont a rendszer, a korábbi gyakorlattól eltérően – a nők nem tanulhattak építőipari szakmákat – igyekezett biztosítani a női munkaerő szakképzését.[10] Az első ötéves terv (1950-54) egyik legnagyobb beruházása, az új ipari város mintájaként felépülő Sztálinváros (ma Dunaújváros) volt. A korabeli sajtónak köszönhetően legendássá váltak a város női építői. 1950-51 között 200-ról 2000 főre emelkedett a női munkások száma Sztálinvárosban. Filmhíradók és riportázsok igyekeztek vonzóvá tenni az építőipari munkát a nők számára. A politika ezzel is igyekezett népszerűsíteni a nők helytállását egy hagyományosan férfi szakmában.[11] A korabeli propoganda a “női építkezés" címkét ragasztotta a a női brigádok tevékenységére.[12] Tevan Zsófia Sztálinváros építésekor Műegyetemet végzett építészmérnökként[13] érkezett a városba. A helyi és hazai sajtó sokat cikkezett róla és az általa vezetett női brigádról, ahol a culágerestől a vezető mérnökig, mindenki nő volt.[14] Életinterjújában számos épületet említ – ezek közül néhány még valószínűsíthetően áll Dunaújvárosban –, amelyeket az általa vezetett női brigádok építettek fel.[15] A korabeli sajtó és a személyes visszaemlékezés alapján nehéz azonosítani az épületeket, és persze azt is, milyen mértékben torzult el valóságalapja, mennyiben propagandafogás, hogy csak női kezek dolgoztak bizonyos épületeken.[16] Tevan szót ejt az embert próbáló fizikai munkáról is: “Ez nem igaz, hogy az nőknek való, betont hordani meg nem tudom, mit. Én hamar rájöttem, hogy ez nem megy. De itt azért barátságok születtek."[17] 

Ugyanakkor kevés szó esett többek között a sztálinvárosi építkezésen is kialakuló anomáliákról. A nehéz élet- és munkakörülményekből fakadó problémákról, prostitúcióról, bűnözésről nemigen beszélt a korabeli szocialista sajtó. A megcélzott társadalmi egyenlőség a gyakorlatban nem valósult meg. A Pártélet egyik 1969-es számában megjelent cikk, a Nők az építőiparban, arról tudósított, hogy a segédmunkás nők, de a mérnök- és építésznők fizetésében is lényeges eltérés van a férfi kollegáikéhoz képest.[18] Az állami propaganda szocialista eszményének megfelelő (és a valósággal sok tekintetben kevéssé érintkező) munkásnő képe majd a Kádár korszak 60-as éveitől alakul át, és részben a növekvő szociálpolitikai juttatások okán is, a nő mindinkább családanyaként és háztartásbeliként jelenik meg.[19]

Messzire nyúl vissza az esszém, de máig ér mondanivalója. Dühből fakad és oka van, hogy Kőmíves Kelemennétől, a malteroslányokon át, egészen a kortárs építésznőig tart a sor. Az építészetben a szerepeket férfiakra szabták, nem csak az építkezésen, hanem a tervezésben is. Az építészet tele van elfeledett, névtelenített szereplőkkel: ilyenek az építőmunkások és fokozottan az építőmunkás nők. A szememben ők az építőáldozatok. A kései kapitalizmus munkaszervezésében már nincsenek női építőmunkások, helyette a láthatatlan munkában és az építész tervezésben jut a nőkre ugyanúgy egyenlőtlen, rájuk nem illő szerep. Hiába, hogy a magyar egyetemi építészképzésen tanulók több mint fele nő, a kortárs magyar építészeti közeg alakítói között – néhány kivételtől eltekintve – nincsenek nők. A frissen végzett építészek – férfiak és nők egyaránt – pályájukat kénytelenek nagy tervezőirodáknál kezdeni, beosztottakként. A legtöbb tervezőiroda brandje, ha nem valami angolszász mozaikszó vagy latinizmus jópofa összecsengése, akkor két férfi vezetéknévéből áll össze. Egy férfiak által dominált közegben kevés női építész vív ki magának önálló jelenlétet az építész szakmán belül, hacsaknem az elmélet, oktatás, újságírás, belsőépítészet vagy más társművészetek területén működik. A női építészek sokszor hátralépnek, láthatatlan munkát végeznek. Kiesnek a munkából, ha gyermeket vállalnak, vagy az építészirodán belül is, férj-feleség viszonylatban, általában a nő az, akinek munkája kevésbé lesz nevesíthető.

Több mint tíz éve működteti egy kiterjedt nemzetközi közreműködői hálózat a Failed Architecture online platformot, aminek célja az építészetről és a környezetalakításról való, sokszempontú kritikai gondolkodás. Egyik tematikus felhívásuk és cikksorozatuk a Building Workers Unite!, az építészeti közbeszédben sokszor meg sem említett építőipari ágazatokban dolgozók kiszolgáltatottsága és a globális prekarizálódás tematizálására tesz kísérletet. Ebben a sorozatban is publikált, a Zágrábban élő építészeti munkás [architectural worker] Marisa Cortright, akinek tavaly megjelent, egyszerre manifesztumszerű és tematikus esszégyűjteménye, a “Can this be? Surely this cannot be?" Architectural Workers Organizing in Europe. A könyv alapját vezető egyetemeken végzett építészekkel folytatott interjúi adják. Bár vizsgálódásának fókuszában nem a genderalapú elemzés, hanem a kreatív munka globális prekarizálódása áll, az építészeti szakszervezetiség kutatása sokat segíthet az aktuális ágazaton belüli támogatási és szolidaritási formák kialakításában. A téma egyik legátfogóbb vizsgálata Peggy Deamer építész, a Yale egyetem oktatója nevéhez fűződik. Deamer az építészet-építés területén végzett munkák történetét és kortárs művészeti, társadalmi és gazdasági státuszát vizsgálja.[20]

A hazai színtéren is lassú a változás. Ugyanakkor néhány aktuális projekt a nemek közötti egyenlőtlenségről, a folyamatosan kiszorított női szempontokról, illetve az inkluzív tervezési gyakorlatokról és a nők építészettörténeti szerepéről, a kollektív gondolkodást helyezi előtérbe. 2021 nyarán indult a Női tekintetek Józsefvárosban című program, amely a kerület női lakóira fókuszálva kezdte el vizsgálni a városhasználat és urbanisztika szempontjait. 2022 januárjában a budapesti Három Holló kávéházban volt látható a Nanavízió – Pajer Nóra és Soltész Noémi által 2010-ben alapított, tervezéssel és kivitelezéssel foglalkozó tizenkét fős budapesti építésziroda –, melynek munkatársai szinte kivétel nélkül nagyrészt nők, és Szombat Éva közös projektje, a Női Kvóta. A fotókiállításként és gondolatébresztőként beharangozott kollaboráció a nők szerepét vizsgálta az építészetben. Gólya Építők (GÉP), 2020 márciusától kezdve – a közösségi házon kívül is – vállalják építőipari szakmunkák elvégzését, kamatoztatva a közösségi ház építése közben megszerzett tapasztalataikat. Az építőblokknak számos női tagja van. [Két Gólya Építővel készült interjúnk a linken keresztül érhető el – a Szerk.]

Amíg az építészetben a nevesítés, a szerzőiség kérdése is központi probléma, nehéz a szakmán belüli női szerepek átgondolására buzdítani. Az építészet sok kéz “együttmunkálkodásának"[21] műve, ahogy az angol festő- és iparművész, író, költő, utópista szocialista William Morris írja, már a 19. század végén. Ennek ellenére, a mai tendencia szerint az építész neve az, ami ismert, és az épületet megvalósító építőké nem. Az építészettörténeti tanulmányok és kortárs építészeti irodalom, kritika ritkán tér ki, még említés szintjén is az építőmunkások jelenlétére az építés folyamatában. Hajlamos mellőzni azt a tényt, hogy az épületek nem csak kész fázisukban léteznek, hanem megépítésük is az építészet folyamatának része. Csak az építészeti munka komplex újragondolásával érhető el a nőkkel szembeni diszkrimináció megszüntetése, és valósítható meg a szakágakban is az egyenlőségre törekvő együttműködés.

Zsoldos Anna

Lábjegyzet:
[1] KŐMIVES KELEMENNÉ (A falba épített asszony) | Szöveggyűjtemény | Kézikönyvtár (arcanum.com)
[2] Az úgynevezett Kádár-kocka négyzetes alaprajzú, általánosságban 100 négyzetméter körüli alapterülettel bíró, zömmel földszintes, sátortetős családiház-típus, amelyet Magyarországon elsősorban az 1960-as évek elejétől a hetvenes évek végéig építettek.
[3] Egy közösség tagjainak vagy egy bizonyos csoport (lokális, vérségi, vagyoni) tagjuknak (családjának), vagy egy községi intézménynek szívességből vagy kölcsönösségi alapon történő munkavégzése.
[4] A kódisállás a két oszlopon nyugvó, oromzatos tornác népi elnevezése, amely az udvar és a konyha bejárata között állt. Göcsej és Őrség tájegységeinek paraszti építészetének jellegzetes formája.
[5] Magyar Néprajzi lexikon, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/k-72CDA/komuves-kelemenne-7305B/
A balladában felépült épület Románia egyik legfontosabb műemléke, az Curtea de Argeș-i kolostor.
[6] Nagy Dezső: Sztrájkdalok, rigmusok, in.Ethnographia,1980, XCI.évf., 3-4. szám, 432-442.
[7] Knittelhoffer Ferenc: Építők a harcban, in. Népszava,1930. május 1., 31.
[8] Papp Lajos: A diadalmas sztrájk. (Az építőipari munkások 1935-ös sztrájkja.), in. A Magyar Munkásmozgalmi Intézet Értesítője, 1955, 1.évf., 4. szám, 15.
[9] Idézet az Ellenzéki Építőből, 1935 augusztus 16., in. Papp Lajos: A diadalmas sztrájk. (Az építőipari munkások 1935-ös sztrájkja.), A Magyar Munkásmozgalmi Intézet Értesítője, 1955, 1.évf.,4.szám, 16.
[10] Matussné Lendvai Márta: Sztálinvárosi nők, Intercisa Múzeum, 2005, 4.
[11] Horváth Sándor: “Mi nem vagyunk ám proliváros!" Sztálinváros képe és mítoszai, in. Munkástörténet-munkásantropológia, Napvilág Kiadó, Budapest, 2003., 181.
[12] Női építőcsoport alakult Dunapentelén a Nemzetközi Nőnap tiszteletére, Világosság,1951. április 8. / 57. szám, 5.o. https://adt.arcanum.com/hu/view/Vilagossag_1951_01-03/
[13] Az Új Építészet Körének tagja volt, ismeretségben állt a korábban emlegetett Preisich Gáborral, aki egyik alapítója volt a körnek.  Az Új Építészet című magazint adták ki 1946–1949 között, melyben a modern építészet technológiai vívmányait porpagálták, mint a tömeggyártártást.
[14] Mészáros Balázs 2004-es oral history interjúja Tevan Zsófiával a Centropa portálnak: tevan zsófia | centropa.org
[15] Nők építenek fel egy háromemeletes házat Dunapentelén, Magyar Nemzet, 1951. április / 7. évfolyam, 89. szám, 5. Magyar Nemzet, 1951. április (7. évfolyam, 76-100. szám) | Arcanum Digitális Tudománytár
[16] A Dunai Vasmű első női építésvezetője, A Párt szárnyat adott Tevan Zsófia elképzeléseinek,  Építők Lapja, 1951. március  22. / 49. évfolyam 5. szám, 4. Építők Lapja, 1951 (49. évfolyam, 1-23. szám) | Arcanum Digitális Tudománytár
[17] Mészáros Balázs 2004-es oral history interjúja Teván Zsófiával a Centropa portálnak: Tevan Zsófia | centropa.org
[18] Király Pál: Nők az építőiparban, in. Pártélet, 1969, 14. évf., 1. szám, 55-56.
[19] Matussné Lendvai Márta: Dunaújvárosi nők a 60-as években, Dunaújváros, 2008., 3-15.
[20] Peggy Deamer, The Architect as Worker. Immaterial Labor, the Creative Class, and the Politics of Design, London, Bloomsbury, 2015.
Peggy Deamer, Architecture and Labor, Routledge, 2020.
[21] William Morris: Kézműves esztétika, William Morris válogatott írásai, Kijárat Kiadó, Budapest, 2018.,76-77.

Szerk.: Borenich Levente