Egy, de nem ugyanaz – az újjáépített Puskás Aréna

2019. november 15-én a Magyarország-Uruguay meccsel nyitott meg hivatalosan a Puskás Aréna. Ezen a napon pár képet és egy rövid hírt tett közzé az Építészfórum. A szerkesztőség Skardelli György vezetésével januárban bejárta az épületet. Hartmann Gergely építészt, a 2019-es év Ezüst Ácsceruza díjas és Molnár Péter-emlékdíjas szakíróját kértük fel arra, hogy készítsen kritikát az ország legnagyobb középületéről. 

2019 végén átadták az ország legnagyobb középületét, a Puskás Arénát. Elődjét, a Népstadiont 1953-ban, a Rákosi-korszakban avatták fel látványos keretek között. Ez az épület lett nemsokára egyúttal az Aranycsapat otthona is. Mind a csapat, mind az épület tulajdonképpen a diktatúra terméke volt, de egyúttal annak ellenpólusát is jelentette. Az elnyomás, a nincstelenség és a félelem helyett a szabadság, a felszabadultság és a siker szimbólumává lett a Népstadion: az eufória szigete a terrorban. Még ma is szinte mindenkinek van valamilyen kötődése az épülethez. A focimeccseken túl emlékezetes lehet egy-egy legendás rockkoncert, vagy egyéb rendezvény, pl. II. János Pál pápa látogatása a rendszerváltás hajnalán. A stadion közel hetven évig volt kisebb-nagyobb össztársadalmi ünnepeink (és kudarcaink) helyszíne, azon kevés tulajdonunk egyike, amely nem megosztotta, hanem összetartotta a magyar társadalmat.

Ifj. Dávid Károly és munkatársainak alkotása az építészettörténeti kánon része volt, de a törekvések ellenére védettségi státuszt soha nem kapott. Az egykori Népstadion a korábbi Istvánmező területén épült fel. A legkifinomultabb formálású tervváltozatban elegánsan ívelt lelátók aszimmetrikus ölelése vette volna körül a küzdőteret. Nyugati oldala magasabb lett volna, hogy ne vakítsa az esti nap a szurkolókat, keleti oldala pedig alacsonyabb, megnyitott, ahová formai ellenpontként egy mintegy tizenegy-emeletes torony megépítését tervezték. Ez lett volna egyúttal a Rákosi-korszak, akkor még befejezetlenül álló másik monumentális alkotása, a metróvonal felőli megközelítés ünnepélyes fogadó-gesztusa is.

A kettő közötti összeköttetést egy grandiózus, szobrokkal kísért felvonulási tér, az ún. dromosz volt hivatott megteremteni. A stadion az íves kialakítás helyett egy jóval darabosabb tömegképzéssel valósult meg, a toronyból egy csupán négyemeletes – igaz belsőépítészetében reprezentatív – építmény maradt, és a dromosz sem működött igazán összekapcsoló elemként, helyette amatőr és profi sportolók vették birtokba.

Az évtizedek óta esedékes felújítás a 2010-es kormányváltás után kapott lendületet. 2012-ben ötletpályázatot írtak ki a területre, amelyből bár Skardelli György pályaművét formai okokra hivatkozva kizárták, később mégis ő, illetve a Közti Zrt.-ben működő műterme kapta a tervezési megbízást – ám ekkor már nem az egész terület, csak a stadion áttervezésre. Skardelli volt a meghatározó szomszédos létesítmény, a Papp László Budapest Sportaréna építésze is, egyúttal lelkes focidrukker, aki testközelből ismerte az egykori stadion atmoszféráját.

A tervezési folyamat alapvető kiindulása az UEFA mintegy kétszáz oldalas irányelv-gyűjteménye volt, amelyet a Megbízó egyéb funkcionális elvárásai egészítettek ki. A 2015 előtti koncepciótótól eltérően (amely még számolt többek között irodaház, szálloda, egészségügyi központ és különböző sporttermek stadionon belüli elhelyezésével) a végső tervek szikárabb programot tartalmaztak: egy körülbelül 67000 főt befogadni képes, legmagasabb UEFA-besorolású futball-arénát, amely alkalmas tömegrendezvények, például koncertek lebonyolítására is, utóbbit akár 80000 fő befogadóképességgel. Egyúttal kezdettől fogva kérdés volt, hogy mi történjen a kollektív emlékezetbe beleívódott, és építészettörténeti szempontból is kiemelkedő alkotással.

A Népstadion szerkezeteinek jelentős része tudhatóan bontásra érett állapotban volt. A tervező azonban már a legelső tervváltozatokban egyértelműen állást foglalt amellett, hogy szimbolikus és funkcionális okokból meg kívánja tartani a karakterképző pilonokat, hiszen azok beleivódtak a kollektív emlékezetbe, a városkép jellemző elemeivé váltak. Az eredetileg lépcsőtornyokként és vertikális tartószerkezetként is funkcionáló elemek megtartásával és megtükrözésével alakult ki a két tengelyére szimmetrikus alaprajz váza. Természetesen az új, jóval nagyobb lelátók új tartószerkezeti struktúrát is igényeltek, amely a pilonok között, azokkal azonos kiosztásban, de eltolva épült volna fel. Ez a nyugati oldalon, a megtartott pilonok miatt értékvédelmi szempontból érthető szerkezeti párhuzamosságot jelentett volna, azonban az új, keleti oldali replikák esetében már csupán formai gesztusként lett volna értelmezhető.

Már ennek a tervnek is elsősorban a formai és szellemi folytonosság biztosítása volt az alapvető vállalása, amely érdekében a tervezők nem riadtak vissza a historizálás eszközétől. A szikár műemlékvédelmi szempontok érvényesítése nem lehetett igazán cél, hiszen a sosemvolt helyzetek történeti formákból való (vissza)építése legalábbis vitatott eljárás. Ezen a logikán az sem ejtett tehát igazán csorbát, hogy kiderült, a pilonok is olyan rossz állapotban vannak, hogy azok nem megtarthatók, hiszen így nem mintegy fele épült meg újonnan, hanem mind a harminc.

A műemlékes szakma erős negatív visszajelzése egyfelől érthető, pláne, ha a bontás utáni sokkoló képekre, a stadion helyén maradt homoksivatagra gondolunk. Másfelől azonban a visszaépítés által vált lehetővé, hogy ha anyagában nem is, de alaprajzi és tartószerkezeti struktúrájában megmaradjon az eredeti Dávid Károly-i szerkesztés: a pilonsor elemei lettek így mégis a teljes stadion elsődleges tartószerkezetei és fő függőleges közlekedési magjai. Megmaradt a forgalmi rendszer és az alaprajzi logika, amely ma is alkalmas arra, hogy a rendkívül szigorú követelményeket teljesítse. A pilonok egyébként nem a régiek helyére kerültek vissza. Az UEFA-előírások szerint az atlétikai pálya kikerült a stadionból, hogy a lelátókat közelebb lehessen húzni a pályához. A kezdőrúgás helye maradt a fix pont, a nézőtér karéja a centrum irányába szűkült. 

A stadion új elemeinek kialakítása egyfelől funkcionális szükségszerűségekből következik, másfelős az egykori formákat értelmezi és írja tovább. Ahogyan a betonpengék között feszül a betoncsipke, úgy köríti homogén köpenyként az egész épületet egy rozsdamentes acél háló. Efölött, egy burkolatlan sávban röviden megmutatkozik a tartószerkezet, amelyet egy körbefutó, finombetonból készült koronázópárkány (egyúttal a bejárható méretű csapadékvíz-csatorna burkolata) fog össze. A homogén acélköntösből markánsan kiugró pilonsor ráadásul nemcsak a karakterképző építészeti gesztus, hanem mindennél egyértelműbb építészeti jelként mutatja, akár több tízezer ember számára is, a bejáratok egyértelmű pozícióját. A tervezők felismerték annak előnyét, hogy azonos logikájú közlekedő-magok sorolódnak körbe az épületen, így biztosítva, hogy bárhonnan közelítve, a már egyszer megtanult módon haladhasson a szurkoló tömeg. Az egyértelmű, ám repetitív építészeti helyzetekben az egységes és jól értelmezhető infografika segíti a tájékozódást.

Az építészek arra is figyeltek, hogy a fő közlekedési útvonalak minden bizonytalanságtól mentesek legyen. Ezt segíti például, hogy minden lépcsőkar fellépésének száma és méretei azonosak. A körüljáró szintek között nagyméretű födémmegnyitások teremtenek vizuális kapcsolatot, ami nemcsak nagyvonalúbbá, de átláthatóbbá és oldottabbá is teszi a tereket. A tágas körüljáró-szintekről a szűkebb alagútszerű közlekedőkön át a lelátókra lépni magával ragadó térélmény. Az aréna katlanszerűsége, a lelátó nagyvonalú vonalvezetése és természetesen az egész mérete önmagában is lenyűgöző látvány, és különösen is az lehet, ha több tízezer ember együtt szurkol. Hazai szemnek szokatlan látvány a lelátók fölé mintegy 80 métert benyúló konzolos acélszerkezet, amely fedésének középső harmada áttetsző polikarbonát. Ennek a látványos elemnek sem esztétikai, hanem elsősorban funkcionális oka van: a tv-közvetítés kamerái számára szükséges a tűző nap és az árnyék között optikai átmenetet ilyen módon biztosítani.

Egy stadion bizonyos szempontból nem egyéneknek, hanem a szurkolók összességének épül; szurkolás közben mintha megszűnne az én és a te, csak a mi és a ti van. Erre rímel, hogy Skardelli is lemond az önmagáért való építészeti megoldásokról. A tervezés kvalitása leginkább a nagy terek megalkotásában és összekapcsolásában, a nagyléptékű átlátások és mégis egyértelmű közlekedési helyzetek egyidejű létrehozásában mérhető. Erőssége a funkcionális rend megteremtése, és a rendszer elemeinek kiérlelt összekapcsolása, amely mögött rengeteg munkát és gondolkodást feltételezhetünk. Nemcsak az alaprajzokon, de a mennyezeten is rend van, a tervezők kiemelt figyelmet fordítottak arra, hogy a különböző erős- és gyengeáramú rendszereket, eszközöket közös vonalvezetéssel fogják össze széles multifunkcionális kábeltálcákra. A körüljáró szintek anyaghasználata szinte kizárólag a nyers látszóbeton szerkezeti felületekre és a rozsdamentes vagy horganyzott acél kiegészítő elemekre (pl. büfépultok és korlátok) szorítkozik. A küzdőtér felé eső szürkére festett válaszfalban pirosan virítanak a wc-helyiségek bejáratai. Minden elem kialakítása és anyaghasználata olyan, hogy ne kelljen rá vigyázni. Egyedül a gyep igényel különleges törődést, bár már itthon sem számít kivételesnek a 60-80 cm-es, váltakozó talajösszetételből álló rétegrendben található alagcsövezés, beépített öntözés és fűtés. Amikor nincsen meccs, mesterséges szellőzést és napfényt kap a pálya, a fertőzés veszélye miatt pedig utcai cipővel a fűre lépni tilos.

A szintek közül megformálásban kiemelkedik a Skyboxok emelete. Mintegy nyolcvan, különböző kialakítású és méretű VIP-terem, amelyekben emelt nívójú szolgáltatásokat élvezhetnek az ide látogatók. A tömeges közönségforgalomtól elválasztott fel- és lejutás, valamint a rangosabb minőségű belsőépítészeti kialakítás is kiemeli a szintet. A betonfelületek helyett a fa (vagy fa megjelenésű) burkolatok, valamint az egyedi tervezésű tapéta dominál, amelyen archív újságok nyomatainak háttere előtt a magyar foci történeti nagyjainak alakjai rajzolódnak ki. A stadion további helyiségei közül kiemelkedik az egybenyitva akár 1500 főt is befogadni képes rendezvénytér. A futballesemények és egyéb rendezvények korszerű és biztonságos lebonyolítását további háttérhelyiségek komplex rendszere szolgálja, elég csak a biztonsági szolgálat mintegy hatszáz főt befogadni képes tereire gondolni.

Az egykori stadionból egyedül a toronyépület maradt meg, amely felújítva és két emelettel bővítve egyelőre üresen áll. A tervek szerint egyszer a Puskás-múzeum helyszíne lesz. A legkésőbb felépült torony már igazi szocreál építészeti alkotás: zárt, súlyos tömege, rusztikus kőburkolata ellentétben állt a stadion még alapvetően modernista, nyitottabb szerkesztésével. Két oldalszárnyát, az öltöző- és a hotelblokkot elbontották, így korábbi közvetlen tömeg-kapcsolat helyett most szoborszerűen, kissé szervetlenül áll az aréna keleti oldalán.

Gazdagon díszített előcsarnokának és reprezentatív lépcsőházának helyreállítása példamutató, azzal azonban vitatkozhatunk, hogy az új két szintre vezető lépcsőház-hosszabbítást is a szocreál architektúrát továbbvíve, másolatként kellett volna-e megépíteni. A kérdés annál is inkább felvetődik, mert a ráépítés kívülről nézve példaadó kiegészítés, amely kortárs eszközökkel továbbírja, és nem mímeli a meglévő architektúrát. Homlokzati burkolata ugyanaz a kő, de nem bárdolva, hanem simára csiszolva. A múzeumi funkcióhoz is illeszkedő zártságát két keskeny és magas sarokablakok töri át. A modern építészeti hagyományra is utaló két megnyitás kintről nézve rendkívül hatásos gesztus: a sarkok tektonikai érvénytelenítése a visszájára fordítja a szocreál nehézkedését, ám szimmetrikus elrendezése és magasan elnyújtott formálása egyúttal tovább erősíti a toronyépület kis léptékben is monumentalitás megjelenését.

Az új Puskás Aréna nem utolsósorban olyan városképi elem lett, amely látványosan tárul fel a közelebbi és távolabbi környezetéből. Egy ilyen léptékű épület nem értelmezhető városszerkezeti kontextusa és az abban való elhelyezkedése nélkül. Talán itt érhető tetten a beruházás legnagyobb hiányossága, hiszen erről a kontextusról sajnos nem szólt a mostani megbízás. A negyvenes évek tervei, de még az említett 2012-es ötletpályázat is, a teljes Istvánmezőről mint városépítészeti egységről gondolkodtak. Megépült ugyan a szocializmus évtizedeiben két kulcselem, a stadion és a későbbi Budapest Sportcsarnok, ám például a metróállomás excentrikus elhelyezkedése miatt soha nem tudott a vízionált, képletszerű lineáris struktúra érvényesülni. A Stadion Hotel, a Körcsarnok, és végső döfésként a (mai nevén) BOK Csarnok alapvetően téves elhelyezése mind szembement az egységes városépítészeti koncepció megvalósításával.

Annak ellenére, hogy az utóbbi szűk húsz évben gyakorlatilag az egész Istvánmező területe megújult (2003-ben megnyitott a Papp László Budapest Sportaréna, most a Stadion épült át, a dromosz területe pedig éppen felújítás alatt van), mégsem sikerült a területet összefogottan megfogalmazni. Olyannyira nem, hogy a metró és az 1-es villamos felől csak szűkös járdákon érhetjük el a stadiont, sőt az Ifjúság útja és a Dózsa György út Kerepesi úti torkolatán szabályosan átkelni elvileg talán lehetséges, de gyakorlatilag szinte megugorhatatlan kihívás. Bár a nagyobb rendezvényekkor a Stefánia és a Dózsa György utat lezárják, de nem minden esetben, és a kisebb eseményekre is több száz, esetleg több ezer ember botorkál a szűk és töredezett járdákon. Éppen azért, mert a Puskás Aréna egy, a városszövetbe ékelt stadion, fontos lett volna méltó módon be is ágyazni ebbe a struktúrába. A helyzet talán még javítható az Aréna-tér átértelmezésével és az Ifjúság útja feletti hidak megközelítésbe való bevonásával.

A tervezési munka ezúttal csak a stadion kerítéséig terjedt, amelyen belül viszont példaadó tisztasággal megfogalmazott építészeti struktúra épült fel. A munka alapvető vállalása volt, hogy amellett, hogy egy kifogástalanul használható együttes jöjjön létre, az atmoszféra, és a társadalomban betöltött ikonikus szerep átmentődjön, ami a stadion formáiban, legkarakteresebben a pilonokban tárgyiasult. Az egykori Népstadion eltűnt a föld színéről, és a mostani Puskás Aréna már egy teljesen új épület. A kettőt azonban a formai és szerkesztési, valamint az ezekből fakadó eszmei folytonosság talán mégis eggyé tudja forrasztani.

Hartmann Gergely

szerk: Somogyi Krisztina