Egy kipakolás margójára

A Debreceni Egyetemen minden félév végén kiállítótérré válik a műszaki kar 4. emelete, az építész gyakorlati feladatok töltik meg a tereket, hogy alaposabb megismerkedhessenek a hallgatók egymás munkáival. Az idei első kipakolást Vági János írásából ismerhetjük meg. 

EPS-sel jól becsomagolt református templom előtt csendéletet látok az ablakból. A debreceni égen 1 db kancsó, 3 db italosüveg, 3 db borospohár, abból az egyik vízszintesen lebeg. A Műszaki Kar épülete már csak részben oldalfolyosós, és ez most explicite ki van használva. Nem lep meg, hogy a greslapon is alkotás nyomait fedezem fel: piros-narancs ragasztószalag egy térinstalláció részlete.

Hogy intenzíven érzékelem a dolgokat, nem mondhatnám, egyszerűen a dolgok maguk intenzívek. Van a közlekedő, ami most nagyon nem az. Az álmennyezet revíziós nyílása alatt például a derűs lelkiállapot megfelelőjét látom kifejeződni: a rózsaszín festékkel megfújt kockológia-tanulmány alkotója elmosolyodik, mikor felismeri kétkezi munkáját. Aztán rendezői balra a kábé 1 m²-es kompozíció annyira behúz egy, a kék-sárga-piros színeket vizslató szempárt, mintha nem lenne Netfilx, és eszembe jut Piet Mondrian.

Aztán instás fotó készül egy fekete szigszalaggal ábrázolt egy iránypontos térről, helyesen. Aztán egy ficakban annyian guggolnak egy posztamens körül, hogy az már teljesen kizárt, kedvem támad a kanazawai múzeumra hajazó kisplasztikát kimenteni. Aztán kiderül, nem az installálásra tervezett létraszerű tárgyról megy a purparlé, hogy az milyen dögös, pedig simán ráillene, hanem egy szénceruza rajzról, ami kábé megférne egy halálbiztosan fekete Rothko jobbján.

Mindenesetre én nem bírok szó nélkül elmenni a létralények mellett, ergo legalább tízszer kimondom: pöpec, miközben a vidámszínű beülőkről kezd leválni a hangsúly, és már belevesznek a szín/forma/anyag kavalkádba, amiért – nagyon úgy fest – a debreceni Építészmérnöki Tanszék 2021/22-es őszi kipakolása felel, konkrétan 166 építészhallgató és 14 oktató (arányok és pontosság kedvéért), még konkrétabban az összes művészeti stúdium.

És akkor még csak a folyosón állok, igaz, az északi végén.

Az első teremben, ahova belépek, megkapom a második frászt. A tér közepére összehúzott asztalokon különböző eljárással előállított makettek a papírtól egészen a betonig. Portfóliószerű füzeteket himbálóztat a kishazánkban jó ideje leparkolt anticiklonnak betudható állott hideg. Az egyik füzetből megtudom: a hajtogatás, hajlítás, illesztés, hozzáadás, kivonás, öntés eljárással készült kompozíciók elsőéves építészhallgatók ujjgyakorlatai. A zenénél maradva kicsit olyan az összkép, mint amikor Martha Argerich megutaztat Bach kétszólamú invenciójától Kurtág Játékok című sorozatáig egy laza kétórás zongorajáték során, azaz holisztikus.

A gondosan installált munkákból kiérzem a tematikát, az ívet. Hajtogatással struktúrák jönnek létre, térhúrokból topográfiai tájak, gipszöntvényekből szobrászi tömegformák, 2D-s képekből tér-inspirációk. Olyan szavak jutnak eszembe, mint szabadság, játék, öröm. Aztán olyan jelzők, mint határtalan, önfeledt, ösztönös. Nem lövök mellé, ha azt mondom, az elsőévesek sokféle makettezési technikát sajátítottak el az absztrakt téralkotás szerteágazó gyakorlatain keresztül. Erős kezdés, szögezzük le. A debreceni építészoktatás nyitánya több mint biztató, nem csoda, hogy nagy várakozással ballagok át a következő terembe, ahol a másodéveseké a mikrofon.

A tér itt is hasonlóképpen van befoglalva, és itt is padlót fogok. Azonos minőségű, anyagú és léptékű már épületre hajazó makettek, nem túlzok, százával a tér közepén (megjegyzem, a 2010-es Velencei Biennále Holland pavilonjában látott makett-orgia kismiska ehhez képest). A rövidebbik falon krimibe illő nyomozati-térkép, csak a gyanúsítottak és áldozatok fotói helyett koncepcionális alaprajzok és metszetek, pezo-von-ellrichshausen-i axonometrikus ábrák valamiféle rendező elv szerint. A homlokzati fallal párhuzamosan az Alternatív együttélési formák terei fantázianevű tervpályázat finalistáinak tablói a létralényeknek hála nem függőlegesen lógnak. Az installálás koreográfiája a félév tematikájáról árulkodik: elől az egyszemélyes terek atmoszférikus makettjei, hátul a privát és közösségi terek láncolatának vertikális térsor-makettjei, azaz a terepasztal meredeken emelkedik a hínár-zöld rajztábla felé, erre mondják, a forma vezeti a tekintetet.

Az építészeti formákat figyelve elgondolkodom a magyar építészet jövőjéről, és nem tudom átlépni a kérdést, hol akad el rendre a dolog, miben keresendő az egyéni felelősség, de azért se hagyom elhatalmasodni bennem a tök reális búskomor hungarohangulatot (ha már létezik hungarofuturizmus), inkább megyek megnézem, harmadéven mi a pálya.

Első blikkre látszik, a makettezés továbbra is súlyos tényező a harmadéves tervezési félévben. A homogenitást mintha felváltaná a heterogenitás: vannak belső térről készült makettek, beépítést tisztázó makettek, homlokzatról készült reliefszerű makettek, metszet-makettek, eltérő léptékben. Aki járt Tony Frettonnál vagy látott a londoni irodájáról belsőképeket, annak nagyon hevesen kezd el verni a szíve, aki nem, megkockáztatom, annak szimplán hevesebben.

Merthogy ezek az itt-ott munkaközinek tűnő makettek dedikáltan egy-egy építészeti szituációt járnak körbe, a tervezési folyamat jó helyen megállított stációi, ergo van fókuszuk. Ilyen fókusz egy középület esszenciális terének megismerése, legyen az egy aula, egy kiállítótér, vagy éppen egy térstruktúrát meghatározó közlekedő, funkciója válogatja. Aztán ilyen fókusz a beépítés, a közterek és a privátterek viszonya, a lépték és az illeszkedés kérdése tömbbelsőben majd a tömb peremén (Debrecen, Gambrinusz köz). Mindegyikre adekvát léptékű makett (tervfázis) a válasz. A tervezési program folyamatosan finomodik, a rögzített funkció körül táncol az épület két hely-szituációhoz variálódva, miközben a tervezés a részletekig jut, legalábbis az ornamentikát mutató homlokzat-relief valami ilyesmit sugall, amin – eskü – még át is látni, levegő kifúj. 

Na de. Ez még csak a BSc volt. Jöhet egy kapszulás ristretto a messze földön híres tanszéken, hogy összeszedjem magam, mert nem csak a Hortobágyon fészkelő madarak csiripelik, hogy a debreceni MSc-n jó magasra fel van rakva a léc.

Szóval. „Az igazság megszabadít. De csak miután végzett veled.". A David Foster Wallace Végtelent tréfa című nagyregényéből vett idézetet komolyan véve lépek be a mesterképzés otthonául funkcionáló 408-ba. A termen távfűtésű lakás állott melege ül, a konstans műhelymunka velejárója: itt még a kipakolás reggelén is ment a munka. Ezt azért fontos megjegyezni, mert az MSc képzés képes a legtökéletesebben megvalósítani az áhított műtermi munkát, többek között az ideális létszámnak köszönhetően. Az ide jelentkező hallgatókat valóságos figyelem övezi, ami a személyes fejlődés egyik, ha nem a legfontosabb záloga. Itt nincs mennyiségi tobzódás, viszont a szerteágazó tervezési gyakorlatok sokféle intermediális eszközzel interpretált eredményként öltenek formát, úgymint helyszínt bemutató hangulatfilmek, tervezett épület 3D-s modelljének felhasználásával készített videók, klasszikus makettek, bútor makettek, interjúműfajban alkotott írásos szövegek, dokumentarista interjúvideók magyar építészetet formáló építészekkel.

Ahogy a BSc képzés tematikája lineárisan épül, úgy az MSc képzésben is átgondolt építkezés zajlik, és ezt kézzelfoghatóan tükrözik a kiállított munkák. A kutatásközpontú építészet itt érkezik meg, nem véletlen a már emlegetett biennálé hangulat, amikor a produktumok mögé nézve az építészettel, mint tudománnyal találkozik a szemlélő, és ettől gyakran zavarba jön. Egy valós tervezési feladat, mint MSc1-en a Kortaporta kínálta téma: motorikus képességek fejlesztését szolgáló játszóelemek tervezése, vagy a debreceni Leveles csárda helyére tervezett pavilon, mint az épített örökség újragondolása, vagy MSc2-n a debreceni Sellaton bútorgyár revitalizációja, mint a városi expanzió gátját jelentő ipari területek hasznosításának problémaköre, egytől egyig jól körülírható és mellesleg innovációt feltételező kutatási témák, slusszpoénként még nemzetközi trendekbe is illeszkednek. Az már csak hab a tortán, hogy még a hajlított elemek felhasználásával tervezett bútoroknak is kutatásszaguk van, mert ez sellaton-gyár specialitás, arról nem is beszélve, hogy a Richard Buckminster Fuller alkotta tenzegritás fogalma, mint utastérben lengedező wunderbaum illatosító is kelti a hatást, ugyanis hátast dobok egy bútor makettől, ami ilyen húzóerő cuccal operál.

Végezetül vegyük át – ha már e szövegnek személyes beszámoló a műfaja – mi történt velem a debreceni Építészmérnöki Tanszék 2021/22-es őszi kipakolását végignézve: 1.) frászt kaptam; 2.) padlót fogtam; 3.) nagyon hevesen vert a szívem; 4.) dobtam egy hátast.

Nem tudom, mondhatom-e a tisztelt olvasónak, hogy legyen ilyen élményben része. Mondjam?

Vági János DLA
adjunktus DE MK Építészmérnöki Tanszék

Szerk.: Paár Eszter Szilvia