Nézőpontok/Vélemény

…mint tenmagadat… Zöldi Anna az elmúlt évtizedek építészetének megítéléséről

1/1

Virág Csaba: Országos Villamos Teherelosztó Központjának bontása 2020 októberben – fotó: Zöldi Anna

Hirdetés
?>
	Virág Csaba: Országos Villamos Teherelosztó Központjának bontása 2020 októberben – fotó: Zöldi Anna
1/1

Virág Csaba: Országos Villamos Teherelosztó Központjának bontása 2020 októberben – fotó: Zöldi Anna

…mint tenmagadat… Zöldi Anna az elmúlt évtizedek építészetének megítéléséről
Nézőpontok/Vélemény

…mint tenmagadat… Zöldi Anna az elmúlt évtizedek építészetének megítéléséről

2020.11.04. 17:30

Cikkinfó

Szerzők:
Zöldi Anna

Földrajzi hely:
Budapest

Építészek, alkotók:
Bán Ferenc, Makovecz Imre, Virág Csaba

Címkék:
véleményszerda

Vélemények:
2

Dosszié:

Zöldi Anna a Bán Ferenccel szeptemberben megjelent interjúnkat olvasva határozta el, hogy megfogalmazza dilemmáit a hatvanas évek építészetének megítélésével és az építész felelőségével kapcsolatban. A véleménycikkében megfogalmazott gondolatot Virág Csaba mára elbontott, vári Teherelosztó épületének fotójával illusztrálja. 

Hetek óta vívódom, hogy megírjam-e ezt a szöveget. Nem megy ki a fejemből egy mondat, ami Bán Ferenc szájából a születésnapi interjúban elhangzott. Lehet, hogy én értettem félre, de mintha kétség érződne ki belőle, és nem hinném, hogy erre oka van. Amit szóba hoz Bán Ferenc, az az egész szakmát, magát az építész(et) önképét érinti, és olyasmit juttat az eszembe, amivel már nem először találkozom. Ezért talán érdemes szót vesztegetni rá. Hogyan ítéljük meg saját szerepünket, felelősségünket a létrehozott, ma gyakran pusztuló épületek láttán?

A pontosság kedvéért szó szerint idézem azt a szövegrészt, ami írásra sarkalt, és ami azóta sem hagy nyugodni. A 60-80-as évek építészeti hagyatékával kapcsolatos általános idegenkedésről Virág Csaba elbontott Teherelosztója kapcsán kérdezi Somogyi Krisztina Bán Ferencet, aki többek között ezeket mondja: 

 „Nem mi radíroztuk le városaink hangulatát, az élet folyamatosságát jelentő polgárházait, városszerkezetét, fasorait? Nem mi hitettük el magunkkal, hogy mi sokkal jobbat, modernebbet, élhetőbbet teremtünk? Nem mi voltunk azok, akik nemesen patinásodó anyagok, szerkezetek, gondolatok, emberi kapcsolatok helyett rothadó, eldobható, lecserélhető személetű világot teremtettünk?"

Már nem először ütközöm abba, hogy a ma minden fórumon alábecsült modernizmus építészetének képviselői szabadkoznak munkásságuk miatt. Talán tévedek, de én ebből a vívódó felkiáltásból önvádat, saját és kortársai szándékának megkérdőjelezését vélem kihallani, és ez az, amivel mélységesen nem értek egyet. Ugyanakkor ez a kétség összecseng azzal, ahogy manapság ennek a korszaknak az építészeti teljesítményét, és ennek folyományaként a hozzáállását is lebecsülik – szakmabeliek, véleményadók és természetesen leginkább a közönség. Nem egy stílus, vagy annak alkotói védelmében érvelek, egyszerűen irritál, hogy amikor folyton a hagyomány fontosságáról beszélünk, a múltat úgy kezeljük, mint egy gardróbot, amiben kedvünkre szelektálunk a rongyaink között.

Bán Ferencet személyesen nem ismerem, sosem találkoztunk, nem személyes elfogultság vezet az írásban, ilyen értelemben talán nincs jogom szavai ürügyén véleményt nyilvánítani. Mégis fájdalmasan érint, igazságtalannak és veszélyesnek, bár nagyon emberinek érzem, hogy egy ilyen rangú gondolkodó, egy kiváló alkotó saját életművének pozitív szándékaira kérdez rá. Természetesen tisztában vagyok Bán Ferenc helyével és rangjával a kortárs magyar építészetben, és épületei mindig is ellentmondásos személyes érzéseket keltenek bennem is: gubacsainak bátorságát irigylem, bennük szívesen elbújnék magam is, a nyíregyházi művelődési házat azonban bevallom, fura ufónak láttam. Sokat nyaraltunk Nyíregyháza-Sóstón az általa tervezett továbbképző központban, nem tudtam, hogy az ő munkája, talán még nem is voltam építész, de lenyűgözött az ereje, statikai merészsége, megborzongtam, ahányszor átmentem a konzolosan kinyújtott előadóterem alatt. Hallgató korunkban elvittek minket az akkor frissen átadott nyíregyházi művelődési házhoz és szintén akkor Makovecz Imre új, zalaszentlászlói művelődési házához is. Ég és föld. A Makovecz épület mindnyájunkra a reveláció erejével hatott, bár talán nem ez a pontos kifejezés. Beléptünk, és elámultunk. Én úgy emlékszem, mind egyöntetűen el voltunk ragadtatva, ennyi melegséget építészetben addig nem tapasztaltunk – a nyolcvanas évek közepéről beszélünk. Bán Ferenc épülete emlékeim szerint bennünk, kezdőkben inkább álmélkodást keltett. Nyilván voltak, akik azonnal zseniálisnak találták, de a többség számára megfejtendő talány volt, nyilvánvaló kvalitásaival együtt. A Makovecz ház az érzésekre hatott, könnyen bevette a szíveket, Bán Ferenc épülete bonyolultabb mechanizmusokat vett célba.

A ma élők többségének magát a művelődési ház fogalmát és szerepét is hosszan kellene magyarázni. Sok minden megváltozott. Mindez nem független attól, amiért ezt a szöveget írom. A folytatást ismerjük, hogyan hasadt táborokra a szakma, és előbb-utóbb mindennek a politikában is vonzata mutatkozott. Meggyőződésem azonban, hogy az építészet a művészetek között kivételes: nincs jobb és baloldali építészet, akkor sem, ha maguk az alkotók ilyen vagy olyan elveket vallanak. Egy ház nem lehet „ellenzéki", csak jó vagy rossz lehet, akárki kormányozzon is éppen. 

A modernizmus mégis lassan ma szitokszóvá kezd válni, nem csak az esztétikáját ítélik antihumánusnak, vagy becsmérlik építési minőségének színvonalát, de sajnálatos módon összemossák annak indulásakor meglévő kétségtelen baloldali tartalmával, bár az nem világos, miért is lenne ez baj. A maga idejében ez a mozgalom valóban a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítését tűzte ki célul, és nem csupán elvi és esztétikai okokból szakított a „burzsoá" építészet eszközkészletével, a „patinásodó anyagokkal", hanem nagyon is racionális igények és követelmények folyományaképpen. 

A huszadik század égető kérdéseire akkor a modernizmus volt az egyetlen lehetséges válasz, és ha esztétikáját nem is, építészeti elveit máig alkalmazza mindenki, aki épít. Az egészséges és humánus élettér, a funkciónak és építéstechnikának megfelelő formálás, az őszinte anyaghasználat máig alapelvek, akár sztárépítészetről, akár szociális építészetről van szó. Talán naiv vagyok, de úgy gondolom, az építés szándéka szerint sosem lehet negatív, már maga a szó is azt sugallja, hogy valami épebbé válik általa. Több évtizedes újságírói munkám során nem találkoztam olyan építésszel, aki ne akarta volna a környezetet jobbítani. 

Nem gondolom, hogy Bán Ferenc és kortársai csak „elhitették magukkal", hogy jobbat, élhetőbbet teremtenek. Aki ebben nem hisz, jobb, ha nem is vesz ceruzát a kezébe, laptopot az ölébe. Azt gondolom, ők is minden energiájukkal és kvalitásukkal valóban erre törekedtek, hogy az adott kor műszaki, kivitelezési, ideológiai és társadalmi körülményei között a legjobbat hozzák létre. És nem kérhető számon rajtuk sem egy ötven évvel későbbi szemlélet, sem a kivitelezés rossz minőségéből és a karbantartás elmaradásából adódó avulás, mert ezeket a gondokat éppen az eltelt ötven év termelte ki. Az idő talán túlhaladta azt az esztétikát, amit ők képviseltek, bár még ebben sem vagyok biztos: a kortárs törekvésekben szerintem a modern ugyanolyan erőteljesen benne van, mint a törekvés arra, ami a modernből kétségkívül hiányzott. A technika pedig ma ért el arra színvonalra, hogy akár geometrikus minimál, akár technokrata, akár organikus ufó formákat élvezhető minőségben tud kivitelezni. Az építészet előtt soha nem látott lehetőségek nyíltak, és ennek elvi alapjait a modernizmus teremtette meg. A modern csíra volt, amiből a 21. század sokszínű építészete kisarjad. Az eldobható világért, az emberi kapcsolatok hiányáért pedig végképp nem ez a generáció a felelős, sokkal inkább a mindent üzletnek tekintő szemlélet, amely a közcélokat magánérdek oltárán áldozza fel. Ezzel a szocializmus korszaka aligha vádolható. 

Néha valóban olyan érzése lehet az embernek, hogy már rég a black mirror és más sci-fi világok abszurd disztópiájában élünk. Sok minden megkérdőjeleződött amióta maszk mögül méregetjük egymást. Ha azonban Bán Ferenc némileg keserű önkritikáját kiterjesztjük, és előre tekintünk, akkor félő, hogy húsz év múlva mindenkinek, aki például az elmúlt években stadiont vagy más gigaberuházást tervezett, önként kellene majd bárd alá hajlítania a fejét. De nemcsak a tervezőknek kell majd önostorozniuk, hanem mindenkinek, aki fogmosás közben ma folyatja vizet, égve hagyja a villanyt az üres szobában, műanyag zacskót vásárol és a sort hosszan lehetne még folytatni. Nem tudom, hogy mi az igazság, hogy hol a határa az építész felelősségének. De a mai kulturális légszomj közepette, rossz hallani, ha különleges tehetségű alkotók kérdeznek rá saját munkásságuk okára– okozatára. Jó esetben mindnyájunk munkája építőkocka, a készülő torony durva éleit pedig az idő csiszolja szelíd, természetbe simuló formákká. Rossz esetben is…


Zöldi Anna

 

 

 

 

 

Vélemények (2)
ferrochrom
2020.11.29.
22:03

Építészek! Haladó értelmiségiek! Szimpatizánsok és barátaink! A fennálló rezsim egyre gátlástalanabb, egyre eszelősebb antimodernista bontási dühe láttán egyértelműen megérett a helyzet arra, hogy közelmúltbeli épített örökségünket, apáink, nagyapáink progresszív munkáit fegyverrel védjük meg, akár életünk árán is! Ennyivel tartozunk nekik! FEGYVERBE!

P. Imre
2020.11.05.
08:13

Zöldi Anna írása árnyalt, becsületes számvetés, de szabadjon két megjegyzést tennem: 1. Ezt írja: "a ma minden fórumon alábecsült modernizmus...". Nem a modernizmust becsüljük alá, hanem a "szocmodern" építészetet, azt, ami itthon a hatvanas évektől a nyolcvanasokig, a középületépítészetben és nagy lakóházak építészetében dívott. A modernizmus és a szocmodern között kb. az a különbség, mint a Citroen DS 21 és a Zsiguli korszerűsége és esztétikuma között ma visszatekintve is nyilvánvaló. 2. Minden építészeti vonulat elavul 50-70 év alatt, és ez akkor is igaz, ha a kiemelkedő alkotások túlélik az adott kor fő vonulatát. Végül pedig Bán Ferenc a szocmodern korának kiváló alkotója, nyíregyházi művelődési háza ma is a város utóbbi hetven éves történetének talán legfontosabb építészeti alkotása. (A rácfelvarrás is jól sikerült!) Isten tartsa meg őt sokáig közöttünk.

Új hozzászólás
Épületek/Örökség

VÁRKERT BAZÁR // Egy hely + Építészfórum

2021.03.24. 18:04
00:07:03

A dualista Monarchia kialakulsával Budapest elindult az uralkodói központtá válás útján, melynek szimbolikus eleme volt a korszerűtlen királyi palota nagyszabású átépítése. A megtisztelő feladatot nem más kapta, mint az építészóriás Ybl Miklós. A munkálatok az épületegyüttes környezetének rendezésével kezdődtek, így jött létre 1875 és 1882 között a Várhegy Duna felé néző oldalán a Várkert Bazár. A látványos neoreneszánsz stílusú épülethez és a mögötte található királyi kerthez egy szintén elegáns kialakítású műszaki épület is tartozott, ez a Várkert Kioszk. Az Egy hely és az Építészfórum közös sorozatának legújabb részében a magyarországi neoreneszánsz építészet kiváló példájával ismerkedhetünk meg.

A dualista Monarchia kialakulsával Budapest elindult az uralkodói központtá válás útján, melynek szimbolikus eleme volt a korszerűtlen királyi palota nagyszabású átépítése. A megtisztelő feladatot nem más kapta, mint az építészóriás Ybl Miklós. A munkálatok az épületegyüttes környezetének rendezésével kezdődtek, így jött létre 1875 és 1882 között a Várhegy Duna felé néző oldalán a Várkert Bazár. A látványos neoreneszánsz stílusú épülethez és a mögötte található királyi kerthez egy szintén elegáns kialakítású műszaki épület is tartozott, ez a Várkert Kioszk. Az Egy hely és az Építészfórum közös sorozatának legújabb részében a magyarországi neoreneszánsz építészet kiváló példájával ismerkedhetünk meg.

Helyek/Köztér

SÁRKÁNYOK ÉS DELFINEK PESTEN ÉS BUDÁN // Egy hely + Építészfórum

2021.02.24. 16:10
00:06:00

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának következő részében a budapesti sárkányok és delfinek nyomába eredünk, amelyeket természetesen nem az állatkertben fogunk megtalálni, ám talán nem is kell olyan messzire mennünk a rejtély első megoldásáért. Három sárkány és nyolc delfin bújik Pesten és Budán, amik mellett nap mint nap sétálhatunk el anélkül, hogy ismernénk múltjukat, pedig 150 éves vándorlásuk során az egész város történetét elmesélik nekünk.

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának következő részében a budapesti sárkányok és delfinek nyomába eredünk, amelyeket természetesen nem az állatkertben fogunk megtalálni, ám talán nem is kell olyan messzire mennünk a rejtély első megoldásáért. Három sárkány és nyolc delfin bújik Pesten és Budán, amik mellett nap mint nap sétálhatunk el anélkül, hogy ismernénk múltjukat, pedig 150 éves vándorlásuk során az egész város történetét elmesélik nekünk.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk