Milyen hagyomány? – Pazár Béla írása Gráfik Imre néprajzkutató könyvéhez

Népi építészeti hagyományunk valóban annyira fontos és megértett jelenség, mint amennyire építész körökben szokás utalni rá? Pazár Béla írása Gráfik Imre néprajzkutató könyve kapcsán fogalmaz meg komoly felvetéseket, kételyeket, kritikai szempontokat a népi építészethez fűződő kapcsolatról.

Mi építészek általában úgy gondoljuk magunkról, hogy miután sokat tanultuk, rajzoltuk, fényképeztük, ezért nagyon szeretjük, és persze ismerjük is a népi építészetet. Szóban egyfolytában hivatkozunk rá, mint a természetesség, az egyszerűség, a hagyomány példáinak kimeríthetetlen forrására. A valóság azonban más. Mintha vizet prédikálnánk és bort innánk, mintha nem is érdekelne bennünket igazán az az élet, az a világ, az a történelem, az a hagyomány, azok a mindennapi tevékenységek, amelyek fizikai kereteiről annyi szépet és jót vagyunk hajlamosak mondani, sem az a konstruktív készség, amely e kereteket létrehozta. Mintha afféle zárt rezervátumnak tekintenénk mindezt, egyfajta dekorációs példatárnak, amelynek elemeivel, különböző célok szolgálatában tetszés szerint díszítgethetjük egyre tolakodóbb, egyre költségesebb, egyre kevésbé használható, és az utánunk jövők élete iránt érzéketlen, ezért felelőtlen építményeinket. 

Ha nem így volna, akkor nem rohannánk újra és újra, hanyatt-homlok a nemzetközi sztárépítészet pillanatok alatt elporosodó, a múlt század technoid paradigmájában rekedt nagy dobásai után és az ősgermán misztikán alapuló biomorf expresszionizmust sem azonosítanánk a magyar építészeti hagyománnyal. Akkor talán elgondolkoznánk azon, hogy kik voltunk, kik vagyunk mi itt a Kárpát-medencében. 

Gráfik Imre néprajztudós, a magyar néprajztudomány meghatározó személyisége, a Kárpát-medence sokszínű történelmének és kultúrájának nemzetközi hírű kutatója. Építészeti hagyományok nyomában - Tanulmányok a népi építészet és a településnéprajz köréből 1974-2018 című könyvében húsz 1974 és 2018 született tanulmányát gyűjtötte össze, mintegy 400 oldal terjedelemben, a népi építészet és a település néprajzkutatásának tárgyköréből. A témákban felvetett, vizsgált kérdések, a kutatási eredmények és következtetések megértését, feldolgozását gazdag, tanulságos kép és ábra anyag segíti.

Gráfik Imre könyvét olvasva rácsodálkozhatunk arra és megismerhetjük azt, ami itt van velünk, amibe beleszülettünk, ami igazán kéznél van, és ami legtisztább forrása lehetne valóban kortárs építészetünknek. A szerző a tájtól, a településen, az épületeken, a bennük lejátszódó gazdasági, emberi folyamatok mozgáspályáin át a kerítésekig és kerékvetőkig mindent számon tart, a jó gazda módjára minden érdekli, mindent félt és mindent a figyelmünkbe ajánl. A természet és az emberi környezet egyensúlyának visszaállítása és megőrzése korunk legfontosabb kihívása. Hogyan fogunk ezután úgy építeni - nem elszigetelt kísérleteket, hanem a legáltalánosabb értelemben vett emberi hajlékot mindenki számára -, hogy beavatkozásunk ne okozzon további jóvátehetetlen pusztítást a természetben? Hogyan kell újra megértenünk az építést, mint a természeti folyamatokba illeszkedő körforgást? Ez az igazi innováció ma, és látjuk, hogy ennek egyik legfontosabb forrása mindenhol az, hogy felismerjük, megértsük, és újra alkalmazzuk az eleink építési tudásában rejlő sok bölcsességet. 

Több tanulmány foglalkozik a könyvben a népi építészet jelentésrétegeinek elemzésével. A gazdag és átfogó ismeretanyag elgondolkoztat, elmélkedésre, töprengésre késztet. Az építészet lehetséges jelentéstartományainak vizsgálata a szemiotika kibontakozása, az 1970-es évek óta van napirenden. Ezek a kutatások az ember látásérzeteit, élményeit nyelvi analógiáik szerint, sajátos vizuális, plasztikus kommunikációs rendszerként értelmezik. A nyelvi analógiák abszolutizálása gyakran a felületek és tömegek formális kezeléséhez vezetett, az architekturális kommunikáció koncepciója alig merült föl, az analitikus térkutatás pedig az erre vonatkozó vélt objektív törvényszerűségeket próbálta definiálni. 

Az építészeti tér sokdimenziós valósága az absztrakt jelentéskutatás érdeklődését később azután fokozatosan az idővel számoló hagyomány és emlékezet vizsgálata felé terelte. Tudjuk, hogy minden jelentéshez egy elfogadott kódrendszer szükséges, amelynek kialakulásához emlékezet és idő kell. Az építészet állandó megújításának manapság oly közkeletű doktrínája azt a kérdést veti fel, hogy ha mindig mindent megújítunk, lehet-e az építészetnek bármilyen jelentése? Ha pedig annyira hajlamosak vagyunk arra, hogy az építészetet kissé egyoldalúan felületek és tömegek kommunikációjának tekintve, mégiscsak a jelentéssel foglalkozunk újra és újra, akkor felmerül a gyanú, hogy a változás mégsem olyan mértékű, mint oly buzgón hirdetjük, hiszen mégiscsak létezik konvenció a jelentés tekintetében: van elfogadott kódrendszer, ami azt lehetővé teszi. 

Fernand Braudel francia történész a „longue durée" kifejezéssel a történelem mindenkori aktuális eseményfolyamánál lassabban változó, mélyebb, hosszabb távon érvényesülő struktúrák idejét érzékeltette, amelyek a még sokkal lassúbb mozgású természeti folyamatokkal vannak szorosabb kapcsolatban. Ha a modern ember meglehetősen vulgáris módon, az építészetet gyakran szinte kizárólag a gyorsabb lefolyású aktualitások reprezentációjának tekintette, akkor most ideje lenne szemléletet váltani, és hosszú távú, a természet mozgásába illeszkedő struktúrának érteni. Az egyik legszemléletesebb példa erre éppen a szerző által is kutatott és bemutatott mezőváros lehetne, ez a sajátosan magyar, a Kárpát-medencére jellemző évszázados település- és térstruktúra. 

Ha megértettük volna, hogy a tér és területi arányok, a természetes növényzet mértéke és léptéke, a telek- és épületállomány rendszere, összefüggései, az azóta megváltozott termelési struktúrák ellenére, jobban mondva éppen azok következtében mekkora lehetőséget kínáltak a megfontolt ésszerű változtatásokhoz, módosításokhoz, amelyek egy, az elektronika korában is valóban korszerű, természetbarát, városias életmód környezeti kereteit képesek létrehozni, akkor nem vertük volna szét ezeket a mezővárosokat, akkor nem vágtunk volna át történelmi aurával telített, természetes és gazdag szövetüket zajos országutakkal, nem építettünk volna, beléjük betonrengetegeket majd gigantikus plazákat, nem építenénk ma is a lakótelepekről és az ingatlan spekulációnak odadobott fojtogató és gazdátlan belvárosokból kimenekülő népesség számára energiafaló, extenzív, luxus kertvárosokat és lakóparkokat, végül pedig nem hozakodnánk elő a magát intelligensnek és zöldnek álcázó építészet átlátszó hazugságaival. 

Gráfik Imre könyve, egy elkötelezett tudós több évtizedes munkájának dokumentuma váratlanul aktuális, kijózanítóan tanulságos és fontos olvasmány az építészeknek ma, a huszonegyedik század harmadik évtizedében

Budapest, 2020. július hó

Pazár Béla építész

Gráfik Imre: Építészeti hagyományok nyomában / Tanulmányok a népi építészet és a településnéprajz köréből 1974-2018, Romanika Kiadó Budapest 2019

Szerk.: Somogyi Krisztina

A tematikus felvetések megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.