Szorosra húzott fűző - a CET/Közraktárak tervtanácsi vitája

Kas Oosterhuis invenciózus tervét nehéz belepréselni a pesti Közraktárakra és környékére szóló építési szabályozás keretei közé. A honi viszonyok között merőben szokatlan kreativitással megalkotott mű mindenütt kibuggyanni látszik a szorosra húzott fűzőből. A szerző és a beruházó válaszúton áll...

Kas Oosterhuis invenciózus tervét nehéz belepréselni a pesti Közraktárakra és környékére szóló építési szabályozás keretei közé. A honi viszonyok között merőben szokatlan kreativitással megalkotott mű mindenütt kibuggyanni látszik a szorosra húzott fűzőből. A szerző és a beruházó válaszúton áll: vagy hozzáfaragja a szabályozáshoz a tervet – s ezzel sokak szerint ki is zsigereli, de legalábbis esztétikai értelemben lebutítja –, vagy belevág abba a minimum másfél éves procedúrába, amely a helyi előírások módosításához szükséges. Ez utóbbi választás felettébb kockázatos, hiszen a tetemes időveszteségen túl a hatóságok hajlíthatatlanságával, a módosítási kísérlet sikertelenségével is számolniuk kell.

A Központi és Fővárosi Tervtanács december 12-i együttes ülésén felsejlett, hogy a vonatkozó szabályozás megalkotásakor azért döntöttek úgy, hogy a beépítési paramétereket, a funkcionális lehetőségeket és a környezetrendezést különösen erősen lekorlátozzák, mert védeni próbálták a világörökségi listán szereplő dunai panoráma törékeny egyensúlyát azon fejlesztésektől, melyek a hely adottságaival szemben érzéketlennek bizonyulnak. Egyesek üdvözölték, hogy végre egy szabályozás, amely egyértelmű és felelős irányelveket hoz, míg mások szerint a túlzott óvatoskodás visszaütött, hiszen ezúttal egy, valóban a közjót szolgáló elképzelést kell redukálni azért, mert az eszetlen ingatlanspekulációtól való félelem miatt az új beruházásokat városszerte „lemerevítették" a hatóságok. Az előírások alkotói azonban nem számoltak azzal, hogy Budapesten egyszer olyan friss, a hazai provinciális szakmai gondolkodással nehezen feldolgozható építészeti szemlélet (jelen esetben Kas Oosterhuisé) jelenhet meg, melyet ezzel a szabályozással nem lehet többé összeegyeztetni. Persze a helyzet nem ennyire fekete-fehér. Hogy mennyire nem az, kiderül a konkrétumokból.

Kas Oosterhuis a tervezés alapjául szolgáló, Non-Standard Architecture-nek nevezett építészeti elvét ismertette: e tervezési metódus segítségével olyan épületet lehet létrehozni, melyeknek minden szerkezeti eleme különböző, azaz nincsenek tipizált komponensei. A tervezés folyamatát és az egyes alkotórészeket gyártó gépsort speciális szoftver köti össze – a kétféle „üzem" egyidőben, egymással szinkronban működik. Ezt a módszert az építész jónéhány projekt során tökéletesítette (ezek többek között a Neeltje Jans Zeeland-i ún. Water pavilion [1997] és az utrechti Cockpit Building [2006]), ám a budapesti terv elkészítése során ismét továbbfejlesztette.

A Közraktárak két megmaradó, egymással párhuzamosan húzódó épülete (A és C épület) közé ékelődő, illetve a tőlük délre elhelyezkedő területet elfoglaló hatalmas acélvázas szerkezetű multifunkcionális létesítmény, a CET (Central European Time) az ún. Cockpit Building háromszögekből összeálló struktúráját követi. A B épületből csak egy rövid szakaszt tartanak meg – erre a beruházó szerint azért van szükség, mert a szabályozás előírja, hogy az épületegyüttes 60%-ának meg kell maradnia. Az A és C épület északi (a Corvinus [valahai Közgáz] Egyetem felé eső) végéből – a szabályoknak megfelelően – 20-20 méretnyit elbontanak, de az eredeti öntöttvas oszlopokat felhasználják majd az új épületben. A két ház közötti folyosót lefedő acél-üveg-szerkezet az északi bejáratnál nyeregtetőként indul, majd dél felé haladva fokozatosan dongaszerű alakzatba megy át.

Kiszabadulva a régi házak keretéből új formát ölt az épület: az angol építészeti argó kifejezésével élve, egyfajta blobbá válik. Ez a rész adja a cethalra emlékeztető látványt. Kas Oosterhuis hangsúlyozza, hogy a hossztengely mindkét végén transzparens a ház – a Nehru-parkra illetve a Közgáz és a Nagycsarnok terére nyílik kilátás. Az északi homlokzat előtt enyhe lejtésű lépcsővel megközelíthető tér húzódna. Mivel a közraktárak 1,15 méteres alépítményen emelkednek, a komplexum bejáratához rámpa vezet fel. Az építész dinamikus térként képzeli el a hosszú előcsarnokot: míg a tér határolófalai déli irányban összetartanak, addig a lefedés ezzel párhuzamosan szélesedik és magasodik. A két ellentétes folyamat teremti meg a tér lendületét. A blob földszintjén éttermeket, kávéházakat alakítanak ki. Az első emeleten javarészt irodahelyiségek lesznek, a „cethal gyomrában", a blob második emeletén 1200 férőhelyes rendezvényteret alakítanak ki, melyből az épület legmagasabb pontján kialakított tetőteraszra is ki lehet jutni (a ház kontúrjában ez nem látszik majd, ugyanis az acélstruktúra a terasz körül mellvédszerűen bezárul). A háromszögű homlokzati elemek váltakozva üvegből és alumíniumból lesznek.

Az opponens Z. Halmágyi Judit igen magas színvonalúnak tartja a tervet, csak néhány kisebb részlet átgondolását javasolja (a Zsil utcai kihajtó nem illeszkedik az épület szerkezetéhez; az elbontott épületet longitudinális megidézése kívánatos; sajnálatos, hogy eltűntek a két régi épület közötti folyosó hídjai, melyek egy korábbi tervváltozatban még megvoltak).

A vita nem elsősorban magáról az épületről, sokkal inkább a környezetrendezés kérdéseiről, a kiegészítő létesítményekről szólt. Több szakértő rámutatott, hogy az előtér és a hozzá kapcsolódó lépcső kialakítása is akadályokba ütközik: a szabályozás erre nem ad elegendő helyet, mint ahogy a Duna-parttal való közvetlen kapcsolat megteremtéséhez szükséges rámpák, teraszok, járdák kialakítása is képtelenségnek tűnik (a területen ugyanis egy, a Gázművek által illegálisan lefektetett gázvezeték húzódik [mely 40 cm-nél nem lehet mélyebben], továbbá el kell férnie egy közútnak, fasornak és bicikliútnak). A beruházó cég, a Porto Investment Kft. igazgatója, Márton Imre elmondta, hogy megoldás lehet, ha a kiegészítő létesítményeket tájelemként kezelik – így talán megvalósíthatók lennének azok a közérdekű fejlesztések, amelyek az intézményt a gyalogosok számára jól megközelíthetővé, vonzóvá tehetnék és a közlekedési struktúrával is szoros kapcsolatot teremthetnének. A IX. kerületi főépítész, Dr. Sersliné Kócsi Margit azonban kevés lehetőséget lát a tájépítészeti „trükkre". Az épület formájának töretlenségéhez szükséges északi előtetőt valószínűleg nem lehet majd megépíteni, mert túllépi a lehetséges 5 méteres kinyúlást.

Turányi Gábor szerint az épület – a tervező szándékai ellenére – nem nyílik meg eléggé a Nehru-park felé; a valóban intenzív kapcsolathoz jóval nagyobb földszinti nyílások kellenek. Mindemellett „szép szobornak" nevezte a művet, olyan tervnek, amely azonos szintre emeli a szerkezet, a forma (az épülettest) és városkép jelentőségét. Skardelli György, miután nagy örömét fejezte ki a terv láttán, rámutatott, hogy az épület finom szerkezetét a látogatónak belülről is éveznie kellene – erre azonban az építészek kevés alkalmat teremtettek. Felvázolta vízióját arról, milyen káprázatos élményt jelenthetne az emberek számára, ha a blob vázszerkezetének belső oldalán futó töretlen, körüljárószerű térben sétálhatnának végig.

A tanácstagok kifogásolták a B épület megtartandó „szeletének" bütüin megjelenő homlokzatkialakítást – a stilizált megoldások helyett a régi véghomlokzatok pontos visszaállítását vagy egy teljesen high-tech szerkezetet javasoltak. Bojár Iván András úgy gondolja, hogy a tervtanácsnak nem a hatályos szabályozás vagy a beruházói érdek oldalára kell állnia, sokkal inkább a város számára hosszú távon is hasznos megoldás érdekében kell állást foglalnia.

Fegyverneky Sándor a vita összegzéseként rámutatott, hogy bár a tervtanács tudomásul veszi a területi előírásokat, javasolják a projekt sikeressége (azaz nem csak az üzleti haszon, hanem a közjót szolgáló fejlesztések) érdekében a hatóságok és a beruházók fokozott együttműködését.

Haba Péter