Utópikus realizmusok XVI. – Lütjens Padmanabhan: Zwhatt hosszúház

Hogyan épül Svájcban egy agglomerációs miniváros? Milyen építészeti hozzáállás szükséges olyan méltóságteljes és kényelmes otthonok építéséhez, ahol a magántulajdon kizárólagosságát felülíró közösségi terek is megjelenhetnek? Az Utópikus realizmusok új része a Lütjens Padmanabhan visszalépcsőztetett urbánus sorházának ismerős szokatlanságát fejti fel.

Svájci miniváros
2018-ban Peter Märkli mesterterve alapján parcellázták fel a Zürichtől északra fekvő, Regensdorf névre hallgató agglomerációs település vasúti megállójával szomszédos területet. A fejlesztő egy sokféle funkcióval, lehetőleg minél változatosabb lakhatási formáknak otthont adó új városi negyedet képzelt el – a különböző léptékű és karakterű épületek tervezésére egy-egy irodát felkérve. A Zwhatt névre keresztelt svájci miniváros első épületeként valósult meg a Lütjens Padmanabhan hosszúháza, melyet hamarosan követ a Boltshauser Architekten által tervezett 75 méter magas – elkészültekor várhatóan Svájc legmagasabb – faszerkezetű (valójában fa-beton kompozit) magasháza; a főtérhez kapcsolódó sarki közösségi ház, melyben többek között helyet kap bicikliszerelő műhely, a tetején nyári kültéri vetítések helyszínéül szolgáló lépcsős platformmal; Märkli irodájának tervei alapján fog megvalósulni továbbá egy közösségi tetőterasszal megtervezett 24 emeletes lakótorony; még a 2026-os év vége előtt adják át az Alexander Brodsky által elképzelt pavilonépületet, amiben kávézó, bérelhető szaunaterek és közösségi szoba fog létesülni; 2030-ig pedig irodafunkcióval és további nagy léptékű építészeti beavatkozásokon keresztül bővülhet az új városnegyed.

Ismerős szokatlanság

Ez a kettősség – a jól ismert lakástípusok meglepő egymás mellé rendelése – tölti fel izgalommal a hibrid lakóépületet, mely négy egymásra pakolt sorházból áll, szintenként nyolc, egymás mellé sorolt lakással (a földszinten helyet kap egy közösségi tér és mosószoba, így ott csak hét lakással). A hosszúház két szélén beltéri lépcsőházak biztosítják a vertikális közlekedést a lakószintek között. Ezeken keresztül érhetők el a konzolosan túlnyúló teraszrendszerek, “repülő utcák", melyek kiszélesített közösségi sztrádákként, kültéri kollektív nappalikként működnek. Az épület jellegzetes visszalépcsőztetésének köszönhetően, a szinteken felfelé haladva, egyre kisebb fűthető alapterületű, csigalépcsővel összekötött galériás terek, privát odúk, minimumlakások[1] érhetők el.

Minimumlakások városi nomádoknak
A tervezők elégséges címszó alatt tervezték a lakóházat: a terek falakkal tagolt szobákra osztása helyett, egy szabadon belakható galériás térkompozíciót alkottak, egy kis háztartás számára kényelmes méretű fürdőszobával és konyhával felszerelve. A négy szinten négy lakásvariációt skáláztak fel: S, M, L és XL méretben. A földszinten a legnagyobb fűthető térrel rendelkező lakások 92,9 négyzetméteresek, itt, a galériaszinten opcionálisan, akár három szoba is leválasztható (mely a tervezők elmesélése szerint, a hét lakásból négy esetben meg is történt). A három emeleti szinten egy-két fő számára ideális lakásokat alakítottak ki: 75,5–59,3–40,2 négyzetméteres lakásvariációk kaptak helyet. Mindegyik lakóegység galériás, az emeletre egy gáláns galvanizált fém csigalépcsőn keresztül lehet felsétálni; a lépcső körül, a lakások alapterületének egynegyedén áttört, öt méteres, tágas, dupla belmagasságú tér nyílik, melyet szintén fém rácsos korlát szegélyez a felső szinteken. Az épület átadásakor, az üresen kongó betonszerkezet vadsága a belső terekben Hannes Meyer Co-op belsőjének gyéren bútorozott, a burzsoá tárgykultúrát és családformát kritika alá vonó, azzal szemben az egyéni felszabadulás lehetőségét ajánló térkoncepcióját eleveníti fel.

A hosszúház tervezői – Meyer elképzeléséhez hűen – saját szakmai felelősségüknek és feladatuknak tartják egy értelmes és célszerű térplasztika előriányzását, míg a beköltöző lakók folyamatosan változó rítusaira hagyják a terek bútozatának és használatának kialakítását, hogy a jövőbeli közösségek tagjai önnönmaguk világával tölthessék meg otthonukat. Az építészek elfogadják a fejlett építőipar körülményeiből adódó technológiát, a vasbeton szerkezetet vagy az ipari burkolatokat, és ezen építészeti építőelemek őszinte párbeszédéből elegyítenek jellegzetes és játékos kompozíciókat. A kompozíciók lehetnek sokfélék, különböző léptékben: nyílászárók, pillérek és aljzatok pontosan kiszerkesztett találkozása; a sávos homlokzat szürkéinek és a postaládák sárgájának elütő színjátéka; az áttört, feltáruló térbe leforduló csigalépcső csendélete; a közösségi terasszal összekapcsolt lakások társadalmi interakciókat pezsdítő térkollázsa. Az épület racionális szerkesztése (a tervezési program alapos tanulmányozása és a terek logikus formába öntése) és az anyagok költséghatékony használata teszi lehetővé a furfangos építészeti taktikát: a profitelsajátításon alapuló ingatlanfejlesztés optimalizációja során oly gyakran csorbát szenvedő, zsúfolt, használhatatlan és összenyomott lakóterek felszabadítását. Ezen túl, a Lütjens Padmanabhan tervezői a kibontakozó élet keretét is megszabták: radikális gesztus, hogy a hasonló beruházások során megvalósuló privát erkélyek helyett összefüggő teraszokat terveztek, melyek lehetőséget nyújtanak az új lakók közösségi életének kibontakozására, miközben a minimumlakások méltóságteljes és kényelmes otthont nyújtanak, a személyes változtatást is biztosítva.

Adathalmazból tömeg, tömegből átlelkesült projekt
Oliver Lütjens és Thomas Padmanabhan tavasszal Budapesten prezentálták a házat, ahol Takács Ákossal közösen interjút is készítettünk velük, és arra is kíváncsiak voltunk, hogy hogyan jönnek létre a tervezés során az épületeik markáns formái. Oliver kiemelte, hogy “[b]ármilyen specifikus ötlet nélkül, az ötletszerű megoldási javaslat ambíciójának hiányában" kezdenek. “Mi a program, mire van szükség, hogyan helyezhető az el a telken – egy ponton tömeggé áll össze az adathalmaz, ami hasonlít valamire, és ekkor dől el, hogy pontosan mi is lesz a projekt." Thomas a kenyérsütés analógiájához hasonlította a folyamatot: “[o]lyan, mint amikor a kenyérsütésnél a kovászos tésztát belehelyezed a szakajtóba, melyben elnyeri végső állagát és formáját. Hasonló folyamat során jutunk el az épület homlokzatának formájához, de a ‘lelkét’ ekkor még nem ismerjük." Az urbánus sorház a zajos főutca felé kifeszül: egyszerű, – a szomszédos, harsány formaképzésű egyetemi épület unalmas, RAL szürkés árnyalataihoz igazított – szálcement hullámlemezzel burkolt, ritmusos homlokzatával az új városnegyed szélét jelöli. A lakásbelsőkből távoli kilátás nyílik a dupla belmagasságú ablakokon keresztül a fragmentált urbánus környezetre. A miniváros felé komponált homlokzat élénk türkiz színűre vált, visszalépcsőztetett, plasztikusan tagolt szintjeivel építészeti párbeszédre invitál. Itt, a már említett teraszok otthonos, vidám és intim hangulatot teremtenek.

A jellegzetes sorházas megjelenésre erősítenek rá a bejáratok kiemelését és megünneplését szolgáló, hegyes szögben csapott előtetők, és a kártyavárszerű héjazatot ütemesen átvágó ereszcsövek.

Kompromisszum
A személyes találkozás alkalmával Oliver azt is elmesélte, hogy a befektető a Zwhatt hosszúház esetén egy nyugdíjpénztár volt, vagyis profitorientált beruházásról van szó. Magyarországgal ellentétben, Svájcban számos nonprofit alapítvány foglalkozik lakásfejlesztéssel, az önkormányzatok is elkötelezettek otthonok építésében, ráadásul Zürich telkeinek közel egyharmadát lakásszövetkezetek birtokolják. Ezekben az esetekben pusztán az épületek bekerülési költsége határozza meg a bérleti díjakat; ezzel szemben a hosszúház lakásainak bérleményének költsége – a piaci árat követve – egészen magasra rúg, a nyugdíjalap haszonszerzése miatt: így, egy kevert társadalmi osztályú lakóközösség helyett, kizárólag a felső középosztály tagjai költözhetnek be. A lakásokat ennek ellenére gyorsan elkapkodták, így hamarosan szubjektív élmények és emlékek tapadnak majd a ház jellegzetes tereihez.

Borenich Levente

[1] A Zwhatt koncepcióját érdemes összevetni Karel Teige “The Minimum Dwelling" koncepciójával, melyet 1932-ben, eredetileg cseh nyelven kiadott könyvében mutatott be. (Angol nyelven 2002-ben jelent meg Eric Dluhosch fordításával, a The MIT Press kiadó gondozásában.) Teige könyvében a burzsoá lakás és a vidéki villa típusának kritikájaként egy egészen új – kollektivizált – lakóépület típusát képzelt el, mely esetében nem a családi háztartásra épülő térhálózatot irányzott elő, hanem az összes funkciót – főzés, étkezés, tisztálkodás, sportolás, gyermekgondozás, szórakozás, lakásvezetés stb. – központosítva, közösségi keretbe ágyazva gondolt el. Ebben az esetben – szemben a Zwhatt hosszúházzal, ahol a fürdőszoba és a konyha továbbra is a lakásokon belül kapott helyet – kizárólag a lakócella egysége biztosította az egyéni elzárkózás terét. A privát szoba kritikájának történetéről szóló tartalmas cikk olvasható Pier Vittorio Aureli és Martino Tattara tollából a The Architectural Review oldalán Soft cell: the minimum dwelling címen.

A cikksorozat címét Davide Tomasso Ferrando Realismoutopico című blogsorozata inspirálta.