építészet : környezet : innováció

„Csak olyat vállalunk el, amivel egyet tudunk érteni” – Nagy Csaba

Az Archikon neve ma már megkerülhetetlen a hazai építészeti piacon. A rendszerváltással egyidős cég filozófiája nem a trendkövetésről, hanem a minőségről, a tudatos építkezésről, a csapatmunkáról és a kreatív megoldásokról szól. Nagy Csaba társalapítóval Bán Dávid beszélgetett.

Bán Dávid: Az Archikont lényegében a rendszerváltás idején alapítottátok. Milyen elképzelésekkel indultatok neki a pályának?

Nagy Csaba: Mindenki próbált elhelyezkedni, ott ahol csak tudott, de elég kevés embert vettek fel a nagy állami vállalatokhoz. Évente úgy 100-120 építész végzett, és ebből nagyjából 10 tudott a nagy irodákhoz elhelyezkedni. Próbálkoztam én is, majd kaptam egy ösztöndíjat, ami szintén elég ritkának számított akkoriban. Bécsben, a Képzőművészeti Főiskola mesteriskoláján tanulhattam egy évet, és ott kellett eldöntenem, hogy menjek vagy maradjak. Itthon épp zajlott a rendszerváltás, fényesnek tűnt a jövő, ezért hazajöttem. 1989-ben egy volt évfolyamtársammal, Zagyvai Andrással és egy idősebb, tapasztaltabb kollégával, Horváth Bertalannal, hárman megalapítottuk az Archikont, amely azóta is működik. Sajnos már egyikük sem él, én maradtam egyedül.

BD: Az induláskor mi volt az Archikon fő profilja, milyen irányban indultatok el?

NCS: Egy komplex cégben gondolkoztunk, ahol a tervezéstől kezdve a lebonyolításon át, a jogi kérdésekig mindent el tudunk végezni. Nagy volt az érdeklődés Ausztria felől, de hamar kiderült, hogy ebben nem az ilyen kezdő irodáknak, mint a miénk, jut majd szerep.

BD: A rendszerváltás a lehetőségek mellett küzdelmekkel is járt.

NCS: Nagyon sokan naivak voltunk és nem láttunk a lapok mögé. Visszamenőleg persze sokkal egyértelműbb az akkori helyzet. Az első 10-15 év valóban küzdelmes volt, de ez ma sincs másként. A friss irodák próbálnak megbízókat szerezni, úgy formálni őket, hogy legyen bennük igényesség; majd 20 év után rájönni, hogy melyik megrendelőt kell elengedni, melyik az, aki jó nekünk, és ennek megfelelően lépni. Kezdetben egy olyan piaci szegmens megtalálása is nehézséget okozott, amit érdemesnek véltünk a magunk képére formálni.

BD: Mi volt a fordulópont, mi volt az a megbízás, amely valóban megalapozta a cég működését?

NCS: Egyrészt a pályázati vonal, amitől azt reméltük, hogy elvezet majd olyan megbízásokhoz, épületekhez, amelyek ténylegesen érdekelnek minket. Másrészt érkeztek munkák a piacról is, amelyek kevésbé voltak izgalmasak, jellemzően ipari megbízások. Azonban a profilunk a pályázatok során rajzolódott ki. Viszonylag jó arányban nyertünk azokon, amelyeken elindultunk, és akkoriban még jó eséllyel meg is épültek ezek a munkák, számunkra így ezek kezdték körvonalazni az irányt.


Archikon: Reprezentatív irodaház, Szabadság tér, Budapest


BD: A profilotokban hogy áll össze ez a látszólag két külön irány, az ipari létesítmények tervezése és a minőségi épületfelújítás?

NCS: Az ipari vonal úgy alakult ki, hogy '89 után erre volt igény. Autószalonok nyíltak, új cégek jöttek az országba, és mi elkezdtünk az autó- és a gyógyszeriparra szakosodni. Ám egy idő után háttérbe szorult az ipari szegmens, inkább uszodákat, munkahelyi éttermeket építettünk, illetve többek közt homlokzatot a Richternek. Így az ipari ágból az építészetileg igényesebb munkák maradtak. Az iroda másik két lábát az irodavonal - mint sokan másoknak -, valamint a pályázati rendszerből jövő műemléki átalakítások adják. Az első ilyen munkánk talán a balatonalmádi strand volt, ezt követte a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum felújítása.

BD: Ma hogy működik az irodátok?

NCS: Ma is fontosnak tartjuk a pályázatokat. A nagy felújításokkal az a baj, hogy sokáig kell ugyanazzal az épülettel foglalkozni, egészen addig, amíg az meg nem valósul - ez egy nagy háznál akár 3-4 évig is eltarthat. Ennyi ideig egy adott épületen dolgozni meglehetősen fárasztó a kollégáknak. Az egyetemen azt szoktuk meg, hogy pörgetjük a feladatokat, a pályázatok éppen ilyenek. Az a jó bennük, hogy frissítően hatnak a gondolkodásunkra, ezért is igyekszünk minél többen részt venni.

BD: Úgy láttam, hogy számotokra fontos a közös gondolkodás. Ez hogyan valósul meg az irodában, milyen struktúrában dolgoztok?

NCS: Van egy ideális képlet. Ezt nehéz megvalósítani, hiszen nagyban függ attól, hogy mekkora a munkaellátottság: olyan, mint most, amikor nagy az építési kedv és a hajsza, vagy olyan, amikor nyugodtabb az üzleti környezet és több lehetőség adódik az elmélyülésre. Mindkettőnek van előnye és hátránya is. Ha csendesebb időszakot élünk, akkor kevesebb a munka, viszont elgondolkodhatunk az egyes feladatokon. A legjobb az, ha több ember foglalkozik ugyanazzal a megbízással - ezt a kollégáim kérik is -, mert jobb azt valakivel megbeszélni. Az optimális felállás talán az, amikor egy feladathoz többen, több irányból közelítenek, és utána a csapat dönti el, hogy melyik út a járható. Ez lenne az ideális, de ezt nem mindig engedhetjük meg magunknak. Holott a jó terv záloga az, hogy mennyi szellemi munkát fektettünk bele, és sohasem ugyanattól jönnek a legjobb ötletek. A kollégák egymást inspirálják és a munkának is jót tesz, ha van ideje megérni, ha többen is részt vesznek benne.

BD: Dolgoznak nálatok társterületek tervezői?

NCS: A céljaink között szerepel és rövid ideig kísérleteztünk is ezzel. Zagyvai Andrással létrehoztuk a Sokszem Alapítványt, ami kifejezetten arról szólt, hogy miként lehet a társművészeteket és az építészetet ötvözni. Jellemzően az egyetemről éppen kilépő, helyét kereső korosztályt céloztuk meg, őket szerettük volna különböző projektekre összehozni. Sajnos András halála után az Alapítvány nem működött tovább, én inkább az irodára koncentráltam, ám minden ilyen szervezetbe kell egy motor.

BD: Hol áll most az irodátok? Mennyire vagytok az ideálisnak elképzelt állapottól?

NCS: A legnagyobb különbség az lehet, hogy sokkal tudatosabbak lettünk az elmúlt 3-4 évben, sokkal jobban előregondolkodunk. Ez nagyon fontos, és óriási hiba, hogy 15 évig nem foglalkoztunk vele. Most is mindenki él bele a világba, szeret feladatokat megoldani, de nem gondolkozik el azon, hogy mitől lesz ennek végeredménye. Ki kell jelölni a célt és meghatározni az arra vezető utat. Ez roppant egyszerű képletnek hangzik, majdhogynem közhelyesnek, de a gyakorlati megvalósítása már lényegesen bonyolultabb. A célunk egyre inkább az, amit említettél, hogy az építészetbe minél több más gondolatot is belevigyünk, hogy ezáltal kreatívabbá váljon az egész. Ez a szemlélet jól kapcsolódik ahhoz a célunkhoz is, hogy egy kicsit globálisabbá váljon az irodánk, mert a külföldi nyitáshoz mindenképp elengedhetetlen a nagyobb kreativitás.


Archikon: Hotel Moments, V. Andrássy út, Budapest


BD: Szerinted a tudatos belső építkezés mennyire jellemző a magyar irodák gyakorlatára?

NCS: Ahogy ismerem a kollégákat, a nagy irodák nem is létezhetnének tudatos építkezés nélkül. A célok eltérőek lehetnek, van olyan is, aki tudatosan nem tudatos és ezért nem alakít ki nagy irodát. Inkább onnan közelíteném meg a kérdést, hogy a szakmán kívüli területekre nincsenek felkészítve az egyetemről kijövő építészek, és ebben később sem kapnak semmilyen segítséget. Ma ez úgy működik, hogy a megszerzett tapasztalatokkal próbálunk egymásnak segíteni. Egyszerű dolgokról van szó: úgy tudok jobb házat tervezni több pénzért, ha más is jobb házat tervez több pénzért. Nekem az a rosszabb, hogyha valaki olcsóbban vállalja el a munkát és rosszabbul végzi el, nem az, ha a konkurencia is hasonló minőségben és árért dolgozik, mint én, mert akkor lehet egészséges versenyről beszélni.

BD: A kommunikáció is egy olyan gyakorlati elem, ami létfontosságú az irodák számára.

NCS: Igen, és e tekintetben tragikus a helyzet, mert majdnem minden szakmában kifejezetten képzik erre a vezetőket, de az építészetben egyáltalán nem. Akadnak páran, akiknek adottságuk van rá vagy önmaguk keresik a képzési lehetőségeket, de az arány sokkal rosszabb, mint más szakmákban. Vegyük csak a pénzügyi területet. Az embernek két perce van rá, hogy kinyisson egy kaput, és akkor dől el, hogy ezen a kapun beengednek-e még egyszer vagy sem. Erre kellene nálunk is trenírozni azokat, akik cégeket akarnak vezetni, hogy miként dolgozzanak úgy az ügyfélkapcsolatokon, hogy ez a kapu ne záruljon be. Egy barátom egyszer egy franciaországi rokonát kalauzolta itthon, és az illetőnek feltűnt egy mondat, amit lépten-nyomon hallott: „az a baj.” Éppen ez a baj, e helyett pozitív szemléletre lenne szükség.

BD: Meg kell tanulni partnerként viselkedni az ügyféllel?

NCS: Abszolút, mert a másik oldalon is emberek vannak. Oda kell rájuk figyelni.

BD: Visszatérve a globális tapasztalatokhoz, láttam, hogy részt vettetek a Csoma Szobája projektben. Ez mennyire tágította a horizontotokat?

NCS: Ez a történet még a Sokszemből indult, onnan ered a barátság Irmiás Balázzsal. A Sokszem ugyan megszűnt, de a kapcsolat megmaradt. Mi az iskolaprojektben veszünk részt az indiai Himalájában. Kollégák dolgoztak az első ütem tervezésén, majd újabb kollégák a másodikon, és megint mások a harmadikon. Ebben is tetten érhető az a törekvés, hogy minél többen, több gondolattal jussanak közelebb a projekthez. Voltak, akik a megvalósításhoz mentek ki, én még az iskolaprojekt előtt jártam ott. De itt is az a célunk, hogy ne magunkat toljuk az előtérbe, hanem olyanokat, akik ténylegesen részt vesznek a munkában, akiknek volt kedvük és tettrekészségük kimenni.

BD: A kinti iskolátok jól használja ki a környezeti adottságokat: nagy ablakokat építettetek be, hogy a benapozás természetes fűtést adjon az épületnek. Mennyire tudatos döntés nálatok a fenntarthatóság bevitele az építészetbe?

NCS: Őszintén szólva, 7-8 évvel ezelőtt ez még olyan csodabogárnak számított, ami útjában állt az építészeti önkifejezésnek. Ez mára alapjaiban változott meg. Ma már a fenntarthatóság - bármennyire is elcsépelt fogalommá vált -, sokkal meghatározóbb egy háznál, mint a forma vagy a külcsín.


Archikon: 100 lakásos társasház, XIII. Zsinór utca, Budapest


BD: Az angyalföldi házatok épp ezért lett sikeres?

NCS: Igen, bár minden marketing kérdése is. Az a ház valóban a fenntarthatóság miatt lett népszerű, de ez minden egyéb projektünknél is kiemelt szempont. Ha például egy műemlékházunkba beépítünk egy üvegtetőt, akkor annak az árnyékolása kulcskérdés. Ne pazaroljunk energiát vagy ne kerüljenek bele fölösleges dolgok. A megrendelőket is mindig arról próbáljuk meggyőzni, hogy egy ház akkora és olyan legyen, amire való, és ne építsünk olyat, amiről azt sem tudjuk, mire fogjuk használni, de a kelleténél háromszor nagyobb legyen. Ezt mindig próbáljuk tudatosítani és nem is veszünk részt sok olyan projektben, amivel nem értünk egyet. Ebben nagyon következetesek vagyunk. Csak olyat vállalunk el, amivel egyet tudunk érteni. Sok kompromisszum születik, de aminél már az elején látszik, hogy az elképzelések nem fognak találkozni, abban nem veszünk részt.

BD: Meddig megy el a kompromisszumkészségetek?

NCS: Ha megvan a közös cél, megpróbáljuk meggyőzni egymást. Ha van egy befektető és csak azért akar építeni egy épületet, hogy a belerakott x összeghez képest a végén 2x-et vegyen ki, az nem közös cél. Ennél ez jóval szofisztikáltabb kérdés. Az a lényeg, hogy az épület másnak is jó legyen, nyújtson valami többletet.

BD: Mit gondolsz, a ti irodátok hol tart most a hazai piacon?

NCS: Utoljára a válság idején néztem végig ilyen szemmel a cégeken. A legnagyobbaknak a mienknél szélesebb a profiljuk: foglalkoznak tervezéssel, kivitelezéssel, magas- és mélyépítéssel. Ha őket nem számítjuk, és csak azokat nézzük, amik tényleg csak építéssel foglalkoznak, akkor mi abban az időben valahol rögtön az első tíz után jöttünk. Megnéztem egy Steve Jobs-interjút – akkoriban még mindenki nagyon kedvelte –, és abból kiderült, hogy ő kőkemény piaci elemzést végzett a konkurenciáról, hogy ki milyen irányba tart és hol vannak piaci rések. Megdöbbentett, hogy mennyire nem egy fantaszta volt, hanem kőkemény tudatos tervező. Akkor én is elkezdtem figyelni, hogy mik a piaci rések, kiknek mik a céljaik.

Persze azóta jelentősen átrendeződött a piac, most abban különbözik a korábbitól, hogy rengeteg munkát öntöttek a kiéheztetett irodák elé. Olyan, mintha három napig nem ettél volna, és hirtelen eléd öntenek egy csomó ételt, te pedig felzabálsz mindent, ami eléd kerül, még olyat is, amit meg sem sütöttek rendesen. Ez így nem jó, mert tudni kell ellenállni. Nem biztos, hogy a növekedés a színvonal növekedésével jár együtt, sőt. Éppen ezért kicsit mindig ódzkodtam a növekedéstől, de valahogy tudni kell ezt menedzselni. Rengeteg iparág nőtt ugrásszerűen – gondoljunk akár az IT-szektorra –, és ezt lehet tudatosan is kezelni. Sokáig 10-12-en voltunk – persze állandó mozgólétszámmal –, most viszont 18-19-en vagyunk, még soha nem voltunk ennyien. Hamarosan költözünk, akkor a létszámunk felmehet akár 25 főre is, de ez még mindig nem egy többszörös növekedési ütem. Amúgy nőhetnénk nagyobbra is, de a mögött is tudatos döntés van, hogy mekkora mérték az, amiben még jól érzem magam. Ennél tovább vagy gyorsabban nem akarunk nőni.


Archikon: Óvoda és bölcsőde, XIII. Váci út, Budapest


BD: Főként hazai munkáitok vannak. Külföldre is terveznétek?

NCS: Szeretnénk, de nem egyszerű. Egy osztrák pályázat kapcsán beszélgettünk egy helyi szakújságíróval, többek közt arról, hogy mi egy óvoda méretű épületen szeretnénk kipróbálni magunkat külföldön, nem pedig gigantikus tervekkel, ahol esetleg labdába sem rúghatunk. De pont ilyen kisebb léptékű megbízást kapni nehéz, mert azokkal általában regionális építészeket bíznak meg. Azok a projektek viszont, amelyek nyitottak a nemzetközi piacra, általában sokkal nagyobb irodákra és szélesebb körű tapasztalatra lettek kiírva. A fiataloknál is ez a gond, mert szerintem nem a kreativitás hiányzik, hanem a piacismeret.

Bán Dávid

 

vélemény írásához jelentkezzen be »