Létünk jelenlegi formája nem fenntartható! Ne bonts és ne építs feleslegesen!

"Az építészet a fenntarthatóságért vívott harcban önmagában, önállóan nem tud megfelelő válaszokat és ezáltal eredményeket felmutatni, mert a jelenlegi létformánk önmagában nem fenntartható. Civilizációnk túlélése egyszerre politikai, gazdasági, társadalmi és szakmai komplex párbeszédek alapján biztosítható" – írja Fajcsák Dénes véleménycikkében.

Megjelent az Építész közlöny 294-es számában, 2024. június

2024. áprilisában a Construmán tartott kerekasztal-beszélgetésben való részvételre kaptam meghívást az Építészfórumtól az építési törvény és lehetséges kihatásaival kapcsolatban. A beszélgetés során tettem azt a kijelentést, hogy a szakmánknak (és az emberiségnek) az egyedüli lehetséges megoldás a mielőbbi teljes visszalépés a fenntartható fejlődés hamis céljaival szemben, amelyben fontos szerephez kellene juttatni a meglévő (már megépített) épületállomány teljes újrahasznosítását. Ezen gondolataim bővebb kifejtésére kért fel az Építész közlöny szerkesztője, amelyet igyekszem érthetően kibontani, de előzményként kontextusba szeretnék több tényezőt helyezni, amelyek úgy gondolom, fontosak a megértéshez és egy objektív, építő jellegű szakmai vita elindításához.

Bolygónk 4,5 milliárd éves, amely idő alatt folyamatosan változó organizmusként, de törekedett a fizikából ismert egyensúlyi állapot elérésére. A külső behatások mindig okoztak változásokat, de a bonyolult ökoszisztéma alkalmazkodott, és igyekezett a maga módján az egyensúlyra visszaállni.

A civilizációnk biológiai (kiinduló) alapállapotának tekinthető a cca 10.000 évvel ezelőtti Föld, amikortól az emberiség hivatalos építészettörténetének kezdetéről beszélhetünk, mert az állatvilágból történt 200.000 évvel ezelőtti kiválástól azon időpontig az ősember komoly környezeti átalakítás nélkül, inkább szimbiózisban a természettel, az abban lelt szituációkat használta kiegészítésekkel, de nem jelentős beavatkozásokkal.

Az első nagyobb épített városok kialakulása volt az az időállapot, amikor a környezet komoly megváltoztatásával az emberiség megkezdte a bolygó környezetének saját igényeire történő átalakítását. A népességnövekedés az egyre biztonságosabb és kényelmesebb épített környezetnek köszönhetően elindult, ezáltal a gyülemlő tapasztalati tudás pedig a technikai fejlődést rúgta be. 6000 évvel ezelőtt már szó szerint hegyeket mozgatott meg az ember, hogy például piramisokat építsen. Az idő múlásával ezek a folyamatok exponenciálisan felgyorsultak, de talán még azt lehet mondani, hogy a középkor végéig, az ipari forradalom kezdetéig a beavatkozás mértéke Földünk egyensúlyi állapotára nem volt akkora hatással. Viszont azt látnunk kell, hogy az ember, bár a tudományokban ismereteit, tudását folyamatos bővítette, fejlesztette, de a komplex, bonyolult összefüggéseket a bolygónk tényleges működésével kapcsolatban teljeskörűen nem érthette meg. Úgy gondolom, hogy most, a 21. században sem látjuk át 100%-ban, hogy egy-egy beavatkozásunk áttételesen milyen következményekkel jár akár nagyobb területi kihatásokat eredményezve.

Ezen tényeket lehelyezve rögtön be kell látnunk, hogy a fenntarthatóságra való hivatkozás innentől kezdve álságos, mert az általunk hivatkozási alapként figyelembe vett origót a tényleges kiinduló alapállapottól igencsak eltoltuk.

Ráadásul a fenntarthatóság önmagában NEM értelmezhető csak az építőiparra vonatkozóan, mert azt komplex rendszerben kellene vizsgálni, amelynek a teljesség igénye nélkül talán a két legfontosabb alaptényezője: a bolygó népessége kontra eltartóképessége, illetve a lakosság környezetre vonatkozó terhelése (ökolábnyoma).

Ezekben foglaltatik sokadlagos tényezőként az építőipar, amelyet képletszerűen az egyénre lebontva lehet visszafejteni: hogy 1 ember élete során milyen létesítményeket használ, azok megépítése, fenntartása, majd utóélete mit vesz el a környezetből, hogyan terheli (változtatja meg) az összetett és érzékeny környezeti működési mechanizmusokat.

Ha ezt végiggondoljuk, hogy míg a 6-8000 évvel ezelőtt élt társadalmak életük során milyen környezetterhelést jelentettek a világunkra, és hogy a mai modern ember milyen pazarló, kényelmes életet él, akkor az egyenlet megint csak óriási egyenlőtlenséget mutat.

Pár éve az Építész Kongresszuson Micheal Dennis amerikai építész mutatta be a kutatásait, amelyben azt vizsgálták az egyetemükön, hogy milyen településformák a legfenntarthatóbbak. Az eredmény ezen vizsgálat során az volt, hogy a minél sűrűbb nagyvárosok működése a jó megoldás. Ezen megállapítással csak annyiban szállnék vitára, hogy ez addig igaz, amíg az általunk jelenleg ismert társadalmi és gazdasági létforma fennáll. Ennek esetleges összeomlásával a vidéki kis települések (falvak) felé fordul(hat) a mutató.

A másik szintén fontos tényezője a “fenntarthatatlanság" megértésének a túlnépesedés: az amerikai Population Reference Bureau a Homo Sapiens megjelenését (i.e. 50 000) figyelembe véve úgy számol, hogy eddig összesen 108 milliárd ember élt, a mai populációt is beleszámítva. Ez azt jelenti, hogy jó 100 milliárd ember halt meg a történelem során. Tehát önmagában az, hogy jelenleg 8 milliárd ember él a földön, valamint ennek következményeképpen ezt a (még növekvő) népességet lakó és intézményi háttérrel kell ellátni, szintén nem mutat(hat) a fenntarthatóság irányába. Az is érdekes tény, hogy a fejlettebb társadalmak demográfiában csökkentést mutatnak ugyan, a jólét viszont egyre bonyolultabb, komplexebb épített környezetet generál, újabb és újabb funkcióigények kiszolgálásával. Ezzel szemben a nagyobb népességnövekedést felmutató társadalmakat a populáció alapszintű ellátásának terhe is “fejlődéskényszer alatt" tartja.

Összegezve az építészet a fenntarthatóságért vívott harcban önmagában, önállóan nem tud megfelelő válaszokat és ezáltal eredményeket felmutatni, mert a jelenlegi létformánk önmagában NEM FENNTARTHATÓ. Civilizációnk túlélése egyszerre politikai, gazdasági, társadalmi, és szakmai (amelynek egy eleme az építészet) komplex párbeszédek alapján biztosítható. Mindenki érintett ebben a küzdelemben, és ezáltal a felelősség is óriási, mert az időnk fogy. A jelenleg ismert földi világunk óriási (kényszerű) átalakulására (amelyet jelenleg összeomlásnak definiálnak a kutatók), 20-25 évünk maradt. Az egyik kedves gépész barátom szokta mondani, hogy “a legzöldebb energia az, amit nem használunk el". Ezt az elvet, úgy gondolom, a napi életünk minden részére, ezáltal az építésre is absztrahálnunk kell. Az a legzöldebb épület, amelyet nem kell megépíteni (vagy amelyet nem kell elbontani).

A szakma az elmúlt 2 évtizedben kényszerűségből, vagy kísérletek mentén, de adott az újrahasznosításra követendő példákat. Az öncélú alkotás vágyát le kell cserélnünk, az újragondolás célszerű és fenntartható(bb) törekvéseire. Városainkat ésszerű keretek között kell üzemeltetni, működtetni, úgy, hogy a fosszilis energiákra már most úgy kell(ene) tekinteni, mintha nem lennének, és tényként elfogadni, hogy sajnos nem ad kiutat a megújuló energiák hamis ígérete sem. Szeretném hinni, hogy a gyermekeimnek van/lehet élhető jövője, és bár a változás elkerülhetetlen, de megtapasztalhatják a jövő generációi, hogy milyen csodálatos ez az égitest, amelyen alig 10.000 év alatt létrehoztunk egy civilizációt: a nagy kérdés, hogy tudunk annyira civilizáltak lenni, maradni, hogy ez nem csak 10.000 év lesz, hanem annak sokszorosa!? Érdekes, és mardosó kérdés, hogy azért szerettem volna építész lenni, hogy tökéletes házakat, tökéletes világot tervezhessek, hozhassak létre. Az elmúlt 20 évben rá kellett jönnöm, hogy ez a világ sosem volt tökéletes, de ennek vágya mentén az emberiség már úgy tűnik, hogy ennek szinte minden lehetőségét eljátszotta. A következő évtizedek komoly erőpróbára fogják késztetni nem csak a szakmánkat, hanem minden embert ezen a bolygón: ugyanis újra kell gondolnunk a létezésünket a változásba taszított Földünkön.

U.i.: A jogalkotóknak egy javaslat, hogy épített környezetünk jogi védelmének rendszerét, mint pl.: a természetvédelmi, műemléki és örökségvédelmi hálót bővíteni szükséges ökológiai és gazdasági védettségekkel.

Fajcsák Dénes
Budapesti Építész Kamara nívó-,
Szendrői Jenő,
Heves Vármegyei Príma és
Molnár Péter díjas építész
Heves Vármegye 1. állami főépítésze (2015-2023)