építészet : környezet : innováció

Nekünk Bilbao kell!

Ma talán nincs fontosabb urbanisztikai kérdés annál Budapesten, hogy miként "adjuk el" a várost a XXI. században az ide látogatóknak és a városlakóknak egyszerre. Baán László víziójában a kormányzati válasz erre a MúzeumLiget, amelynek első (valójában csak az első nyilvános) lépése volt a Városligetre kiírt ötletpályázat és annak közszemlére tétele, vitája. A FUGÁ-ban jártunk, megnéztük, meghallgattuk, de nem lettünk tőle boldogabbak. Bardóczi Sándor írása.

Október 30-án este a FUGA Budapesti Építészeti Központban a MúzeumLigetre kiírt tervpályázat bemutatása és vitája inkább a kérdéseket szaporította bennem, mint a válaszokat. Miközben elhatároztam magamban, hogy amennyire lehet, feltérképezem, valójában mi motiválhatja a Múzeumi Negyed koncepcióban értelmet látó építészeket (és miért pont a Városliget lett a célzóna?), érdekes, ám sok esetben rémesen torz világmagyarázatokra, és igencsak cáfolható, rég túlhaladott urbanisztikai koncepciókra bukkantam. No meg olyan szűrőkre, amelyeken továbbra sem megy át, hogy mit akar a társadalom Budapesten, és ezen belül a Városligetben mit szeretne. A pártpolitikai (emlékművet építünk magunknak, ahogy szoktunk) vagy a pénzszerzési (etesd az építészt, mert éhen hal) magyarázatokat meghagyom másnak. Engem most leginkább az építészeti elit anyagi világon túli, szellemi mozgatórugói és viszonyulásai érdekeltek a projekthez. Az est folyamán, ha másra nem is, de arra rájöttem, hogy aki ezt a koncepciót valamennyire is magáévá tudja tenni építészeti oldalon, az voltaképpen Bilbao-irigységben szenved, de tulajdonképpen egyáltalán nem jól dekódolta Bilbaót. Ahogyan a döntéseket meghozó körre, úgy magát a projektet érvényes elképzelésnek tartó építészekre is igaz, hogy ha látnak is valamit, akkor kizárólag Frank O. Gehry építészeti ikonná vált épületét (t.i. Guggenheim Múzeum) és a hozzá hasonló sztorikat látják: a mögötte rejlő és az azt sikeressé tévő urbanisztikai gondolatot viszont egyáltalán nem érzik és meglehetősen kevéssé értik.

A megváltást várva

Tapintani lehetett ugyanis a bíráló bizottság legtöbb megszólaló tagjának mondandójában, vagy az azt követő nyilvános és négyszemközti formális vitákban is a ki nem mondott, de mégiscsak alapvető igényt a jel-építészet iránt. Azt az elgondolást, amely sokadszorra is eléggé félreviszi az építészeti és városfejlesztési nekirugaszkodásokat, de amelyet a politika és az építészek egy tekintélyes része továbbra is fetisizál. A Nemzeti Színház, a MÜPA, a gyaloghíd-vita, a Kormányzati Negyed, a magasház-vita, a Városháza bővítés, a Zeppelin, a Szent György tér, a SzépMű bővítés, vagy a pécsi EKF hatalmas új középületei után is kudarcos - a magyar építészek társadalmi megítélését egyre mélyebb régiókba taszító - történetek után a magyar építészeti elit kemény magja úgy tűnik továbbra sem a társadalmi igények megértésének igényével cselekszik, hanem inkább egy vagy több jelentős (és hamis reményeik szerint társadalmilag sikeres) középülettel vagy középület-együttessel juttatná be magát a Paradicsomba. Pedig például a Velencei Építészeti Biennálék vagy a Pritzker-díj területén már megjelentek azok a jelzések, amelyek épület ikonok helyett inkább a társadalmi hasznosságot, a szociális építészet megnyilvánulásait emelik piedesztára. A MúzeumLiget koncepció tehát magyar építészi megközelítésben egyfajta újabb vallási búcsúcédula, amely a hazai építészeti elit egy igen tekintélyes részének véleménye szerint nemcsak a korábbi "bűnök" feloldozásának kulcsa lehet, hanem a mennybe és az örökkévalóságba vezető út nemzetközi kapuját is kitárhatja majd Budapest és egyben a magyar építészek számára. Ha van is ebben a kérdésben némi óvatoskodás és keveredik is az új remények közé némi veszélyérzet, alapvetően ez az új remény olyan naív, annyira elsöprő, és annyi gyermeki hittel párosul, hogy az teljesen leárnyékolja a projektet körüllengő halk szavú társadalmi kritikát az építészeti radarernyőn. Már megint.

A kormány által 2011-ben verdiktként kimondott városligeti helyszínre telepítendő – Rostás Zoltán zsűri titkár megfogalmazásában – „öt jelentős kulturális zászlóshajó”-ból, avagy az „új nemzeti közgyűjtemény együttes”-ből (Új Nemzeti Galéria + Ludwig Múzeum, Néprajzi Múzeum, Fotográfiai Múzeum, Magyar Zene Háza, Építészeti Múzeum) a kulturális városfejlesztés paradigmája mentén válik gigászi nagyprojekt. Egy kósza kultúr-misszionárius gondolatból egy éppen a megvalósítás irányába száguldó kormányzati és építészeti tett. Ez a paradigma gyökereiben önazonos az 1991-ben önmagát másként meghatározni igyekvő baszk „főváros” törekvésével, amely el akart és el is tudott rugaszkodni a korábbi ipari, kikötővárosi múltjától. 1997 után Bilbao-t ez helyezte rá a világ építészeti, kulturális és turisztikai térképére. Ez az a folyamat, amelyet a kontinensen végigsöprő Európa Kulturális Fővárosa projektek sorában azóta is utolérendő mintának tekintenek, és amelyet – éppen emiatt a rengeteg replika miatt – nem lehet sem utolérni, sem meghaladni.

Ha másolunk, nem másolhatnánk legalább jól?

A kulturális városfejlesztés paradigmájának másolása - tekintve hogy csaknem két évtized eltelt Bilbao óta és rengeteg másik város kísérletezett ugyanezzel a recepttel – valójában egyre provinciálisabbá teszi a hasonlóval próbálkozókat. Wessely Anna a Pécsi EKF idején Pakson, az Országos Főépítészi Konferencián kitűnő előadásában és esszéjében idézte meg az 1974 utáni eredetileg észak-amerikai gondolat („a kultúrát mint erőforrást kiaknázó város-gazdaságpolitikai törekvés”) európai exportjának történetét, 80-as évekbeli felfutását, majd az ezredforduló utáni alkonyát is. Ennek az exportnak tényleg egy csúcspontja volt Bilbao. A csúcspont után azonban völgymenet jön. Wessely mindezt így írja le:

A globális, szolgáltatás alapú gazdaság kialakulása versengésre késztette a városokat, csakhogy ebben a versenyben minden résztvevő a városmarketing bevett módszereihez folyamodott: megrendeltek egy-egy emblematikus, a város szimbólumává avatható épületet valamelyik nemzetközi sztárépítésztől (például a Guggenheim Múzeumot Frank Gehrytől Bilbaóban, egy „szigetet” a Murán Vito Acconcitól Grazban), hozzáláttak a leromlott belső városrészek kicsinosításához, a használaton kívüli kikötők, ipari telephelyek kulturális és üzleti, majd lakóterületi újrahasznosításához, a történeti örökség idegenforgalmi értékesítéséhez, „kulturális negyedek” vagy útvonalak kialakításához, új múzeumok alapításához, nemzetközi fesztiválok, biennálék, triennálék stb. szervezéséhez.  A hasonló módszerek hasonló eredménnyel jártak: a hatalmas erőfeszítéssel és eladósodással megvalósított beruházások csak magasabb szinten reprodukálták a korábbi versenypozíciót, ráadásul az újdonság izgalmának elmúltával a reprezentatív kulturális intézmények csekély kihasználtsága és hihetetlenül költséges fenntartása súlyos gondokat okoz.”

Azonban még a másolásnál is van elviselhetetlenebb dolog: a rosszul másolás. Ha speciel Budapestnek nincs önálló gondolata és ezért inkább másol máshol már bevált recepteket, azt jómagam kevésbé tartom nagy bajnak, mint azt, ha nem is érti meg, amit másol. Mert mit is csinált Bilbao? Milyen helyszínt is javasolt Frank O. Gehry e városnak a kulturális városfejlesztés keretén belül? Vajon Bilbao „városligete”, a Parque de Dona Casilda de Iturriza volt a célpont? Nem! Sokkal inkább egy leromlott, lepusztult ipari zóna és kikötő! Az ott felhúzott és felmagasztalt épület túlmutat saját magán. A bilbaói városfejlesztés úgy indított be kulturális európai láncreakciót, hogy közben egy barnamezőt (bár kétségkívül remek pozícióban lévő, vízpart menti barnamezőt) rehabilitált! Ha magyar szinonímáját keresném, akkor azt mondanám: amit Bilbabo tett az olyan, mintha Komárom tenné ugyanezt a Duna partján lévő rendezőpályaudvarával.

Gezi park 2.0 vagy valódi városrehabilitáció?

Gehrynél tehát az építészeti tetthez egy olyan urbanisztikai tett párosult, amely alapvetően jobbá tett egy várost és annak rozsdaövezetből csinált kulturális negyedet (járulékos haszonként bizony-bizony zöldet is ott, ahol addig nem volt). A 33.000 m2-es titánburkolatú építészeti költemény és vele együtt a Nervión parti új zöldfolyosó így lesz - jelszerűsége ellenére is - csak egy apropó ahhoz, hogy valójában az történjen, amelyet az építészeten kívüli világ a várossal elérni akart: egy jól sikerült barnamezős rehabilitáció. A MúzeumLiget pedig pontosan ezt nem tudja utána csinálni.

Mert míg a világ ilyen szempontból példaként emlegethető kulturális- vagy éppenséggel sportcélú (lásd: Londoni Olimpia!) városrehabilitációs projektjeinek közös jellemzője, hogy a rozsdából igyekeznek zöldet és élhetőt faragni, egyfajta multiplikátornak használva az építészeti és a funkcionális fejlesztéseket, addig Budapest úgy tűnik nem tud attól a félázsiai attitűdtől elszakadni, hogy meglévő zöldfelületeire tartalék építési területként tekintsen. Azaz ma bizonyos értelemben közelebb vagyunk Isztambulhoz és a Gezi parkhoz, mint Bilbaohoz. Pedig ettől az attitűdtől már Pécs is elemelkedett akár a tudásközponttal és a Kodály központtal is (bár a telitalálatot korántsem ezek, hanem a Zsolnay negyed jelentik), de hogy mást ne mondjunk: Kassa is ezen az úton jár. Sőt, akár Budapest közeli múltjából is előrángatható már hasonló történet: a Millenáris, a Graphisoft-park és a Kopaszi-gát ugyanezen a szellemi úton taposott ki szűk mezsgyét magának a fővárosban.

„Zöld, vagy mifene”

Ma a legjelentősebb, sokszor történeti szempontból is védelemre érdemes nagyparkjainkat, a város jelentős zöldfelületeit cimkézzük át szép lassan „intézményi zöld” területté a városban (ez az Orczy kert esetében már meg is történt), mert jelenlegi használatuk, képük, fenntartásuk, menedzsmentjük bizony-bizony hagy kívánni valót maguk után. Csak azért, mert nem jól működnek - nincs igazi gazdájuk.

Úgyis mondhatnám, hogy valójában a budapesti nagyparkoknak, zöldfelületeknek sok kis Baán Lászlóra (a zseniális kiállításszervezőre és kultúr-menedzserre) lenne szüksége ahhoz, hogy mint zöldfelületek jól, a felhasználóiknak elégedettségre okot adó módon, vonzóképesen és fenntarthatóan működjenek. Ám egyáltalán nincs szükségük Baán Lászlóra, a botcsinálta várostervezőre, mert ez a figura a lényegüket szüntetné meg, és nem a ma nyílvánvaló fenntartási vagy rehabilitációs problémájukat orvosolná reform-lépésekkel. Ez a várostervezői viselkedés ugyanis semmiben sem tér el a Budapesten eddig tapasztalt szomorú gyakorlattól. Bár ez eddig inkább a piacvezérelt fejlesztések által fogva tartott kerületek (és kevésbé a magyar államigazgatás) sajátossága volt.

A budapestiek ugyan elégedetlenek a közterületek és a zöldfelületek állapotával, ez azonban nem jelenti azt, hogy a közparkok megszüntetését vagy beépítését (intézménykertté alakítását) óhajtanák, még akkor sem, ha cserébe most nem a piac által fejlesztett lakóparkot és plázát, hanem az állam által fejlesztett kultúrális, sport vagy oktatási intézményeket kapnak. A fejlesztéspolitika úgy tűnik idehaza még mindig nem számol azzal az atavisztikus igénnyel, amely legalább 20 éve átlengi a budapesti közvélemény-kutatásokat. A zöldfelületi, rekreációs hiányok miatt ebben az időben sokan elhagyták a várost. Ahol nem lehet gyereket nevelni, azt a várost előbb-utóbb a saját agglomerációja emészti fel és önmaga torzójává válik. A közvélemény rendre több zöldfelületet, élhetőbb várost, több olcsó vagy ingyenes szabadtéri sportolási lehetőséget, jobb levegőt, kisebb zajt, rendezett, jól működő, sok szolgáltatást nyújtó közterületeket akart és ezt az igényt eddig egyik adminisztráció sem sietett kiszolgálni. (Ezek helyett inkább szolgálta ki az agglomerációba elköltözöttek közlekedési, parkolási igényeit.) A zöldfelület pénzbe kerül? Abba is, de a fő gond nem ez. Hiszen az elmúlt időszakban számolatlanul lehetett volna erre költeni az Uniós forrásokból. Sokkal inkább a városi közterület-gazdálkodás (mint az egyik legszürkébb gazdálkodási zóna a városüzemelésen belül) reformjának elmaradása a probléma. Pontosan ez az a terület, amely miatt Barcelona az eszményi közterület-gazdálkodás mekkája lett, Budapest pedig az a hely, ahol  közterületeken szedett hasznok (parkolás, vendéglátó terasz, reklám, rendezvény) elpárolognak.

MúzeumLiget - kiállítás és vita a FUGÁban

Nagy Ervin, az országos főépítész a MúzeumLiget vitán csak annyit tudott a Városligetről, mint zöldfelületről mondani, hogy „A liget nagyon nagy érték. Kell egy funkciót teljesíteni, de ennek vannak civilizációs és zöld, vagy mifene (sic!) korlátai. De a legfontosabb a ház”. Hát tisztelettel jelentem, az építészeti szcénán túl nem a ház a legfontosabb! Ezen a helyszínen jelesül inkább a zöld (vagy mifene). Az országos főépítésznek pedig egy urbanisztikai pályázat értékelésekor talán nem a házakról kéne beszélnie, hanem magáról a városról. Továbbmegyek: a látszat ellenére Bilbao lényege sem a ház, hanem annak jó pozícionálása volt!

Közparkból intézményi zöld?

Végignyálazva a beadott pályázatok műleírásához mellékelt táblázatokat kiviláglik, hogy a Városliget ma egy 5,7%-ban beépült közpark. Ez egy kialakult állapot, a korábbi történelmi nagyzolások (egy lemondott világkiállítás, egy rosszul megválasztott BNV helyszín, egy zsarnoki politikai berendezkedés) hordaléka, olyan épületekkel és funkciókkal (Vidámpark, Nagycirkusz, Közlekedési Múzeum, Petőfi Csarnok, Felvonulási tér) amelyeket régen szanálni vagy áthelyezni kellett volna. Már ha bárki érdemben foglalkozott volna a Városligettel mint zöldfelületi örökséggel és releváns urbanisztikai egységgel. Tovább vizsgálva a beadott pályázatokat az is kiderül, hogy a Városligetben a pályázók által elhelyezett új épületegyüttesek a liget beépítési mutatóját 6 – 11 – 24%-ra emelnék! Ami a ma is túlterhelt park életében maga lenne a közterület-fenntartási pokol.

A közpark, a zöldterület jogi kategória (is). Az építésjogban az lehet ma közpark, amely 3% alatti beépítéssel rendelkezik. Sőt: csak az lehet ma ún. beépítésre nem szánt övezet, ahol az 5%-ot nem haladja meg a beépítettség! Mindezekből következik, hogy bárki akar ma a Városligethez nyúlni, sokkal inkább bontania és rehabilitálnia kellene, nem pedig építenie. Máskülönben felmerül a vitán is megkérdezett, de senki által meg nem válaszolt kérdés: Maradhat-e így közpark a Városliget?

Arról a területről beszélgetünk, amelyet a reformkorban a pesti polgárok közadakozásból hoztak össze. Az első köznek szánt zöldfelület, amelyet egy polgárosodó város termelt ki magából: hatalmas urbanisztikai tett, amellyel gyakorlatilag megelőztük a fejlett világot. Egy olyan közpark, amely hamarabb teremtett itt épített örökséget (igen, a történeti közpark egy épített örökség!) mint a Hősök tere és annak térfalaiban megépült múzeumok. Felelősen járunk-e el, ha ezt nem vesszük számításba? Felelősen fejlesztünk-e „kulturális várost”, ha a fejlesztéseinket úgy tervezzük meg, hogy közben a budapesti átmeneti zóna (rozsdaöv) jó pozíciójú, infrastruktúrával telepumpált, de ma igen hervasztó állapotának átértelmezése helyett a kulturális kincset jelentő zöldfelületeinket építjük el? Arról az átmeneti zónáról beszélek a belváros és kertvárosok között, ahol most jobbára a rézkábel égetés és a lopott autó feldarabolása az egyetlen „gazdasági tevékenység”, ahol most a parlagfű, a gyalogakác és a bálványfa alkotja a "zöldfelület" gerincét, ahol a kibelezett iparcsarnokok és vasúti rozsdatemetők jelentik az "épített örökséget". Ez az a zóna, amely kulcsa lehet a belváros tehermentesítésének, és amely akkora tartalék területekkel kecsegtet, hogy azt az elkövetkező kétszáz esztendőben sem tudnák feldolgozni közintézményi, irodai, lakás, kulturális, sport, közlekedési (és ezek járulékos hasznaként bizony: zöldfelületi) fejlesztésekkel. No de el se kezdjük? Meg se próbáljuk? Mi végre az önkormányzat, az állam, ha ezt a gordiuszi csomót meg sem kísérli kibogozni, inkább csak rendre a maga presztízsberuházásaival foglalatoskodik?

Mi az ötletpályázat, ha nem ötletek tárháza?

Herczeg László a FUGÁ-ban kialakult vitában azzal kezdte hozzászólását (a messze legérzékenyebb, legjobb hozzászólást az est folyamán), hogy nem értett egyet a tájépítészekkel, akik „a pályázaton kívül helyezték magukat”. Herczeg egyébként a pályázattal kapcsolatban olyan következtetésekre jutott, hogy a Városliget nem csak egy közpark. Az egyik legfontosabb kultúrtörténeti emlék Budapesten. Így szerinte nem az kérdés, hogy milyen épületek kellenek a ligetben. Az építészeti program 80.000 hasznos m2-ről szól, amely a véleménye szerint egy jelentős területen tarvágást jelent függetlenül attól, hogy mit ábrázolnak a rajzok. A papír sokat elbír, a liget kevesebbet, pici egy ilyen mennyiségű épülethalmaznak. A liget zöldfelületi funkciójára éhezik a város, ezért egy nagyobb liget kellene, amelyet ő az Istvánmező irányába történő zöldhálózati kapcsolat megteremtésében, és párhuzamosan a mostani építészeti program lefaragásában láttatott. Ezekkel az állításaival viszont paradox módon pályázóként jutott el hasonló következtetésekre, mint amire az általa kritizált MÉK Táj- és kertépítész tagozati vezetés pályázat nélkül. Mint ismeretes, a tagozat felhívással fordult a kamarai jogosultsággal rendelkező szakmagyakorlókhoz. De ez a felhívás nem a pályázat bojkottjára (ez tévedés!), hanem a kiírás kereteinek meghaladására szólított fel. Azaz olyan protest ötletpályázatok beadására, amelyek mernek a Városligeten kívüli helyszínekben is gondolkodni. Még akkor is, ha ennek esetleg kizárás az egyedüli jutalma. Miért? Mert többek egybehangzó véleménye szerint egy várostervezési ÖTLETpályázat nem szűkíthető le önkényesen egy helyrajzi számra, különben könnyen nevetség tárgyává lesz vagy a manipuláció eszközévé silányul. Az ÖTLETpályázat egyetlen célja ugyanis, hogy a megbízó ötletekhez jusson.

Sáros László MÉSZ elnök a pályázatokat értékelve például úgy fogalmazott, hogy „egy pályázat akkor jó, ha a zsűri sokat tanul”. Ha viszont a kiíró ilyen mértékben leszűkíti a válaszadási lehetőségeket egy ennyire nagy jelentőségű témában, azzal azt üzeni: “Nem akarok tanulni. Tudom.” A MúzeumLiget koncepcióalkotási folyamata egy feje tetejére állított folyamat volt, amely kortünetnek remek, folyamattervezésnek pocsék. Kívülről szemlélve úgy tűnik, hogy a múzeumi szakma némi turisztikai „márka-építő” háttérsegédlettel és az urbanisztikához nem igazán értő építészekkel meghatározta, hogy milyen fenntarthatóan üzemeltető múzeumokban érezné jól magát. Ez eddig helyes, csak éppen nem ezzel kellett volna kezdeni. Vagy akár ezzel is lehet, de helykijelölés nélkül. Mert ami még problémásabb, hogy ugyanez a "szakértői kör" egy lendülettel kijelölte magát a helyszínt is, majd be is betonoztatta azt gyorsan egy kormányrendeletbe. Ezek után (?) kérte ki az urbanisták (MUT) véleményét, amely szakmai kritikájában rávilágított a koncepció elhibázottságára. Mi történt? Mindezen szakmai kritikákat teljesen figyelmen kívül hagyva a projektet menedzselők kiírtak egy tulajdonképpen urbanisztikai jellegű ötletpályázatot – az egyetlen helyszínre.

Értelmetlen tett, hacsak nem az önigazolás igénye hívta életre. Ez az igény a FUGA-beli vitán is érezhető volt, hiszen a pályázatokat értékelő Rostás Zoltán szerint beigazolódott, hogy ezt a fejlesztést a helyszínen meg lehet csinálni. Természetesen meg lehet. De ez tényleg kérdés volt, amelyre érdemes volt elkölteni ennyi pénzt? Nem inkább az az érvényes kérdés, hogy szabad-e, hogy értelmes-e itt megcsinálni? Erre ez a pályázat nem adhatott választ. Rossz volt ugyanis a kérdés. Ha tetszik: manipulált.

Rostás beszámolója szerint a következő lépés a menedzsment részéről, hogy a djazott pályázatok nyomán, a zsűritagok által összeállított masterplan alapján egy nemzetközi építészeti tervpályázatot írnak ki. UIA, nagy nemzetközi építész sztárok, hatalmas felhajtás. A verkli megy tovább. Majd ezek után, esetleg lesz majd még egy tájépítészeti tervpályázat is, amelynek tárgya immár a ligetbe betolakodó új épületek környezetrendezése lehet. A zsűri tagjai egyetlen eredményt bírtak felmutatni: bebizonyítottnak látták, hogy a Múzeumi Negyedet nem szabad csak a Dózsa György út mentén megoldani egyetlen épülettel, hanem be kell hatolni a ligetbe is és több épületre van szükség. Szenzációs felismerés! "Korszakalkotó". Arról viszont csak a kritikusabb hozzászólásokban esett szó, hogy az új épületek árnyékában esetleg csak kulissza maradhat az egykori Városliget, ahol ez az „ősfás telek” (sic!) - ahogyan az egyik tervét bemutató pályázó leírta - zöld hátteret adhat majd a "magyar Bilbaóhoz".

Az így szalonképessé tett nemzeti közgyűjtemény egy idelátogató turista számára talán vonzó lehet ideig-óráig. Egy Baán Lászlóval szinte biztos. A budapestiek zöme viszont kódolhatóan a pokolra fogja kívánni. Kifelé - a városlátogató felé - tökéletes elképzelés, befelé – a városlakó felé - öngyilkosság politikai és építészetpolitikai értelemben egyaránt. A városfejlesztés iránya szempontjából pedig egyenesen katasztrófa. A folyamat eddigi alakulása „demokratikus”, „előremutató”, „szakmai”. Csupa idézőjelben. Ha azonban valaki ebben a folyamatban kivetni valót lát, az - úgy tűnik - persona non grata. Nekünk ugyanis többé már nem Mohács, de Bilbao kell!

Bardóczi Sándor

 

 

11 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »