Borvízfürdő a Szent Anna téren – Domokos Kázmér diplomamunkája

Domokos Kázmér diplomamunkájában Tusnádfürdő egykori jellegzetes településképi karakterét kívánja rehabilitálni, a mesterséges és a természeti környezet közötti, anyagfolytonosságra törekvő építészeti hozzáállással, precízen kidolgozott hátteret biztosítva a fürdőzés elmélyült és mozgalmas rítusainak.

Szent Anna tér
A Szent Anna tér Tusnádfürdő központjában található; a fürdőváros sétálóutcájának déli végpontját alkotja, ahonnan az út  tovább haladva túraútvonallá alakul és a Szent Anna kráter tóhoz vezet ki. A jelenlegi teret három épület homlokzata definiálja. A Tusnád Hotel hátsó homlokzata, a balneológiai kezelőközpont főhomlokzata és vele szemben, a fürdő helyszínéül szolgáló, 4-es számú kantin használatlan épülete, ami egy, az 1890-es években épült és 1914-ben leégett gyógycsarnok megmaradt pincéjére épült az 1950-es években.

A fürdés
A fürdés folyamata igazodik az emberi fiziológiához. A fürdőző semleges érrendszeri állapotban érkezik meg a fürdőbe, majd átöltözés után, a folyamat első lépéseként egy langyos, 30 °C fokos fürdőt vesz, aminek hatására a szervezete belső szervei hűtésének érdekében kiáramoltatja a vért a végtagjaiba. A második állomás egy 35-36 °C fokos meleg vizű fürdő, ami alatt az összes nem létfontosságú vérmennyiség átáramlik a fürdőző végtagjaiba. A fokozatos kiáramlás után a fokozatos visszaáramlás következik, a meleg fürdő után egy újabb langyos vizű fürdő formájában, ahol már a vér elkezd visszaáramlani a belső szervekbe, azok melegítése érdekében. A fürdőzés aktusának utolsó előtti lépése egy 21°C fokos fürdő, aminek hatására a fürdőző szervezete összegyűjtötte az összes lehetséges vért, hogy hőmérsékletüket 37°C fokon tudja tartani. A fürdés utolsó lépése a pihenés, ahol a vendég átmozgatott keringési rendszere normalizálódik. 

A fürdő
A fürdő épülete a mára eltűnőben lévő tusnádfürdői építészetre jellemző módon csatlakozik, mind az épített, mind a természeti környezetéhez. Az épület alsó szintje a hegyoldalt saját anyagaiból, de mesterségesen megformálva egészíti ki, míg a felső szint a hegyoldalon elterülő erdős és városi tereket rendezi egységbe, így a hegyoldal felszínén élő fák és az ember által megmunkált fák alkotják a tereket.

Az épület két nagy szintje két különböző igényt elégít ki. A felső szint a környékre jellemző erdei parasztfürdőket mintázza meg, a nyitott, nagyobb terek lehetőséget adnak a hangosabb, mozgalmasabb fürdésre, a szórakozást és a társalgást szolgálják. Az alsó szint ezzel szemben az elmélyülést és a nyugodt fürdőzést szolgálja.

A nyugodt és mozgalmas felosztás mellett egy másik, a talajban lévő víz hőmérsékletét követő elosztás is meghatározza az épületet. A felszínen a hideg vizek, egy félszinttel lentebb a langyos vizek, míg a legalsó szinten a melegvíz és a meleg terek helyezkednek el.

Felsőtiszáspataki első forráspavilon
A diplomamunka része egy, a diplomatervet kiegészítő,  Tusnádfürdőn megépített forráspavilon, mely szerkezeti előtanulmányként szolgált a fürdő árnyékoló szerkezetének megtervezéséhez. A medvefigyelmeztető oszlopnak nevezett tanulmány egy fenyőfa struktúráját absztrahálja, törzséből merőlegesen állnak ki ágak, melyekről drapériaszerű nehézséggel omlik le a lombozat/tető. Így az oszlop egy fa absztrakciója, a forráspavilon egy kis csoport fát mintáz meg és a Szent Anna téri fürdő faszerkezete egy erdő tereit kíséreli meg létrehozni.

A forráspavilon műszaki jellemzői
A pavilon szerkezetének alapjául négy 120 cm hosszú égetett csertölgy rönk szolgál, mely rönkök 70 cm mélyen a földbe vannak ásva, kővel és kaviccsal körbedöngölve.  A rönkök fölső 60 cm-es szakasza görögkereszt alakban be vannak metszve, így a törzseket alkotó négy-négy 7x7 cm-es oszlopokból álló oszlopcsokor a keresztek pengéi közé illeszthetőek. Az oszlopok fölső szakaszukon 7x7 cm-es gerendákat fognak közre, mely gerendák között 63 cm széles bádogszalagok lógnak be a forrás fölé.

A tetőt az előbb említett 6 db bádogszalag alkotja, három rétegben elhelyezve. A legfölső réteg szalagjai egyszer görbült felületként jelennek meg, egymáshoz képest kilencven fokkal elforgatva. Hosszirányukra merőlegesen két irányba vezetik el a rájuk eső vizet. A középső réteg szalagjai párhuzamosak, konoidszerű felületeket formáznak, így a felülről érkező csapadékot és szennyeződést már csak egy-egy irányba, középről kifelé vezetik el. A legalsó réteg a középsőhöz hasonlóan működik, de ahhozképest kilencven fokban elforgatva. Ezzel a megoldással a forrás fölötti 170x170 cm-es terület függőleges vetületében teljes védelmet kap a szennyeződés és a csapadék ellen. Emellett a fák lombozatához hasonló átlátások és fényfoltok figyelhetőek meg a tetőn keresztül.

Domokos Kázmér

Szerk.: Borenich Levente