Egy terv, egy történet: a nyomda, ami túl jó volt Szombathelynek

„…aki emlékszik ezekre az időkre, az tudja, hogy egy vezető jól tette, ha a hatalom szóbeli utasításait, még akkor is, ha jogilag nem volt minden rendben, komolyan veszi." Az Egy terv, egy történet soron következő epizódjában Sólyom Miklós a szombathelyi Sylvester János Nyomda bővítésének meg nem valósult tervét kereste elő archívumából 1981-1982-ből, és a rajzokhoz jár egy tanulságos történet is...

Miért nem épült meg?

Válasz: egyszemélyi, informális döntés a (helyi) hatalom csúcsáról.

A bővítendő épület helyszíne Szombathely, a városközponttól légvonalban 400 méterre a Perint patak partján, azzal párhuzamosan. Az utcafronti zártsorú beépítéssel való kapcsolat nélkül úszik az épület a telken. Egy városi szövetben nem túl vonzó látvány.

Az üzletileg is jól prosperáló nyomda ambíciózus fiatal vezetői folyamatosan fejlesztették a technológiát, majd 1980-ban úgy döntöttek, hogy jelentős építési beruházásba kezdenek, ahol az alábbi funkciókat helyezik el (a funkciók térbeli helyét már a kész tervből idézem):

- nyomdai szolgáltatás a lakosság részére (északi szárny földszint);
- irodák (északi szárny I-III. emelet);
- porta, orvosi rendelő (déli szárny földszint);
- két szinten öltözők a dolgozók számára (déli szárny I-II. emelet); 
- konyha és üzemi étkezde (déli szárny III. emelet).

Az már az én (mint kijelölt tervező, a Vas Megyei Tanácsi Tervező Iroda munkatársa) dolgom volt, hogy a fenti programmal a meglévő épület városképi hibáit korrigáljam.

A kiviteli tervi szinten megtervezett, építési engedéllyel rendelkező tervről, megrendelői és széles szakmai körben az volt a vélemény, hogy sikerült. Az építtető hitelképes volt, és jelentős saját erővel rendelkezett. A kijelölt kivitelezővel (VASÉP) részletes és eredményes egyeztetéseket bonyolítottunk.  

Ennek ellenére az építkezés nem kezdődött el. 

Folyamatos érdeklődésemre a Nyomda vezetőitől folyamatosan kitérő választ kaptam. Jól ismerve a helyi erőviszonyokat, személyi kapcsolatrendszert, volt egy nem túl jóindulatú
sejtésem (ami sajnos igazolódott), hogy ki akadályozta meg, hogy ez a ház megépüljön, de az elmúlt közel 40 évben ezzel nem foglalkoztam.

A történet „olyan szép", hogy kár lenne titokban tartani.

Azért, hogy az Építészfórumban való publikálás feltételeinek eleget tegyek, felhívtam a nyomda velem lényegében egyidős volt vezetőjét, most már (!) elmondhatja őszintén, miért nem építették meg a házat? Válaszából megtudhattam, amit eddig is tudtam, hogy a nyomda nagyon sikeres volt, ragyogóan prosperált, de 1987-től (?) csökkent a megrendelés. Visszakérdeztem, hogy 82-83-ban honnan tudták, hogy 87-től csökkeni fog a megbízások száma? Erre a válasz, valamivel halkabban: van itt még „valami". 

Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz a lényeg.

És jött a „valami": a megyei tanácselnök véleménye az volt, (szóban) hogy rossz helyen van a nyomda, nem kellene bővíteni. Az építést megtiltó, tanácselnök elvtárs által aláírt határozat tehát nem létezik! Ez nem ellentmondás: aki emlékszik ezekre az időkre, az tudja, hogy egy vezető jól tette, ha a hatalom szóbeli utasításait, még akkor is, ha jogilag nem volt minden rendben, komolyan veszi.

Itt és így dőlt el az ügy.

A dolog pikantériája, hogy a hatalomnak semmi oka nem volt, hogy haragudjon rám. Itt egy pártonkívüli „kegyelt" használta fel a hatalmat, saját egzisztenciális céljai, a potenciális szakmai konkurencia kiiktatása érdekében. 

Bennem jogosan merül fel a kérdés, hogy miért pont az én 1980-as bővítéstervezésem esetében merül fel, az 1969-ben felépített épületről, hogy rossz helyen van? Tényleg nem volt szerencsés diszpozíciója, de éppen a tervem orvosolta volna a problémát, megőrizve az eredeti helyválasztás előnyeit.

A közgazdász végzettségű tanácselnök hirtelen erre magától jön rá? Nyilván nem. „Szakmai segítséget" kapott. Azt hiszem ezzel a jelenséggel sokan találkoztunk már, de ilyen cinikus és aljas formában ritka. A szakmai segítség attól a „szakmai elöljárómtól" érkezett, aki az árbevétel (nyereségrészesedés) miatt érdekelt volt a terv elkészítésében, de mint építész abban volt érdekelt, hogy az épület ne valósuljon meg. 

A „szakmai elöljáró", aki mellesleg városi tanácsi képviselő is volt, ezt „fájó" problémát előbb is jelezhette volna, és akkor a Tervezőiroda nem vállalja a tervezési munkát, hanem kezdeményez egy zöldmezős ipartelepi beruházást. Ilyen nem történt. A kronológiából következik, hogy a „szakmai tekintély" már akkor városi képviselő volt, amikor a „rossz helyre" telepítették a nyomdát.

Ha az épületem szerényebb kvalitást mutat, akkor nyilván megépülhet.

Mint a hatalomhoz pártonkívüliként mélyen (nagyon mélyen) beágyazódott „szakmai tekintély", szakmai körítéssel meggyőzte a hatalom vezetőjét, hogy ez a ház ne épüljön meg. Ugyanez a „szakmai tekintély" képes volt arra, hogy a Tervezőiroda 1-es műtermében, kb. 50 ember füle hallatára, az egyik tervemet látva, elvörösödve fejhangon kiabálja: „ezt nem engedem, ez túl jól néz ki". Sok ilyen megnyilvánulását volt módom „élvezni". 

Mindezek ellenére „pozícióban lett tartva".

A nyomda ügy után két évvel otthagytam ezt a feudális pocsolyát, 1985-ben önálló építész lettem, megúszva ezzel a közelgő szívinfarktust.

Innentől vállalkozóként az MSZMP-nek is terveztem. A kapcsolat még a tervezőirodai koromból származott. Gáláns megrendelő volt.

A belső döntési mechanizmus, amit bizonyos fokig volt módom megismerni, a legteljesebb mértékben alátámasztotta a hatalom „sajátos" működéséről addig is létező fogalmaimat és igazolta a nyomda ügyében, számomra sérelmes döntés megszületésének feltétezett módját. 

A terv története ezzel véget ért, de a területé és a nyomdáé nem. A 90-es évek közepén privatizálták.

Ma benzinkút „ékeskedik" az épület előtt a műemléki környezetben.

2020. április 26.                                                                  

Sólyom Miklós építész