Egy unoka gondolatai a bizonytalan sorsú Szentháromság téri Diplomata-ház kapcsán

Lente Márton építészeti háttérrel rendelkező vizuális szakember, Jánossy György unokája egyszerre személyes és szakmai indíttatásból ír a bontásra ítélt Szentháromság téri épületről, bízva abban, hogy sorai segítenek átértékelni a Diplomata-házról kialakult közvéleményt és rámutatnak annak értékeire.

Október közepe óta csendben figyelem az eseményeket a Szentháromság téri Diplomata-ház körül. Követve az elmúlt évek várban folyó építészeti folyamatait – amelyek építészeti alapon nem, legfeljebb politikai alapon lehetnek értelmezhetők – nem ért meglepetésként a hír, hogy újabb, különösen magas építészeti értéket képviselő huszadik századi épület bontása került kilátásba. Várható volt, hogy Virág Csaba tavaly elbontott teherelosztó épülete után előbb-utóbb Jánossy György és Laczkovics László Szentháromság téri háza is áldozatául eshet a közízlést kiszolgáló csúfondáros rombolásnak. Mégis úgy érzem, Jánossyék épülete igazán különleges a több vári kiváló modern ház között is: az egyetlen olyan korabeli épület, amely pilléres homlokzatán sikerrel alkalmaz történeti formákat, keverve az átértelmezett régit az újjal, így is megoldva az illeszkedést. Az épület értékeiről számos cikk és vélemény született az elmúlt hetekben – többek között a Huszonkettesek építész csoport, Pazár Béla, Szabó Levente építészek, Róna Katalin és Vincze Miklós soraiból, az előkerült korabeli cikkekből, interjúkból, és nem utolsó sorban a FUGA-ban nyílt "Jánossy most!" c. kiállítás tárlatából is tájékozódni lehet, vagy egyszerűen egy vári séta által bárki számára adott a lehetőség, hogy többet megtudjon az épületről, és így közelebb kerüljön hozzá.

Az előbb említett igazán tömör írásokból komplett képet kaphat az olvasó, és ha szeretné, megértheti nem csak magát az épületet, hanem azt is, hogy mi a probléma annak elbontásával. Nem gyakorló építészként, csupán unokaként és vizuális szakemberként a hiteles építészeti gondolatok tovább-fűzése helyett inkább azt érzem feladatomnak, hogy hangot adjak értetlenségemnek a bontást támogató, azért éppenséggel lelkendező állásfoglalások, hozzászólások felé, kiutat keresve a fojtogató, zajos ostobaságból.

Belátom, hogy az "utca emberétől" – köztük döntéshozóktól – nem elvárható, hogy a sokféleképpen megfogalmazott szakmai érveket megértsék, még ha azok gondos, nagyon is konkrét írások is. Részükről az elmélyült vizuális környezet tanulmányozásával töltött idő hiánya órák tízezreiben mérhető, amivel nincsen semmi baj, amíg adnak mindazok véleményére, akiknek ez megadatott. A hangos, magabiztos elutasítást, a csendes figyelem teljes hiányát a szakma legjobb képviselőivel szemben azonban számonkérhetjük. Szeretném, hogy megértsék: a műemlékvédelem, és általában a szakma társadalmi szerepe a tárgyi, és más épületek tekintetében akkor rendezett, ha a bontást támogató véleményekre teljes nyugalommal és tökéletes érdektelenséggel tekinthetünk. Ez nem lehet másként, hiszen a műemlékvédelem és értő szervezetek értékvédelme pontosan a bármilyen korok pusztító indulatai és közízlése ellen is hivatott megóvni az értékes épületállományt.

Jánossy interjújában elhangzik: "... Tehát bonyolultabb területen könnyebb tervezni, mint adottságok nélküli területen." Erős meggyőződésem, hogy csak ez a fajta fegyelmezett, a hely szellemében gyökerező, és önmegvalósítás csábításának ellenálló építészeti szemlélet lehet az, ami átvészelheti a stílusok hisztérikus váltakozását és időtlenül gazdagíthatja a városképet. Erről tanúskodik a Diplomata-ház is, ami ezen a helyen pontosan olyan, amilyennek lennie kell – alázatos, a környezetet letapogató, abból építkező gondos építészeti döntések sorozatából lett épület. Az anyag természetesen nem áll ellen az idő múlásának – nem kétséges, hogy az épület felújításra szorul. Elbontása és új, régi korokat idéző épület emelése azonban egyszerűen nem más, mint az architektúra kaján, pazarló megcsúfolása.

Köztudott, hogy mind a közízlésben, mind a jelenlegi politikai vezetésében kifejezetten népszerű a régi korok soha-nem-volt, vagy elpusztult épületeinek felépítése mellett a makoveczi építészet méltatlan túlbecsülése. Igazán szemléletes az utóbbinak a fentiekkel éppenséggel tökéletesen ellentétes mivolta. Ne tévesszen meg senkit, hogy az efféle építészet megértése ugyan alacsonyan csüngő gyümölcs – különféle narratívákra, vélt népi-nemzeti motívumokra épülő formálás minden eszközt bevetve a kapcsolódásra hívogat. Jó lenne megérteni, hogy városaink gazdag karakterét a historikus épületek mellett azonban nem ezek az épületek adják, hanem éppen a körülírt "jó" szellemben tervezett, – a múltba-révedés helyett – aktuális és valós építészeti kérdésekre választ adó, – hamis, látomás-szerű víziók helyett – komoly analízis és elmélyülés alapján formált párjaik. Egyéni, zavaros gondolatok önmegvalósító materializálódása áll szemben a célravezető és megkívánt alázattal végzett "jó" építészettel. Mivel az építészet nem színpadi műfaj, az efféle formálás korunk építészeti kontextusában is értelmezhetetlen, bután és gyakran komikusan hat. (Ahogy Jánossy mondta, "az építészet nem vurstli.")

A fentieket ugyan jelentős családi kötődéssel, de a szakmától elszakadva, más területről visszatekintve írom. Kiváló építészek már állást foglaltak előttem, a MÉK, MÉSZ és az MTA - SZIMA-hoz csatlakozva további támogatókra – többek között az MMA kiállására – számítok.

Bízom benne, hogy a fenti soraim is arra indítják a döntéshozókat, hogy a ház kilétéről alaposabban tájékozódjanak, ami reményeim szerint nem vezethet más döntésre, mint az épület megtartására, annak gondos, új funkció szerinti értékmegőrző alakítására.

Lente Márton

Szerk.: Hulesch Máté