Felpörgött a spektákulumgyár a Coachellán

Lezajlott az idei Coachella Valley Music and Arts Festival, melyen számos művészeti installáció szolgált a fesztiválozók rítusainak háttereként. A kortárs amerikai kultúra képzeletének egyik legfontosabb helyszíne a kaliforniai sivatag, ahol számos kulturális eseményt rendeznek évente. A fesztiválra tervezett műveket Borenich Levente elemzi, és arra keresi a választ, hogy mitől lesz igazán izgalmas egy fesztiválszobor.

Az elmúlt két hétvégén – április 14-16 és április 21-23 között – megrendezett fesztiválra négy művész, Kumkum Fernando, Maggie West, Güvenç Özel és Vincent Leroy készítettek szobrászati műveket. A sokszínű alkotások változatos díszletként szolgáltak az önfeledt szórakozásnak, de érdemes feltenni a kérdést, hogy milyen ideológiát és értéket képviselnek a jól fotózható és látványos műtárgyak? Valós interakcióra csábítják a használót? Beléjük lehet mászni? Elgondolkodtatnak? Hozzátesznek valamit a történelem során felhalmozott kulturális örökséghez, vagy csak monumentális méretük és glitterrel bevont felszínük teszi őket elbűvölővé?

Kumkum Fernando Messengers (Hírnökök) című alkotása három egymás mellé állított monolit totem, melyek elsőre óriási robotoknak vagy akciófiguráknak tűnnek. A monumentális méretűre felnagyított antropomorf és gépies vonásokat ötvöző LEGO robotfigurák ellentmondásos hangulatot árasztanak. Egyszerre sugározzák egy bálványszobor megbabonázó, félelmetes hangulatát és szolgálnak a fesztivál popos, játékos háttereként. A művek összetettségét a geometriai formákat halmozó kompozíciók eredményezik, melyek olyan egyszerű építészeti elemekből állnak össze, mint a kupola, a piramis, a pillér vagy az oszlopfő. A Srí Lanka-i művész Vietnámban él és dolgozik, munkáját a dél-ázsiai művészet és építészet, különösen a tibeti és hindu templomok élénk színei inspirálják. Fernando meghatározó fiatalkori élménye a népmesékben megjelenő isten és démon karakterek. Kollázsszerű szobrai különböző ikonográfiájú tárgyakat és mintákat gyűjtenek össze, és azokat új művészeti egységbe rendezik.

A Coachellán kiállított ikonok 20-25 méterre magasodnak, talapzataik lépcsőfokokat formálnak, amelyeken megpihenhetnek és gyülekezhetnek a látogatók. Mindegyik bálványszobrot egy-egy, a művész által írt vers kísér. A felhasznált színek, motívumok és mintázatok tovább halmozzák és homályosítják az alkotások jelentésrétegeit, egyfajta kortárs mítoszt teremtve a Coachella Fesztiválnak. A műalkotás érdeme a többműfajúság, a történelem során felhalmozott közös formakincs leltározása és abból egy új szintézisének előállítása. Míg a középső „hírnök" homlokáról Ledoux és Boullée architecture parlanteje (beszélő építészete) juthat eszünkbe vagy a színes mintákról és a totemek alakjairól az Ettore Sottsass által életre hívott Memphis csoport bútoraira asszociálhatunk, addig egyes motívumok és formák egy divatos termék reklámjának kommersz esztétikáját hordozzák magukon. A műtárgyak sikeresen vegyítik a középosztálybeli ízlést a magaskultúrával, a színek trendszerű, de értő alkalmazása Andrew Kovács 4 évvel ezelőtti kaktuszinstallációira emlékeztet.

Kevésbé meggyőző a Los Angelesben élő művész, Maggie West munkája, mely a „világ egyik legnagyobb háromdimenziós fotóinstallációjaként"(?) 20 virágfotót mutat be. Az Éden megalkotásához West különböző növényeket két színmegvilágításban fényképezett le, melyeket ezt követően fával és vinillel borított acélszerkezeten reprodukált. A kiállított panelek egyik oldalán hideg (pávakék, indigó és levendula árnyalatú), a másik oldalán meleg (barack, arany, fehér és rózsaszín kombinációjú) színárnyalatban ragyognak a képek. Sötétedés után a szobrokra vibráló fényjátékot vetítettek, melyek még intenzívebbé tették a giccsesztétikát, de a giccs önmagában még nem művészet.

Szembetűnő a projekt tartalomnélkülisége, a világ ötlettelen reprodukciója és fogyaszthatóvá tétele. Az installáció valójában kétdimenziós látvánnyá redukálja az alkotás folyamatát, elvetve bármiféle mély és kritikai olvasat lehetőségét. A virágok mesebeli színe és felnagyított mérete a látogatóban Aprajafalva érzetét kelthetik, ami, valljuk be, nem a legkomplexebb gondolat. Ezen kívül a paravánok egyetlen hasznos értéke, hogy kitakarják a tűző napot és árnyékot biztosítanak.

A szintén Los Angelesben élő művész és építész, Güvenç Özel az "emberi érzékelés spektrumait járja körül, a fizikaitól a virtuálisig". A Holoflux három eltérő karakterű szoborból álló térplasztika. Az installáció legnagyobb, középső, 18 méter magas eleme egy szimmetrikusan megformált, végtelenített hurok, amelynek megbillentett pozíciója lehetővé teszi, hogy a fesztiválozók alulról is megszemléljék, menedékként használják és belakják a teret. A fő attrakció egyik oldalán egy pódiumon kiállított, plasztikusan megformált, leginkább egy fagyasztott gyümölcsre emlékeztető, cseppfolyós szobor áll. A másik irányban egy, a föld felszínére törő, hullámzó, zöld színű giliszta tekereg. A kísérletező formavilágú komponenseket neonos színük és csillogó anyaguk egységesíti, mely hatása a nap folyamán folyamatosan változik. Éjszaka a műtárgy gömb formájú, tükröződő felületei világító elemekké alakulnak és élénk színekben pulzálnak. A műalkotás távolról szobornak tűnik, de közelről építészetté válik. A nap közben árnyékot ad, éjszaka beleolvad a fesztivál vizuális zajába.

A Holoflux – bár nevében hozza egy szilícium-völgyi startup bohókás, techno-optimista hangulatát – érdeme, hogy a természetes formák reprodukciója helyett elszakad a világtól és intenzív térélményt nyújt. A plasztikus és diagrammatikus formálás a UN Studio Burnham Pavilionját idézi, bár kevésbé ösztönzi a latogatót, hogy kapcsolatba lépjen a műtárggyal. Az talán túlzás, hogy az installáció képes lenne megváltoztatni a fiatalok ismerkedési szokásait, de tagadhatatlanul a fesztivál emlékezetes és ikonikus helyszíneként szolgált.

A Párizsban élő francia művész, Vincent Leroy a Molecular Cloud című alkotásával „molekuláris felhőket" képzelt el könnyű, fényes, felfújható tárgyak formájában, amelyek a fesztivál hatalmas zöld mezeje felett lebegnek. A rózsaszín buborékokat egymással ellentétes irányban rotálva hajtja egy gép. Leroy saját elmondása szerint a mozgást állította művészetének középpontjába – azt a fajta mozgást, amely "az életet, az ámulatot és az állandóan változó nézőpontot inspirálja". Leroy szándéka, hogy „lelassítsa ezt a mozgást, hogy felfedje és felnagyítsa azokat a réseket, amelyek a mai gyors tempóban és teljesítménykényszerben gyakran észrevétlenek maradnak".

Azzal szemben, hogy a műalkotás a hiperkapitalizmusból való kiszakadás reményét ígéri, egyetlen tulajdonsága, hogy visszatükrözi a mulatozókat és felnagyított karácsonyfadíszként ékesíti a nézőteret. Szintén csökkenti az élményt, hogy ugyanaz a szerkezet ismétlődik meg hétszer. Az ilyen típusú művek semmilyen kapcsolatban nem állnak a résztvevők rítusaival, lemondanak a tér formálásának lehetőségéről és a művészet társadalmi funkciójáról.

A fesztiválok remek terepei a művészeti kísérletezésnek, és bár ezeket az élményeket sajnálatos módon egyre inkább a könnyed, kiüresített fogyasztás és az öröm határok nélküli hajszolása határozza meg, az alkotások lehetőséget nyújthatnak új tudások és esztétikai benyomások kollektív megtapasztalására. A történelem során felhalmozott formakincs és tudás tudatos dekonstruálása hozzájárulhat a résztvevők kulturális képzetének tágításához, tudományosan nem alátámasztható, de kollektíven átélhető “szép" és “jó" igazságok megéléséhez.

Borenich Levente