Rozsdavirág

Példátlanul szerencsés a kor, amelyben élünk, mert látni engedi a mai életünket közvetlenül befolyásoló, közel két évszázada zajló folyamatokat, és kellemetlenül szerencsétlen a kor, amelyben élünk, mert saját kihívásaira semmilyen kivitelezhető megoldást nem képes elgondolni. A Rákosrendező területének várva várt rendezése (nomen…) korunk dilemmáinak emlékművévé válik majd —

s ha a történelem meg is tréfál és rácáfol majd, mindenképpen a fenti feltételezés mozgatja az alább kifejlődő vizsgálódást.

Különös helyszínek a rozsdaövezetek. A legtöbb városi tér története folytonosnak tűnik: a mezőket felaprózzák, a kerteket beépítik, a házakat sorolják, a sorokat megbontják, az utcákat s folyókat terelgetik… A felhagyott vasúti területeket pedig világszerte: kerülgetik. Párizsban lezseren chic [kifinomult] pékséget nyitnak rájuk, vagy elegánsan igyekeznek a vasúti felüljáró alatt parkoló buszokhoz; Amszterdamban bedaard [nyugis] emberekkel és kutyákkal teli hatalmas parkokkal övezik őket, s közben igyekeznek működésben tartani a meglévő infrastruktúrát; Londonban hip [felkapott] és fiatalosnak mutatott, szédítően drága ál-művésznegyedet húznak a fölöslegessé vált sínekre; New York-ban, látszólag casually [hanyag könnyedséggel] a világ talán leglátogatottabb barnamezős kertjét oltják a sínek közé; de a legtöbb helyen, így Budapesten is: várunk. 

Nehéz dolog, már-már művészet, a megfelelő párhuzamok föllelése. Keresésük közben minden álruhában tűnik létezni. Mégis, ha meg sem próbálunk vonatkoztatási helyzeteket, esetleg szándékainkat betájoló viszonylatokat, vagy a puszta formaiság fölött létező erővonalakat találni, többet veszíthetünk, mint ha lopva mérlegre teszünk egymásnak meg nem feleltethető ideákat, igényeket, hatásokat, majd széttárjuk kezünket, hiszen “mindent nem lehet", vagy, ami talán veszélyesebb: elégedetten hátradőlünk, hiszen “minden a serpenyőben, rotyoghat a lecsó". /képzeletbeli részletek az Ismeretlen Építész képzeletbeli naplójából/

Érdemes ódzkodni a külföldi példáktól. A város, különösen egy főváros, gazdasági meghatározottságok és politikai mezők szövedéke is, de mindenekelőtt: földrajzi elem. Átábrándozhatom a Park Avenue-t az óceánon — a Teréz körúttól a Rákos-patakig kéregvasútként közlekedne akkor a váci gyors —, ábrándjaimat egy pillanat alatt szedné ripityára sok száz év történelem. Álmodni tudni kell. Arra van erőforrás, amire rászánod. Tudni kell szánni is… rá… és ez a fő kérdés: Mire? Ehhez van égető szükség a megfelelő párhuzamokra: a figyelem tárgyának megismeréséhez. 

Régi városépítési fortély, hogy két gócpont között erővonal feszül. Talán a fizikai megfigyelésekből indulva a legkönnyebb elképzelni: pólusok között erővonalak futnak, amelyek mentén áramlás alakul ki. Ha ezen erővonalak két oldalán eltérő városi potenciálok mérhetők, akkor a vonalak membránszerű felületekké fejlődhetnek. E felületeken keresztül pedig azok a folyamatok indulhatnak el, amelyekre általában csak úgy utalunk: a városi pezsgés. 
Városi potenciálon érthetünk az adott környéket használók napi ritmusától kezdve jövedelemeloszlásukon, kulturális mozgatóikon vagy jellemző foglalkozásukon keresztül bárminemű preferenciájukig: mindent. Ha tehát a Király utca páros oldala Terézváros Andrássy utat övező “nagypolgáriasabb" érzetű negyedének tekinthető, páratlan oldala pedig az erzsébetvárosi Csikágó előfutárának is “csak" a legszéle (de micsoda széle!), akkor a Király utca két oldala között városipotenciál-különbség mérhető. Ez keresztirányú mozgást indukál, s ahol feltorlódnak a töltött részecskék, ott a kondenzátor csodái történnek meg (kisülések, automatizált kontroll, lebegés). Ahol a folyami terelőgátakhoz hasonló képződmények eszközölnek irányváltást, csapadék ül ki az ellenállások környezetében. Ha a membrán kellő mértékben átjárható (másképpen: permeábilis), akkor rajta keresztül kölcsönhatások kezdik el keresgélni útjukat a megvalósulás felé; a cserét, az érintkezést, a másikmegismerését, létezése tényének megtudását gyakoroljuk ezeken a helyeken, egymás irányába. “Itt, az árnyékos házak tövében már valóban megállna, de most meg a túlsó oldaláról közelítenek feléje idáig még sosem látott szépségű boltocskák, ismeretlen játékokkal kirakatok. Menni kell hát tovább!" /Pilinszky János: Nagyvárosi legenda — részlet/ 

(Kicsiből indulva egyelőre be kell érnünk azzal, hogy a Király utcában nem zárt még be minden kiskereskedelmi egység, Nagykörúton belüli szakaszán magángalériák is működésképesek maradnak, a heves gépjármű-forgalom dacára a járdákon kvaterkálás, “seftelgetés", babakocsik (így, többes számban! — aki járt már a környéken, tudja, mennyire nem egyértelmű luxus ez errefelé) férnek meg türelmes, színes egymásmellettiségben.) 

A fenti gondolatmenet a következő linken hivatkozott esszé egyik alapvetése. Az esszé írója általában nem bináris döntésekkel dolgozik; ha válaszúthoz ér, nem biztos, hogy csak az általa feltérképezett irányokba tud elindulni. Valószínűbb, hogy útját a két végletes irány közti szögtartományon belül bármerre folytatva valamilyen megoldás vár rá. Minden út eszköz tehát, s így különleges hangsúlyt kap egy-egy döntés célja. A témához mérten lehet, hogy túlságosan misztikusan hangzik ez a fejtegetés, de bekezdéseken belül fény derül a szemlélet mérnöki hasznára.

Rákosrendező-analógiák után kutatva két budapesti minta kezdett egyre kevesebb nyugtot hagyni álmatag januári estéimen. Bár a Király utca, a Bikás park, a Pozsonyi út, vagy egy meglepő újabb példa, az Újhegyi sétány, mind egészen szótári példái a membrán-szerű városelemeknek, a Kiskörút kiemelkedően sok szempontból hozható összefüggésbe a fókuszterülettel: kötöttpályás közlekedéssel ellátott, kerülethatárként és az egykori pesti városfal nyomvonalának megidézőjeként, történelmileg elkülönült városrészek természetes (és pezsgő) határfelülete; hossza pedig, a Deák Ferenc tértől a Kálvin térig, 1200 m (épp, mint a Rákos-patak és a rendezőpályaudvari állomásépület közötti távolság). E vonatkoztatási terület lényeges tulajdonsága az is, hogy a határfelületre néző homlokzatok egymástól néhány tíz méterre épültek; a szomszédos utcák (pl. Puskin u. — Magyar u.) közti távolság átlagosan 250 m. Ezzel szemben a Rákosrendezőt övező két utca (az angyalföldi Tatai út és az egy tengelyre fűzött zuglói Szőnyi és Komáromi utak) közötti távolság kb. 650 m — a tárgyi terület szélessége tehát a referenciául választott terület széltének közel háromszorosa.

Innen a másik analógia: a Duna. Richard Sennett föntebb hivatkozott esszéje tartalmaz két különös idézetet. Az egyik, 1802-ből, a londoni West India Kikötő romantikus méltatása — az addig logisztikai helyszínként szemlélt vízpart mint a várost gazdagító “új" elem. A másikban, száz évvel később, Daniel Burnham amerikai urbanista hívja föl a figyelmet Chicago vízparti házainak kétarcú voltára: a házak hátat fordítanak a városnak, szinte elárulva kontextusukat. Burnham szemszögéből vizsgálva a rendezőpályaudvar környéke nem csak szélességi kiterjedése tekintetében rímel erősen a Duna két partjára; miközben pontról pontra nem feleltethető meg egymásnak cél- és referenciahelyzet. A szimmetriák ez esetben is segítségünkre lehetnek a kevés arányítási alappal bíró vasúti terület és a könnyebben felfogható léptékű belső városszelet egymásra vetítésében: a feljebb említett patak—állomás távolság valamivel nagyobb, mint a Lánchíd—Erzsébet híd közötti Duna-szakasz hossza. A majdani fejlesztési területet a két vasútisín-háromszöggel kiegészítve (Hungária körút—Szuglói körvasút sor tengelye) Lánchíd—Petőfi híd távolság adódik. Az egymást néző rakparti homlokzatok a Margit híd közelében érik el a pályaudvar parlagon maradt sávjának szélességét. 

A rakparti és a kiskörúti homlokzatfelület-párok közötti térdarabok egymástól nagyban eltérő erőtereket működtetnek. Különböző intenzitású viselkedési formákat engednek illetve ösztönöznek, és rengeteg szempontból ütnek maradéktalanul el a Rákosrendező környékének bármilyen valószínűsíthető jövőbeli formájától. Vonatkozásukban azonban lényegesen könnyebb megragadni a barnamezős terület sokpólusú potenciálját, mint a meglévő (illetve alig létező) használat továbbgondolásával, vagy a konkrét földrajzi pozíciót szinte teljesen figyelmen kívül hagyó, a Főváros vagy az ország általános problémáiból és igényeiből kiinduló, átfogó elképzelések mentén.

Közelebb mentünk hát, s megnéztük: Mi történik ma a terület határain? Hedvig közel két évtizede vasutas Rákosrendezőn. Kajánul együttérző félmosollyal figyeli, ahogy a terület bejárása után, kelet felől, az átfagyott talajon visszabotorkálunk szerzőtársaimmal az állomás területére. Szép napot Önnek is, az a Nyugati felé induló “megállója"? — kérdezem a hanyagul üres betoncsík felé mutatva. Éleslátó megfigyelés — feleli szélesedő vigyorral. Két perc és minden kiderül. A málladozó állomásépületet végre életveszélyesnek nyilvánították; az állomásfelügyeletet — több, mint tíz évvel ezelőtt — egy azóta is üzemelő konténerbe költöztették, ahol van fedélzeti számítógép, de a légfűtés nem a munkahelyeket fűti (hanem az előteret); napkeltétől százasával szállnak le a pár percenként érkező vonatokról később fontos lesz:) társaink, esténként ugyanennyien várnak a közönségmosdó nélküli, az összes elképzelhető időjárási viszontagságnak kitett állomáspáston. Egyetlen evilági vigaszul az örökké friss rántottkaraj-párával üdítő Manó büfé szolgál. Ha a Manó sem lenne, a hely minden Jane Jacobs-i autonómiája megszűnne, pedig… 
…ahogy Erika, a “közeli" (25 perc séta) iskola dolgozója meséli, kollégái és növendékei zöme vonattal jár és az állomástól besétál — kevesebb furcsállni való volna ebben, ha másképp is be lehetne fejezni a mondatot, mint —: azon a gyászos útvonalon. 
Imrétől, egy angyalföldi kávézó pultosától tudom meg, mire ez a nagy gyász. 

Amikor esténként errefelé sétáltatja menhelyről szerzett keverék kutyáját, Imre: fél. Imre barátnője, átkerekezni a Mexikói úti metrómegállóhoz: fél. A Rákos-patak fölötti gyaloghídon át teniszedzésre siető fiatal nő: fél. A szembesétáló, sportos járású, zömök férfi: fél. Megszokta, de fél, s félelmében bizalmatlanság villan tekintetében. A környéken esélyt remélő, a szokványosnál jóval kevesebb anyagi tulajdonnal bíró honfitársaink azt a kevesüket is: féltik. A ház helyett az összehordott matracokat őrző, egyébként barátságos eb — míg szagmintát nem vesz és meg nem lepődik, hogy mi csak fényképezünk, és mint látogatók s nem helyiek, nem félünk: fél. A hely szelleme erősebb, mint ez a tompa, bizalmatlan félelem — a Rákosrendezőt használjuk. Éveken át, jövet-menet, számtalanszor keltem át a területen, hol a sínek alá terelt patak mentén, hol a Hungária körút alatt, és soha semmilyen konkrét fenyegetéssel nem szembesültem, de a félelem mint légkör: belélegezhető.

A terület határain kívül aztán egyszerre működésbe lép a város. Legbizarrabb és egyben legbiztatóbb a zuglói Rákos tér környéke. Az M3 autópálya városon belüli szakasza és a használaton kívüli vasúti területek közé szorult szomszédság, a maga buja ellentmondásosságban, gyakorlatilag virágzik. Hotel, étterem, konzumvillák, romos viskók, bútorbolt-lerakat, filmipari vállalkozás, újrahasznosító telep, darukölcsönző, lovasterápia-udvar — csak néhány az egymás tőszomszédságában tobzódó funkciók közül — hol kissé rideg, hol szinte családias türelem érződik környékszerte. A dinamika, ami e zárványszerű városrészbe ezt a szédítő sokszínűséget egyszerre sodorta és passzírozta be, minden bizonnyal gyökeresen változik majd meg egy lakó- és irodahangsúlyos fejlesztés esetén. E gyökeres változást nagyon nehéz egyszerűen jóként vagy rosszként, üdvösként vagy átkosként címkézni. 

Minden (általam bármennyire is megismert) fejlesztési terv olyan elemeket határoz meg legfőbb céljaként, amelyek legalább 30-50 évre építési területté változtatják a környék egészét. Megengedő kifogások után kutatva hangsúlyozhatjuk, hogy a fejlesztési területet jelenlegi formájában tartanunk károsabb, mint bármi, ami a fejlesztési koncepciók kapcsán problémaként felmerülhet. Meggyőzhetjük egymást arról, hogy a rozsdazónákat befektetések számára vonzóvá tennünk minimum logikus kényszer — gyermeki bizalmat táplálva az elvétve jó eredményekkel kecsegtető külföldi példák irányába. 

Ki kell térnem egy nem is olyan rövid gazdaságföldrajzi-logikai fejtegetésre: a 21. században a tőkeáram két dolgot helyez minden más elé — a gyors és nagy volumenű megtérülést, valamint a reprezentációt, a PR-t, a marketingértéket, a brandélményt. Nincs rá magyar szavunk. Illetve “van": presztízs. És még ez a kölcsönszó is, magyar szövegkörnyezetben átitatódik az erőfitogtatás jelentéstöbbletével. Innentől magammal vitatkozva — lehetetlen-e, vállalhatatlan mértékű kockázatot jelent-e (egyelőre pusztán üzleti szempontból): súlytalanságunkból kovácsolni előnyt? Amilyen erősnek hat ma az interneten létező valóság, a világviszonylatban apró presztízsértékűként számontartott nagyvárosok nem lehetnek-e a városok jövőjét célzó kutatások fejlesztési központjai, legalább a virtuális térben? Fantasztikum-e csupán a megközelítés: jövőbe fektet és gyors megtérülésű bizalmat arat az, aki itt, Budapest párhuzamos univerzumában, építi fel a jövő — minden lakója számára — élhető és bárki által élvezhető, vibráló városát…?

Esetleg, szemérmetlenül, sorolhatunk kétes sikerű bezzeg-projekteket, járókelők után kutatva a Marina Part utcáin, lázálmainkban életvidám városrésznek képzelve számos újbudai fejlesztést, vagy titkon diákszállónak füllentve a már nem is csak belvárosi foghíjakra épülő, forintban annyiunknak megfizethetetlen luxusgarzonokat. Jótettre késztető düh suhan át rajtam az előzőkhöz hasonló érvek nyomán. Korunk dilemmáinak emlékművei ennél több törődést érdemelnek. Föl lehet mérni a már létező helyi igényeket. Lehet pontszerű beavatkozásokkal a terület vonzáskörzetének kedvében járni. Lehet méltányos megoldásokat kínálni a területet kényszerből használók számára. Ki lehet érlelni további harántközlekedési módokat. Van újrahasznosítható hulladék a telkeken. Lehet gondolázni a Rákos bizonyos szakaszain. Felelősséget vállalhatunk abban, hogy a funkcióvesztett elemeknek megtaláljuk a személyiségét — mert attól, hogy nem ismerjük őket, még van nekik.

Kutatás és fényképek: RAMBO koop.

Szöveg: Lukács Péter

Szerk // Őze Sándor