„8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás”, avagy miről is beszélünk, amikor a lakhatásról beszélünk?

Lakhatás tematikus hetünk zárócikkében ismét tágabb kontextusban közelítünk építészet és lakhatás kapcsolatához. Takács Ákos építész írásában felvázolja a lakhatás kríziseinek hazai és nemzetközi aspektusait, majd több szempontból is körbejárja a kérdést: Mit is tehetünk építészként? "Az ideális modern városban nincs konfliktus, nincs veszély, nincs reprezentáció, nincsenek érzelmek, nincs politika, nincsenek véletlenek és nincs humor." A lakozás építészetének márpedig az élet teljességének edényéül kell szolgálnia.

A lakhatás kérdése és költségei a társadalom jelentős része számára az egyik legszorongatóbb stresszforrásként jelennek meg a hétköznapokban. Minden építészeti vonatkozás boncolgatása előtt le kell szögeznünk, hogy még e helyzet visszafogott enyhítéséhez is elsősorban politikai munkára és kitartó küzdelemre van szükség, amely ráadásul Magyarországon – ahol a lakhatási szegregáció az elnyomó biopolitika egyik legfontosabb eszköze – nem kecsegtet átfogó eredményekkel rövid- és középtávon sem. Nem is beszélve a minden szempontból magas minőségű lakóhelyek univerzális és feltétel nélküli hozzáférhetőségéről – amit e sorok írója a valódi célnak tart.

A lakhatási válság továbbra is a társadalom magára hagyott, alacsony jövedelmű és státuszú csoportjait sújtja leginkább, ugyanakkor a téma az elmúlt évtizedben fokozatosan kiszabadult abból a marginalizált helyzetből, amelybe a neoliberális gondolati hegemónia évtizedei alatt szorult. A méltányos lakhatási viszonyokat biztosítani hivatott társadalmi védőháló látványosan foszladozik, mert a rendszerváltás óta a magyar állam mindenkori és mindennemű vezetése, vélt és valós kényszerek nyomására privatizálta a közösségi lakásvagyon túlnyomó részét, miközben az egyébként is kedvezőbb pozíciójú rétegek ingatlantulajdonhoz jutását támogatta. Ennek elsődleges eszköze a lakáshitelezés állami szubvenciója, amelynek feltételrendszere egyszerre ösztönzi az eladósodást és a szabályozatlan, minden progresszív ökológiai és urbanisztikai perspektívát nélkülöző szuburbanizációt. Az ún. perverz újraelosztás tehát a középosztály megerősítése jegyében, a rászorulók kárára, a magasabb jövedelműek irányába csatornázza a társadalom erőforrásait, illetve az ingatlanbisznisz és az építőipar számára juttat pazar kedvezményeket és habkönnyű szabályozási környezetet.

Ugyanakkor a buborékfújó ingatlanspekulációt legalább némi szabályozással megjuhászító lakáspolitika hiányában a globális rekordokat döntő ingatlanár emelkedés – a termelési és életmódváltozások hatásaival együtt – immár a társadalom középrétegei számára is problematikussá teszi a jó minőségű, kedvező városi pozíciójú lakhatáshoz való hozzáférést, különösen az otthonteremtés problémájával most szembesülő generációk esetében. Súlyosbítja a helyzetet a Budapesten csupán befektetésként, rövid távú kiadás céljára vásárolt lakások árfelverő, a városban élni kívánó népességet kiszorító hatása. 

A lakhatási egyenlőtlenséghez való viszonyunk is rögtön megszűnik pusztán a „szociális érzékenység" kérdése lenni, amint a lakáskérdés nem egy másik világ nyomasztó, mégis távoli szociológiai valóságaként jelenik meg, és lakhatásunk kiszámíthatatlansága az ajtón kopogtat. A közbeszédet és a fogyasztási szokásokat jelentékenyen befolyásoló fiatal értelmiség és alkalmazotti réteg jelentős része számára radikálisan megnehezül, vagy évtizedekre ellehetetlenül a saját tulajdonú lakás megszerzése, a lakásbérlés költségei pedig jövedelmük egyre nagyobb részét emésztik fel egy alig szabályozott, jelentős részben illegálisan működő bérleti szektorban.

A fokozott érdeklődés és válságtudat tehát elsősorban annak köszönhető, hogy mostanra a társadalom olyan csoportjai is nehéz helyzetbe kerültek, amelyek nem zárhatóak a „szegénység" szociálisan, területileg, etnikailag jól elkülöníthető, így morális, kulturális és politikai értelemben is könnyen elidegeníthető kategóriájába.

A krízis a speciálisan helyi tényezők mellett természetesen nem vákuumban keletkezett, valódi okai és dinamikája csak a globális kontextus ismeretében érthetőek meg kellő pontossággal.

A nagyobb lépték figyelembevételével válik átláthatóvá, hogy a lakhatási válságot elszigeteltnek tűnő, de valójában strukturálisan összefüggő  jelenségek összefüggő láncolata alkotja a hajléktalanságtól a turizmusig, a diákok bizonytalan lakhatásától az időskorúak kiszolgáltatott helyzetéig, az elnéptelenedő falvak nyomorától a sajátosan dzsentrifikálódó belső kerületekig, a penészes szobakonyhától a monofunkciós lakóparkok homogenitásáig, a stadionoktól a kaotikus szuburbanizációig és legfontosabb természeti értékeink körülbetonozásáig, és í.t. A krízis felsorolt megnyilvánulásai olyan rendszerszintű probléma különböző aspektusai, amely mindannyiunkat közösen érint.

A lakhatási mozgalmak, érdekvédő szervezetek aktivizmusának, a közszolgák erőfeszítéseinek és tapasztalatainak, illetve a társadalomtudomány eredményeinek köszönhetően rendelkezésünkre áll az a történeti reflexió, teoretikus és empirikus tudásanyag, illetve azok az összetett gyakorlati eszközök, amelyek alkalmazása lehetővé tenné a lakhatás lerontott politikai, intézményi, jogi és persze fizikai infrastruktúrájának megújítását. Az egyelőre kis létszámú mozgalmak küzdelmei és a nyilvánosságban rendszeresen publikált lakáspolitikai javaslatok alkalmazása enyhítené a térbeli egyenlőtlenségeket és kiküszöbölhetné – legalább részben – a belőlük származó szenvedést, a társadalmi, urbanisztikai és ökológiai pusztítást, közös térbeli erőforrásaink irracionális eltékozlását. Mindezt a nyíltan egyenlőségellenes és antiszociális jelenlegi hegemón elutasítja.

Az építészet, mint közhasznú tudásforma a lakáskérdéssel összefügében teljesedhetne ki leginkább, de e kibontakozás előfeltételeként egy teljes társadalompolitikai fordulat kikényszerítésére volna szükség, amelynek alapvető része a következetes lakás- és térpolitika. Öncsalás eltagadni, hogy az építéshez, amely óriási mennyiségű pénz, nyersanyag, energia és munkaerő koncentrációját és szervezését igényli, a hatalom gyakorlása szükséges. A borús kilátások ellenére is bizonyos, hogy egy, a status quo-val szemben valódi alternatívákat kínáló, felszabadító lakáspolitikát működtető hatalom – vagy azt kikényszerítő ellenhatalom – kiépülése és demokratikus ellenőrzése nem képzelhető el a széles körű társadalmi koalíciók kialakítása, új tömegmozgalmak szervezése, erős érdekképviseleti intézmények megteremtése és fenntartása nélkül. A kiterjedt állami vagy önkormányzati bérlakásrendszer, a közületi lakásügynökség, a valóban rászorulókra szabott rezsitámogatás, az elhelyezés nélküli kilakoltatások beszüntetése, az üresen álló lakások felújítása és hasznosítása, a bérleti piac hatékonyabb szabályozása és kifehérítése, az ingatlanspekuláció megregulázása, speciális adók és egy sor további intézkedés bevezetése nem utópikus ábránd, hanem a társadalom önvédelmi képességét garantáló minimumprogram kell, hogy legyen.

Ennek a programnak kétségtelenül brutális közegellenállásban kell érvényt szerezni, de nem lehetetlen legalább részeredményeket elérni. A történelmi példák arra is emlékeztetnek, hogy a lakhatás elégtelen hozzáférhetőségének és szervezésének problémája átszeli az ideológiai törésvonalakat. Ez ugyanis nemcsak morális, de alapvető materiális kérdés is, amelynek megoldatlansága fenyegetést jelent minden prosperitást és biztonságot, társadalmi békét ígérő társadalmi rend működtehetőségére és újratermelésére. Legitimációs bázisuk megteremtése és fenntartása érdekében nemcsak progresszív – vagy magukat annak valló – erők, de konzervatív, vagy kifejezetten reakciós rezsimek is beruháztak kiterjedt lakáspolitikai programokba, sok esetben olyan épületeket és városrészeket létrehozva, amelyeket napjainkban is nagyra értékelünk építészeti és urbanisztikai minőségük, magas lakóértékük miatt. Semmi meglepő nincs abban, hogy néhány éve az egyébként bonthatatlanul monolitikusnak mutatkozó kormányzati kozmoszban is felmerült a markáns irányváltás szükségessége, még ha egyelőre teljesen eredménytelenül is.

De mit tehetünk építészként?

Ady „kétmeggyőződésű embereknek" nevezte mindazokat, akik, miközben az elmaradottság közepette még a tegnap álmaiért vívják hétköznapi harcaikat, szellemileg már a holnap új formáiért való küzdelemhez fegyverkeznek. Anélkül, hogy az egyébként is problematikus építész figuráját forradalmi lángelméhez hasonlítanánk, analógiaként hasznos lehet az építészetet nem pusztán tervezői praxisként, hanem összetett tudásformaként művelőknek, ha ilyen kétmeggyőződésű emberekként gondolkodnak saját szerepükről, lehetőségeikről és kötelességeikről.[2]

Először:

A reformista-progresszív szociológiai és szociálpolitikai diskurzus túlnyomórészt a lakhatás hozzáférhetőségével, tehát a lakások árával, mennyiségével, minőségével, eloszlásával kapcsolatos kérdéseket tárgyalja. Javaslatainak célja egy kiegyensúlyozott, a társadalom minden tagja számára kielégítő körülményeket nyújtó, fenntartható lakásrendszer kialakítása, a köztulajdonú vagy szabályozott árú lakásállomány bővítése. A lakhatás vonatkozásában az építészet egyik általános feladata továbbra is e jóléti program támogatása kell, hogy legyen, ez egyben társadalmi relevanciájának és legitimációjának biztosítéka is. Az építészet feladata itt az egész társadalom szükségleteinek kielégítése, amelyre a fent említett politikai előfeltételek mellett nyílhat csak lehetősége. Bármit is mondjanak a kereslet-kínálat görbék és a megtérülési mutatók napszámosai, ezek a szükségletek nem egylényegűek a „kedvező befektetési környezet" kritériumaival és az ingatlanpiac vitalitásával. Ennek az elköteleződésnek az eszköze az a specifikus térbeli és formai tudáskészlet, amelyet a szakma kollektíve halmozott fel az elmúlt évszázadok során.

Az elmúlt négy évtizedben a jóléti államok konszenzuális modernizációs projektje, a maga sajátos, tömegtermelt építészetével és az általa garantált társadalmi mobilitás lehetőségeivel együtt a piaci fundamentalista átrendeződés következtében hétköznapi tapasztalatból történelmi relikviává változott. Ebben a helyzetben érthető a társadalomban generációtól függően kitapintható nosztalgia vagy mély érdeklődés a kompromisszumos ígéreteket a technológiába vetett pozitivista vakhittel beteljesíteni látszó korszak iránt. E hatalmas vállalkozás minden ellentmondása mellett is valódi civilizációs ugrást jelentett széles tömegek számára. A modernizmus programjának bizonyos elemei változatlanul érvényesek: tartós, egészséges, méltóságot adó, esetleg szép (!) lakóépületeket tervezni, globálisan a társadalom minden tagja számára, erről a 21. század elején utópikus karikatúraként kinevetett és megvetett célról továbbra sem mondhatunk le. Az építészet hagyományos reprezentációs eszközei, képek, rajzok, szövegek továbbra is alkalmasak a szűk értelemben vett tervezésen túl arra is, hogy bemutassuk a realisztikus alternatívákat, bővítsük és alakítsuk a társadalom kollektív képzeletét azzal kapcsolatban, hogy mi lehetséges és mit akarhatunk. Mert semmi kétség sem férhet hozzá, hogy a fenti célok maradéktalan teljesítéséhez minden materiális, technológiai és intellektuális feltétel adott.[3]  

Másodszor:

Ezzel párhuzamosan viszont – éppen a modernizmus nekirugaszkodásának kolosszális kudarcait és ambivalenciáját felismerve – radikális kritika alá kell vetnünk a „lakóépülettervezés", mint elkülönült műfaj szakmai és antropológiai előfeltételeit. A sekélyes „posztmodern" modernizmuskritikák felületi kezelésénél komolyabban és szisztematikusabban.

Feltehetjük a kérdést, hogy egyáltalán miről beszélünk, amikor lakhatásról beszélünk? Ha tudatosítjuk a lakhatás problematikájának sajátosan a modernitásra jellemző mivoltát és 20. századi megoldási kísérleteinek kiméra-jellegét, egyértelművé válik, hogy a hozzáférhetőség új alapokra helyezése mellett időszerű a lakhatás paradigmatikus formáinak újragondolása is. A lakhatás, mint projekt ugyanis nem a puszta emberi „lakozás" természetes evolúciójának, tehát lakóhelyeink immanens kulturális és technológiai fejlődésének eredménye. Éppen ellenkezőleg; történelmileg meghatározott, ideológiai és gazdasági konfliktusok nyomán létrejött, sokrétű apparátus. Olyan ellentmondásos közigazgatási, urbanisztikai, építészeti, közegészségügyi és kulturális stratégiák összessége, amelyek egyszerre váltak az emancipáció és a haladás, illetve a rejtett kizsákmányolás és a represszív kontroll biopolitikai eszközeivé. A lakhatás építészetének fejlődése a munkamegosztás, a társadalmi osztályok és nemek közötti differenciák és relációk térbe foglalásával fontos szerepet játszott a modern szubjektivitás kialakulásában és kimunkálásában. A nyugati építészet eszmetörténetének hosszú időtartamában fokozatosan jöttek létre azok a térbeli hierarchiák és tipológiai normák, amelyekből végül létrejött a modern, „polgári" lakás modellje, és annak mind szofisztikáltabb variációi. A késő-modernizmus nagy, iparosított lakástermelése ezt a modellt terjesztette el standardizált, redukált formában, ami kétségtelenül történetileg példátlan mértékben javította meg széles tömegek életkörülményeit, de meglehetős paternalizmussal és a lakhatás formáinak merev konformizálódásával járt együtt. Ennek az apparátusnak a létrehozását a társadalmi mozgalmak, a szervezett munkásosztály kitartó követelései és küzdelmei kényszerítették ki, de bürokratikus gépezete és funkcionalista esszencializmusa hozzájárult ugyanazon mozgalmak és az őket tápláló társadalmi energiák elsorvadásához is.

A kiszámíthatóság jegyében a rövid távú megtérülésre optimalizált ingatlanspekulációs lakásépítés változatlanul ezeket a tipológiákat ismétli szinte kivétel nélkül – a változatosságra való törekvés kizárólag a házak ruházatában és a marketingstratégiák retorikájában érhető tetten.

A modern örökség ezen normatív aspektusainak – gyakran öntudatlan – folytatóiként máig olyan diagramok (a nukleáris család és a háztartás teljes azonossága, az önálló lakás, a dedikált munkahely, a magán- és a köztér szigorú elválasztása) segítségével próbáljuk leírni és megérteni a kortárs állapotot, amelyek egyre kevésbé felelnek meg munkáról és a lakhatásról, a városi élet egészéről szerzett hétköznapi tapasztalatainknak. Miközben egyébiránt heterogén társadalmi csoportok életkörülményei egyre növekvő mértékben prekarizálódnak, a munka és a szabadidő kategóriái közötti éles határ elmosódik. E folyamat nem csupán a rendelkezésünkre álló idő felhasználásának korábbi normáktól elszabaduló mintázataiban, de a tereinkről való gondolkodásban és tervezésükben is tetten érhető. A munkahelyek építészetében meghatározó az otthonosság, a kötetlenség, a személyesség – legalábbis ezek illúziójának – megteremtése. Ezzel szimmetrikusan a lakás tereibe is mindinkább benyomul a munka. A rugalmas munkaidő, a rövidtávú szerződések, a „home office" kétségtelen előnyei mellett mind többeket hajt a folyamatos kitettség állapotába és foszt meg a munkahely sajátos szolidaritásától és a kollektív cselekvés lehetőségétől. Ezeket a tendenciákat a pandémia csak kiélezte és kiterjesztette. A folyamat fonákja, hogy az urbanisztikai diskurzusból kiradírozódtak azon – továbbra is a többséget alkotó – csoportok szempontjai, amelyek számára a személyes munkahelyi jelenlét és a szükségszerű napi ingázás elkerülhetetlen létkérdés. Az „élhetőség" diskurzusa jobbára csak a város fogyaszthatóságára koncentrál és figyelmen kívül hagyja a termelő és szolgáltató város hétköznapi valóságát.

Mit kezdhetünk tehát a lakhatás ellentmondásos apparátusával ebben a diszperz rendszerben? Az indusztriális (fordista-taylorista) kapitalizmus városi modelljének logikájában az „otthon" a munkaerő – tehát az élet – újratermelésének kizárólagos, funkcionálisan, térben és időben szeparált helye volt, a gyár és az iroda strukturális komplementere. A funkcionális város programja, a modernitás organicista és technicista tendenciáit egyesítve, a településeinket tökéletes organizmusként működő gépezetté törekedett alakítani. Ebben a minden életszférát felosztó és elkülönítő lakógépben, a szerv és az alkatrész mintájára minden funkciónak megvan a maga helye, dedikált formája és szerepe. A hézagmentesen urbanizált térben feloldódhat a város korábban ismert formája, hiszen nincs szükség másra, mint a tudományosan kidolgozott alapegységek, „sejtek" optimalizált sorolására. Az ideális modern városban nincs konfliktus, nincs veszély, nincs reprezentáció, nincsenek érzelmek, nincs politika, nincsenek véletlenek és nincs humor. Tulajdonképpen megszűnik a társadalom, a polisz zsibongását elnyomja a hatékony működés zsongító és monoton zümmögése.

Ezt a túlexponált víziót persze számtalan kitűnő és mély kritika kérdőjelezte meg vagy zúzta apró darabokra az utóbbi néhány évtizedben. Mégis, ha világszerte vetünk néhány figyelmes pillantást régi és új városainkra, miközben némi szkepszissel meghallgatjuk a róluk szóló beszédet, az a benyomásunk támad, mintha a lényeget tekintve nem sikerült volna kollektív képzeletünk felszabadítása a modernitás bizonyos dogmái alól. Ezen dogmák egy része újracsomagolva tökéletes eszközként szolgál a város depolitizálásához és kirekesztő pacifikálásához. A bürokratikus felosztás, elválasztás, homogenizáció kényszere megmaradt, miközben bűnbánóan lemondtunk az egalitarizmusról és a hosszú távú és nagyléptékű tervezés ambíciójáról. Pedig a „taktikai urbanizmus" és a status-quo csinosítása biztosan nem lesz elegendő az a társadalmunkat fenyegető egzisztenciális problémák megoldásához.

A lakhatást hosszú távon ki kell szabadítanunk a számára kijelölt funkcionális és formai partikularitásból, és az egész, tehát a város és a társadalom léptékében, annak minden aspektusával együtt kell át- és újragondolnunk. Milyen keretek között, hogyan és pontosan hol él majd csaknem 10 milliárd ember a földgolyón? Mi mást nevezhetnénk hitelesen ökologikus gondolkodásnak, ha nem ezt a totális léptéket? Létrehozhatóak olyan formák, amelyek nem húzódnak vissza a városi tér konfrontatív, politikai jellegétől és az ebből adódó konfliktusoktól, hanem úgy keretezik azokat a térben, hogy lehetővé teszik a társadalmi élet feltételeinek folyamatos újratárgyalását? Milyen térbeli konfigurációkat tudunk elképzelni, amelyek nem csupán a globális kultúripar és spekuláció provinciális díszleteiként érvényesek? Inkább olyan könnyen hozzáférhető terek foglalatai, amelyek rugalmas hordozófelületeként szolgálnak új együttélési, munkamegosztási és kulturális praxisok szerveződésének és kibontakozásának? Hogyan alakítjuk a város építészetét a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" és a „családi tűzfészek" formuláin túl?  Hogyan képzeljük el újra a már létező várost – ezúttal természeti képződmény vagy puszta gépezet helyett – mint folyamatosan alakuló, kollektív műalkotást? Az ehhez szükséges elmélyült gondolkodáshoz és építészeti kísérletezéshez több időre, szabadabb diskurzusra, igazságosabb munkaszervezésre, autonóm iskolákra és kollektív szakmai szolidaritásra van szükségünk.

Takács Ákos

[1] Rákóczi Kollektíva: Saját tulajdonú lakásunk már úgysem lesz, de biztonságos lakhatást összefogással teremthetünk!
[2] Tamás Gáspár Miklós: Ady és a két meggyőződésű emberek.
[3] Itt emlékeztetnék a tematikus hét mottójaként választott De Carlo idézetre:
„Jogunk van megkérdezni, hogy mégis »miért« kellene a lakásoknak a lehető legolcsóbbnak lenniük, és nem épp például drágának; ahelyett, hogy mindent megteszünk azért, hogy a minimális szintre csökkentsük az alapterületet, a teret, a vastagságot, az anyagokat stb., »miért« nem próbálunk meg tágas, védett, szigetelt, kényelmes, jól felszerelt, továbbá a magánélet, a kommunikáció, a kapcsolatok, a személyes kreativitás lehetőségeit gazdagító lakásokat létrehozni.
Senki sem elégedhet meg a rendelkezésre álló források szűkösségére hivatkozó válasszal, miközben tudjuk, hogy milyen összegeket fordítanak háborúkra, rakétákra és rakétaelhárító rendszerekre, holdprojektekre, a partizánok által lakott erdők lombtalanítására vagy a nyomornegyedekből kikerülő tüntetők megbénítására irányuló kutatásokra, burkolt manipulációra, mesterséges szükségletek kitermelésére stb.
A hatalmi struktúrák által felállított fontossági skálának nincs más értelme, mint a saját önfenntartása, és ennélfogva senki nem fogadhatja el, és nem is szabad elfogadnia a lakhatásnak, a városnak és a tájnak tulajdonított sokadrangú prioritást."

Szerk.: Winkler Márk