„A lakhatás tényleg mindennek az alapja” – beszélgetés a lakhatásról Kerékgyártó Annával és Misetics Bálinttal

Lakhatás tematikus hetünk következő állomásaként, az építészettől kissé eltávolodva, a lakhatás témájának társadalmi és politikai vetületeivel foglalkoztunk. Miért is olyan fontos a lakhatás kérdése? Ezt jártuk körbe vendégeinkkel, Kerékgyártó Anna szociológussal, a Józsefvárosi Önkormányzat munkatársával és Misetics Bálint szociálpolitikussal, A Város Mindenkié csoport egyik alapítójával. 

Építészfórum: A Lakhatás hét mottójául Giancarlo De Carlo olasz építész nagy hatású írásának sorait választottuk: „Jogunk van megkérdezni, hogy mégis »miért« kellene a lakásoknak a lehető legolcsóbbnak lenniük, és nem épp például drágának; ahelyett, hogy mindent megteszünk azért, hogy a minimális szintre csökkentsük az alapterületet, a teret, a vastagságot, az anyagokat stb., »miért« nem próbálunk meg tágas, védett, szigetelt, kényelmes, jól felszerelt, továbbá a magánélet, a kommunikáció, a kapcsolatok, a személyes kreativitás lehetőségeit gazdagító lakásokat létrehozni." Mit gondoltok erről a felvetésről?

Kerékgyártó Anna: Távolabbról közelítenék. Egyrészt kétségtelen, hogy az önkormányzatok alapvetően szűkösséget menedzselnek. A lakásépítés egyébként is olyannyira drága, hogy a jelenlegi berendezkedés keretei között csak nagyon kevesen képesek megfizetni a költségeit. Sok szociális jószág küzd azzal, hogy a hangsúly a minél olcsóbb előállítás felé tolódik, hiszen az igény nagyon nagy lenne rá. Ez a dilemma minden jóléti állam számára központi kérdés, és talán a lakhatásnál jelentkezik a legsúlyosabban.

Misetics Bálint: Az alapvető kérdés szerintem az, hogy az uralkodó ideológiák keretei között – vagy éppen azokkal szemben – elképzelhető-e olyan lakáspolitika, ami egyszerre igyekszik jó minőségű és megfizethető lakhatást biztosítani a társadalom vagyontalan, alacsony jövedelmű rétegei számára. Bizonyos történeti korszakokban a jó minőség és a hozzáférés alapvetően egymással szembeállítva jelent meg, úgy hogy „a szegényeknek" épült lakások csak „szegényes" lakások lehettek. Máskor, máshol éppen az volt az állami lakáspolitika célja, hogy az adott korban – sőt, az előrelátható jövőben is – megfelelő lakhatást biztosítson általában a nép számára. Sinkó Ervin írta egyik moszkvai naplóbejegyzésében Ligyija Szejfullináról, hogy a vörös Bécs gyönyörű bérházait és azt látva, hogy „a kapitalista világban így lakhatnak munkások", sírva fakadt. Alapvetően ideológiai és hatalmi kérdés, hogy a megfelelő és a megfizethető lakhatás elvárásai csak egymással szembeállítva vagy együtt létezhetnek.

ÉF: Kérdés persze, hogy milyen módon tekintünk a szociális lakhatására. Úgy, mint ami csak a leginkább rászoruló emberek számára nyújt, és nekik is inkább csak ideiglenes megoldást, vagy épp ellenkezőleg, hiszünk abban, hogy az államnak kötelessége, hogy állampolgárai lakhatásáról széles körben gondoskodjon. Erről mi a véleményetek?

MB: Az én elvi álláspontom az, hogy az államnak feladata, hogy elősegítse és bizonyos tekintetben garantálja a méltó élet anyagi előfeltételeit. Ennek elkerülhetetlenül része a lakhatás is. Tehát az államnak biztosítania kell, hogy mindenkinek legyen lehetősége hozzáférni megfelelő és megfizethető lakhatáshoz, ami lényegében a lakhatás dekommodifikációját, vagyis a lakhatás árujellegének a csökkentését, részleges felszámolását jelenti. Ebből értelemszerűen az utóbbi felfogás következik. 

A gyakorlatban ugyanakkor, főként ahol a lakhatást érintő szakpolitikák megfelelő működése nem adott, a dilemma élesebben jelentkezik. Ha például egy önkormányzat rövidtávon fix lakásvagyonnal rendelkezik, akkor megalapozottan lehet érvelni amellett, hogy a lakásgazdálkodás során azoknak az embereknek kell prioritást élvezniük, akiknek a lakhatási problémái a legsúlyosabbak. 

KA: Fontos még megjegyezni, hogy persze, történjen közösségi pénzből lakásépítés, de ez csak akkor tud jól működni – mivel hatalmas forrásokat igényel –, ha valahogy be lehet vonni más szereplőket is, akik szintén támogatják a lakásrendszert. Hiszen még elvi szinten is nehezen elképzelhető, hogy olyan mértékű központi forrás koncentrálódjon a lakáspolitikában, ami minden szempontból elégséges lenne. Egy sokszereplős, összefonódott intézményrendszert ráadásul nehezebb is utána lezülleszteni. 

MB: A beavatkozások sokszínűségével és többoldalúságával teljesen egyetértek. Ettől függetlenül pusztán értékalapú döntés, hogy egy állam számára a szociális bérlakások vagy a stadionok építése élvez prioritást. Ilyen értelemben a korlátok ideológiaiak és nem pénzügyiek. 

ÉF: Miért olyan fontos a lakhatás? Kérdezem ezt részben azért, mert bár a lakhatási válság kifejezés már lassan nálunk is teljesen bejáratott, mintha annak a tudatosítása, hogy miért is olyan nagy probléma ez, sokszor elmaradna.

KA: Szerintem az elmúlt pár évben a lakhatás egyre fontosabb szerepet kap a közbeszédben. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy van egy fiatal generáció, akinek meghatározó élménye, hogy nem, vagy csak nagyon nehezen tud elindulni a lakhatási létrán, és nem is látszik a lehetősége annak, hogy ne egész életében bérleményekben vagy albérletekben lakjon. 

Hogy miért olyan fontos a lakhatás? Mert tényleg mindennek az alapja! Hatással van arra, hogy az ember hogyan tud létezni egészségesen, hogyan és hova tud munkába járni, nem fázik-e, és így tovább. Alapvető szükségletekhez kapcsolódik, amelyek kielégítettsége nélkül az ember nem élhet teljes életet. Sőt, olykor a lakás minősége a lakók fizikai egészségét is közvetlenül befolyásolja.

MB: Ha a tulajdonképpeni egyenlőségre (tehát a „kimenetek" egyenlőségére) való törekvés az elmúlt évtizedekben sajnos háttérbe is szorult, az esélyegyenlőség eszméje a meritokráciával együtt mégiscsak a kapitalista demokráciák legitimációs ideológiája. Eszerint alapvetően az egyének „tehetségének", szorgalmának és erőfeszítéseinek kellene eldöntenie, hogy ki miként és mennyiben részesedhet a társadalom javaiból. Mikként összeegyeztethető ezzel az eszmével az, ha Magyarországon a társadalom egy része – nemzetközi összehasonlításban is lényegében példátlanul: bármiféle adóteher nélkül – akkora lakásvagyont örököl, amennyit a társadalom jelentős része akkor sem tud összegyűjteni, ha egész életét szorgalmasan végigdolgozza a legjobb „tehetsége" szerint? 

Vagy gondoljunk bele, hogy miért vannak ekkora területi különbségek a lakásárak között? Egy lakáspiaci pozíció elfoglalásával jelentős részben a jobban fizető munkahelyekhez, a jobb minőségű közszolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetőségét vásároljuk meg, és így tovább, egészen olyan tényezőkig, mint a levegő- vagy zajszennyezettség mértéke. 

ÉF: A 19. és 20. század fordulóján, adott esetben iparmágnások, azzal a megfontolással építettek munkáslakásokat, hogy alkalmazottaik életkörülményei javuljanak, ezáltal a munkában is jobban teljesítsenek, vagy épp vagyonos filantrópok és politikusok tűzték zászlajukra az emberhez méltatlan lakhatási körülmények felszámolását. Ezen népjóléti szempontok hova tűntek manapság a lakhatási problémákat övező párbeszédből?

MB: A magyarországi helyzet e tekintetben nemzetközi és történeti összehasonlításban is kirívó anomália. Pedig a jövedelemi és vagyoni egyenlőtlenségek jelentős részben a lakhatáson keresztül válnak az egészség és a betegség egyenlőtlenségeivé. [Lásd pl. Schiffer Pál Cséplő Gyuri c. 1978-as dokumentumfilmjét – a szerk.] A lakhatás megfizethetetlensége a kivándorlás egyik mozgatórugója is. És bár a kivándorlás problémája része a közbeszédnek, az ritkán merül fel, hogy hogyan függ össze a magyarországi lakás- és társadalompolitikai mulasztásokkal.  

KA: Igen, valójában ez az anomália, hogy az egyes tüneti jelenségeket külön-külön érzékeljük, de nincs felderítve, hogy adott esetben milyen közös okokra vezethetők vissza. Márpedig a lakhatási szegénység, az imént elmondottak alapján is, sok más tünet okozója.

MB: A közbeszédbe leginkább azt sikerült mostanra bevinni, hogy nagy probléma, hogy nagyon kevés a „szociális bérlakás". Két hasonlóan súlyos mulasztás azonban kevesebb figyelmet kap. Az egyik a magánbérleti szektor alulszabályozottsága és szélsőséges mértékű informalitása. A másik pedig a lakbérprobléma kezelésének, tehát a lakbér-támogatás típusú szociálpolitikai eszközök teljes hiánya. [Pedig a közelmúltban volt olyan időszak, amelynek során világviszonylatban Budapesten nőttek a legnagyobb mértékben a bérleti díjak. – a szerk.]

ÉF: Ken Loach, brit filmrendező Cathy Come Home c. 1966-os tv-filmjét – amely egy fiatal pár lakhatási nehézségeit, majd végül hajléktalanná válását mutatja be, kiemelve a lakásszegénység fizikai, építészethez kapcsolódó vonatkozásait is – bemutatásakor 12 millióan látták és jelentős hatást gyakorolt, még parlamenti vitákban is többször megemlítették. Milyen hatása volt valójában ennek a filmnek?

MB: A film hatására is végbemenő társadalmi változások által előidézett legfontosabb társadalompolitikai reform az 1977-ben elfogadott lakhatási törvény volt az Egyesült Királyságban, ami intézményesítette a kikényszeríthető lakhatáshoz való jogot. Ez, a gyakorlati megvalósítás minden hibája ellenére is egy forradalmi jogintézmény, amennyiben érvényre juttatja a hajléktalanság és a lakhatás területén azt a logikát, amit magától értetődőnek tekintünk számos más állami felelősséggel kapcsolatban. 

Az az alapvető, szimmetrikus kapcsolat, amely a jogok és a kötelezettségek között a jog számos más területén magától értetődő, a lakhatás esetében nem áll fenn. Ma Magyarországon megfizethető bérlakásra, de még a családok átmeneti otthonában történő elhelyezésre sincs joga az állampolgároknak. Azon nyilvánvalóan mindenki megütközne, ha a várólistán múlna, hogy valaki jogosult-e nyugdíjra vagy sem. Az Egyesült Királyság persze gazdagabb ország, mint Magyarország, de 1977-ben talán nem volt annyival gazdagabb, mint Magyarország 2023-ban. 

KA: Szerintem ez a példa pontosan azt bizonyítja, hogy miért nem jó az, ha egy jogszabályt kiragadunk kontextusából, anélkül, hogy az egész rendszerről gondolkodnánk. Önmagában ez nem sokat ér el, és akár perverz eredményekhez is vezethet, mint ahogy ez Nagy-Britanniában is történt. A szigetországban az állam ezt a kötelezettséget leosztotta a helyi önkormányzatokra, akik, mivel lakásállományuk véges, nem tudtak megfelelni a kötelezettségnek. Bizonyos szempontból természetesen javult a helyzet, mivel ha más nem, egy hotelben ideig-óráig elszállásolják a rászorulókat, de más szempontból az intézkedés torz eredményekhez vezetett. [Az átmeneti szállások építését ráadásul az önkormányzatok piaci szereplőkre bízzák, akik elfogadhatatlan méretű és minőségű épületeket emelnek a profitszerzés érdekében. – a szerk.] 

ÉF: Az építészeti szakma leginkább új lakások építésén keresztül tud bekapcsolódni a lakhatási problémák enyhítésébe. Ezt azonban egyrészt felülírhatják a fenntarthatósági szempontok, másrészt lehet találkozni olyan véleményekkel is, amelyek a meglévő lakásállomány felújítását sokkal fontosabbnak tartják, mint az új lakások építését. Erről mi a véleményetek, mennyire juthat fontos szerep az építésnek egy ideális lakásprogramban?

KA: Szerintem kitüntetett szerepe van. Fontos belátni, hogy Magyarországon, és ezen belül Budapesten is – sok különböző hatás összejátszása miatt – a lakásállomány jelentős része teljesen alkalmatlan arra, hogy mint lakás vagy lakóház funkcionáljon, még akkor is, ha adott esetben aránytalanul magas összeget fordítunk a felújítására. Muszáj lenne, hogy megtörténjen egy állománycsere. Ettől függetlenül önkormányzati szempontból érthető, hogy a felújítás élvez prioritást, mivel az pénzügyileg és szervezetileg is megoldható. 

MB: Az állam jelenleg is kiemelten támogatja az új lakások építését tőketámogatással, hiteltámogatással és adótámogatással – noha kizárólag olyan konstrukciókban, amelyekkel súlyos problémák vannak: a támogatásokhoz nagyobb eséllyel és nagyobb arányban jutnak hozzá a magasabb jövedelmű vagy vagyonosabb családok, a támogatások jelentős része valójában nem az elvben támogatni kívánt családokhoz, hanem az építőipari vállalatokhoz jut, a támogatási rendszer hosszabb távon nem segíti elő az otthonteremtés megfizethetőségét (mivel a befektetett közpénz lényegében azonnal magánvagyonná válik), és a támogatási logika a lakástulajdon-szerzést támogatja – szemben a támogatott-szabályozott bérlakás-szektor bővítésével. 

Egy olyan, értelmesebb és igazságosabb lakáspolitika eszköztárában, ami megfelelő válaszokat ad ezekre a problémákra, szerintem is fontos szerepet kapna a köztulajdonú és a megfizethető bérlakások építése – ami egyébként az épített környezet alakulása feletti demokratikus kontroll tekintetében sem volna mellékes. [Lásd többek között David Harvey A városhoz való jog c. írását – a szerk.] Az ökológiai fenntarthatóság ettől még fontos probléma, ebből a szempontból a nem-lakáscélú ingatlanok lakáscélú átalakítása is jó eszköz lehet (a Fővárosi Önkormányzat például egy ilyen pályázattal indult az European Urban Initiative legutóbbi kiírásán), ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy nemcsak a lakásépítésnek, hanem a nagyvárosi lakhatás megfizethetetlenségének is jelentős negatív környezeti externáliái vannak. 

ÉF: Jelenleg Magyarországon a piaci alapon épített társasházak zöme építészetileg teljesen jellegtelen, valamint adott esetben kifejezetten rossz lakáskörülményeket teremt. Mit tehet(ne) az állam, a főváros, illetve az önkormányzatok, hogy a profitérdekek mellett a lakhatás, az épülő lakások minőségi szempontjai is érvényre jussanak?

KA: Van néhány szerencsés önkormányzat, amely a szabályozási eszközökön túl valódi telekpolitikát is képes folytatni: olyan módon is értékesíthet telkeket, hogy a szabályozáson túlmenően meghatározhatja, hogy a rajta épülő háznak milyen feltételeknek kell megfelelnie. Így közvetlenebb módon befolyásolhatja a városszövet alakulását és a lakások minőségét is. Emellett fontos lenne a pályáztatás minél gyakoribb alkalmazása, ami versenyhelyzetbe kényszeríti a kivitelezőket, akiknek így konkrét építészeti tervekkel kell előállniuk. [Bécsben hasonló rendszerben működik jelenleg is a lakásépítés. – a szerk.]

ÉF: Elvétve azért épültek Magyarországon is önkormányzati szociális bérlakások az elmúlt évtizedekben, bár meglehetősen heterogén építészeti minőségben. A jobb példák a 13. kerületben, Csepelen, Pécsett vagy épp a 8. kerületben találhatók, de Józsefvárosban több olyan újabb építésű bérlakás is akad, amely alig 1-2 évtizeddel az átadása után már lehangoló látványt nyújt. Mennyire sikeresek ezek az épületek, és ha nem, mennyiben van ebben felelőssége a tervezőknek?

KA: Változó a tapasztalat, és fontos tanulság, hogy nehéz elválasztani egymástól az épület fizikai adottságait, valamint a működtetést és a lakóközösség szociális szempontjait. Tehát azt, hogy melyik az a ház, amely leginkább amortizálódott azt részben az is magyarázza, hogy milyen lakóközösséget költöztettek oda. Nagyon izgalmas, de egyben rejtélyes témája a lakhatásnak és a városfejlesztésnek, hogy a tervezők által létrehozott terek utána milyen életet élnek. Ezért is szembeötlő, hogy mennyire kevés tudásunk van arról, hogyan lehet jól működtetni egy szociális bérházat. 

Szerintem az építészeti tervezés szempontjából is különösen fontos kérdés, hogy vajon érdemes-e erről az egészről úgy gondolkodni, hogy szociális lakásokat építünk, ahelyett, hogy egyszerűen jó lakásokat. Kicsit tehát korrigálnám is magam ebben a tekintetben: nem vagyok benne biztos, hogy vannak, vagy kell lennie inherens különbségeknek aközött, hogy mi az, amit szegényeknek szánunk és mi az, amit nem. 

ÉF: A közgondolkodásban itthon és nyugaton is erős ellenérzés irányul a nagy modernista lakótelepek irányába. Több olyan kortárs, az építészeti szakma által magasztalt projektekről is tudunk, amely rövid időn belül kudarcba fulladt. Hallani olyan véleményeket, amelyek szerint az építésznek ezekbe a kérdésekbe inkább nem kellene beleütnie az orrát. Nektek van ilyesfajta ellenérzésetek?

KA: Alapvetően nincs. A kísérletezés nagyon fontos lenne, pontosan azért, mert nincsenek jól bevált, egyértelmű sémák. Sőt, ha valóban nagy léptékben szeretnénk foglalkozni lakáspolitikával, aminek a lakásfelújítás és -építés is fontos része, nem fordulhat elő, hogy nincs jelen az a szereplő, aki ehhez a leginkább ért.

MB: Én inkább az ellenkezőjét gondolom. Máshol előfordul, hogy az építész-szakma hangja is hallatszik lakhatási kérdésekben. Ahogy az ápolók, orvosok vagy szociális munkások sem feltétlenül az adott társadalompolitikai terület szakértői, egy építész sem ért automatikusan a lakáspolitikához – mégis volna jelentősége, hogy az adott szakma érdekvédelmi szervezetei hallassák a hangjukat a kapcsolódó közpolitikai kérdésekben. Ha bármi, akkor nekem inkább hiányérzetem van ezzel kapcsolatban.

Az is eszembe jut, hogy miként az új kulturális intézmények látványtervei előszeretettel használt eszközei a kultúrpolitikai törekvések megismertetésének és legitimálásának, úgy a lakhatással kapcsolatos közfelelősség visszaépítéséhez is hozzájárulhatnának olyan tervek, amelyek képesek feltámasztani a társadalom és a döntéshozók képzelőerejét a lakhatással kapcsolatban. 

KA: Ebben nagyon igazad van! Az önkormányzati lakásszektor rezidualizálódása miatt van egyfajta vizió-hiány. Hiányzik annak a felismerése, hogy a szociális lakások lehetnek akár szépek, kellemesek, zöldek stb.

ÉF: Mégis, bár vannak előremutató lépések, olyan érzése van az embernek, mintha a politikai döntéshozók alapvetően félnének a lakhatás témájától. Hogyan lehetséges, hogy az elmúlt években egyszer sem jelent meg a nyilvánosságban pl. egy új kísérleti lakótelep, akárcsak a kollektív képzeletet kitágító gondolatkísérletként? Ennek alapvetően pénzügyi korlátai vannak?

KA: Szerintem nem feltétlenül félnek, csak egyszerűen annyira messze van a valóságtól egy új kísérleti lakótelep vagy akár egyetlen épület építése is. Ennek pénzügyi, valamint ideológiai és hatalmi korlátai is vannak. Kevés az olyan önkormányzat is, amely ténylegesen szeretné bővíteni a lakásállományát. 

MB: Az ügy döntő akadálya szerintem az, hogy a központi kormányzat ideológiája ellentétes az efféle törekvésekkel, sőt általában a lakáspolitikával mint olyannal. Ennek a kormányzatnak alapvetően népesedéspolitikája, családpolitikája, gazdaságpolitikája – illetve ezeket meghatározó osztálypolitikája – van, és ezeknek  vannak lakásügyi, illetve a lakhatáshoz kapcsolódó eszközei.

Másfelől rossz híre van a meglévő lakásállománynak, amellyel sok üzemeltetési és vagyongazdálkodási probléma merül fel. Emellett a döntéshozók egy része nehezményezi, hogy a lakásgazdálkodás önmagában véve nem rentábilis, hanem ráfizetéses. Gyakran hallani ezt az érvet, pedig valójában teljességgel érthetetlen, hogy a megfizethető bérlakásszektortól miért várnánk el, hogy jövedelmező vagy akár csak önfenntartó legyen. A bölcsődéktől, az óvodáktól, vagy a közösségi közlekedéstől sem várja ezt el senki. Harmadrészt pedig, ott vannak az egyéb kötelezettségektől való félelmek. Adott esetben egy lakhatás iránt elvben elkötelezett döntéshozó is ellenezhet egy fejlesztést amiatt, hogy a megnövekedett népességszám milyen terheket róna a helyi közszolgáltatásokra.

ÉF: Pedig Budapest és más nagyobb városok esetében is különösen fontos volna a szuburbanizációs folyamatok mérséklése, hiszen az a fajta kertvárosias beépítés, aminek a terjedését ez a folyamat előidézte, valójában a legfenntarthatatlanabb lakhatási forma. Mivel a beépíthető területek rohamosan fogynak, ezért a meglévő városszövet sűrítése kiemelt jelentőségű kellene hogy legyen, ahogyan ez például a New London Plan-ben és a hozzá kapcsolódó kutatásokban is érvényre jut. 

MB: Igen, és az e körül kialakult diskurzusból is hiányzik, hogy ezt a problémát milyen arányban lehet és helyes orvosolni például az elővárosi közlekedés fejlesztésével vagy épp a budapesti lakhatási lehetőségek bővítésével. 

KA: A szuburbanizációval kapcsolatban sem látszik igazából távlatos megoldási javaslat. A közlekedés fejlesztése fontos, de valójában csak a kialakult helyzetet kezeli. Fontosabb volna arra választ találni, hogy milyennek kellene lennie annak a budapesti lakásnak, ami miatt kevesebben költöznének ki a külvárosokba. 

ÉF: Végezetül engedjetek meg egy személyesebb kérdést, mit jelent számotokra a jó lakás?

MB: A jó lakás attól jó szerintem, hogy jól szolgálja az alapvető emberi szükségletek kielégítését, ideértve az egészséget, az autonómiát és a biztonságot. A méltóság is felmerül – az, hogy valaki szégyenérzet nélkül fogadhasson másokat az otthonában. Amit azért is említek, hogy visszautalhassak a beszélgetés elejére, vagyis arra, hogy szerintem ez a kérdés – ahogyan általában a lakhatás fontos kérdései – is csak a társadalmi egyenlőtlenségek kontextusában válaszolhatóak jól meg.

KA: Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy az alapvető szükségletek kielégítésén keresztül – illetve ezen túl – a jó lakás lehetővé teszi az egyén kiteljesedését.

Winkler Márk

Kerékgyártó Anna Cambridge-ben és Amszterdamban szerezett diplomát szociológia, illetve városi tanulmányok szakon. Fő érdeklődési területe a lakhatás, mint a társadalmi egyenlőtlenségek egyik leglátványosabb dimenziója. Korábban kutatóként, jelenleg a Józsefvárosi Önkormányzat munkatársaként foglalkozik a megfizethető lakhatás témakörével, szakpolitikai anyagok készítésével.

Misetics Bálint az Oxfordi Egyetemen diplomázott összehasonlító társadalompolitika szakon, doktori fokozatát az ELTE TáTK Szociológiai Doktori Iskolában szerezte. 2020 januárja óta a Főpolgármesteri Irodán dolgozik szociálpolitikusként. A Város Mindenkié csoport alapító tagja.