“A várostervezés közösségi műfaj” – Beszélgetés Kiss Lajos településtervező építésszel

Kiss Lajos 1987-től öt éven keresztül Szeged főépítészeként, majd tizenöt éven át a Délalföldi Régió területi főépítészeként dolgozott. A Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület alapítója és korábbi elnöke Pacsika Emíliával beszélgetett több mint 5 évtizedes munkásságáról, tapasztalatairól, valamint a várostervezési szakma nehézségeiről és szépségeiről. 

Kiss Lajos Palóczy- és Vedres- díjas építészmérnök, első diplomáját 1969-ben szerezte a műszaki egyetemen, 1972 óta él Szegeden, itt először a Csomiterv településtervező irodájánál dolgozott, itteni néhai főnökét, Maróthy Győzőt tekinti ma is mesterének. Kiss Lajos 1987-től 1992-ig volt Szeged város főépítésze, ezután tizenöt évig működött a Délalföldi Régió területi főépítészeként. Egyetemi oktató, rendszeresen publikál, 2012-2021-ig a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület elnökeként számos konferenciát, rangos szakmai programot szervezett, az egyesület által kiadott több könyvnek volt írója és szerkesztője.

A településtervező különös szakember, már a térképről le tudja olvasni egy falu, város geomorfológiai adottságait, történelmi múltjának nyomait, infrastruktúrájának állapotát. Egy település épített környezetét a lakóival együtt tekinti egységes egésznek. Hogy munkája hatékony lehessen, először meg kell ismerkednie a településen élők véleményével, érzéseivel, álmaival, jövőképével. Birtokolnia kell az urbanisztika komplex fogalomrendszerét, a vonatkozó aktuális törvényeket, és ezeket tudnia kell a saját egyedi munkájában alkalmazni. A Kiss Lajossal folytatott retrospektív beszélgetésben a településtervezés sokrétű gyakorlatából csupán kiragadott momentumokat tudunk felvillantani.

Pacsika Emília: Mindig csodáltam a településtervezőket, honnan van bátorságuk, egy város jövőjét ötven, száz évre előre megtervezni. Egy település folyamatosan változik, hogyan lehet a tervekben erre a kiszámíthatatlan folyamatra felelősségteljesen fölkészülni?

Kiss Lajos: Kár, hogy ezeket a kérdéseket az ember fiatal korában nem teszi föl magának. Azért nem, mert akkor még indokolatlanul bátor és vak. A kezdő tervező nem feltétlenül gondolkodik ilyen mélységekben, tapasztalat híján a felelősséget sem érzi kezdetben. Én is így voltam ezzel és szerintem azért is, mert a műegyetemen sokáig rosszul tanították a településtervezést. Olyannyira, hogy minden akartam lenni, csak várostervező nem. Nagyon fontos hogy hova, kinek az irodájába sodródik a friss diplomás. De kétségtelenül kell ehhez a szakmához némi affinitás és magbiztosság is. Én valószínűleg azért ragadtam meg ezen a területen, mert néhány idősebb mesterrel összetalálkozva eltátottam a számat, hogy mennyire mást mondanak, mint amit én az egyetemen tanultam. Rövid idő után rájöttem, hogy ez nagyon is izgalmas területe az építészetnek.

PE: Mitől izgalmas?

KL: Minden település más. Nincs ismétlődés. Módszertanilag persze vannak rutinszerű eljárások, és be kell tartani a táncrend lépéseit, de olyan nincs, hogy két község, vagy kisváros egyforma lenne. Ennek a munkának az ízére csak olyan harmincon túl jöttem rá igazából. És állítom, hogy aki egy tervezési program gyors, sikeres és látványos megvalósulására vágyik, az ne álljon településtervezőnek.

PE: Azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a településtervezés közösségi műfaj. Ez mit jelent?

KL: A legsikeresebb akkor voltam, mikor úgy éreztem, hogy a megbízókkal közösen csináltunk meg egy rendezési tervet. Elég kevés helyen találkoztam ilyen partnerekkel, de ezekre nagyon szívesen emlékszem. A munka megkezdésekor arra van szükség, hogy a helyiek tudassák velem, a tervezővel, hogy milyen víziójuk van a településükről. Emlékszem, mikor a pályám elején egy-két tanácselnök nem is értette, mit akarok, azt hitte, majd én mondom meg, milyen legyen a településük. Nehéz volt megértetni, hogy mi speciális szellemi szolgáltatók vagyunk és nem látnokok.

PE: A rendszerváltás küszöbén lett Szeged város főépítésze. Az 1987-92-ig tartó időszakra hogyan emlékszik? Akkor a háttérben már működött a peresztrojka, a régi rendszer letűnőben volt, az új akkoriban kezdődött, vagyis nyílhatott egy kis játéktér a településfejlesztés számára. Milyen innovációkra volt lehetősége, milyen jobbító lépéseket tudott tenni akkoriban, mint városi főépítész?

KL: A legsürgősebb feladat az volt, hogy a korábbi években túlságosan optimistává fazonírozott jövőképet, az álmokat kicsit lefaragjam. Meg kellett győzni a vezetőséget arról, hogy az a fantasztikus fejlődés, amit korábban gondoltunk, valószínűleg nem fog bekövetkezni. Telkek tömegei voltak lefoglalva és építési tilalom alá vonva például újabb lakótelepek céljára, Újszegeden az egyetemi oktatás és kutatás számára. Szerencsére, végül a városvezetés felülbírálta korábbi döntését és feloldotta a tilalmat. Akkoriban készítettük el az első örökségvédelmi rendeletünket, előtte helyi védelem nem is volt, bővítettük a védendő házak listáját is. Ez is egyik hatékony eszköze volt annak, hogy a régi értékeket megtarthassunk és megelőzhessük, hogy az eklektikus belvárosban újabb sokemeletes „paloták" épüljenek. Amikor főépítész lettem, első dolgom volt egy városszépítő alapot jóváhagyatni a testülettel. Egy biztonsági pénzügyi alapot is létrehoztunk, hogy az alkalomadtán értékesített telkeket a város megvehesse. Nyílt várospolitikát vezettünk be, a városrendezési törekvéseket a helyi sajtóban is közzétettük, volt néhány újságíró, aki szívesen vette a témáinkat.

PE: Az országban akkor még egyetlen településen sem volt tervtanács, Önök hozták lére az elsőt Szegeden. Miért fontos ez az intézmény?

KL: Egy főépítésznek nem lehet akkora az arca, hogy azt gondolja, egyedül az ő ítélete, megközelítése a helyes egy terv elfogadásánál. Meggyőződésem, hogy a főépítészi állásfoglalásnál időnként hatékonyabb a szakmai nyilvánosság előtti véleményezés. Persze fontos, hogy elismert szakemberek véleményezzenek, akik nem pitiznek a tervezővel, hanem elegánsan és bölcsen értékelik a tervét. A tervezők nem nagyon szeretik a kritikát, de a szaktekintélyekét általában elfogadják, ha nem, akkor a városkép minősége megér egy kis feszültséget.

PE: Szemerey Mártával közösen évekig nyertek rendre városrendezési tervpályázatokat és rangos díjakat. A főépítészi feladatok elvégzéséhez bizonyára jól jött a tervezői tapasztalat, hogy emlékszik ezekre? 

KL: Szerencsére a mi vállalatunk nem volt jogosult házgyári épületek tervezésére, viszont teljes városrészek térbeli alakítására igen. Megvalósult munkáim közül kiemelem Csongrádon a Bökény, Szentesen a Honvéd városrészt, vagy a Szeged-Dorozsmai szélmalom környékének megformálást. Később több helyen már egyedi lakóházakat is tervezhettünk, ezeket bónusznak tekintettük, de előfordult, hogy szinte lelkiismereti válságba kerültünk. Szegeden a felsővárosi híd környékének megkomponálásáért első díjat nyertünk 1977-ben egy országos tervpályázaton, de miután a megbízást megkaptuk, majdnem két évig nem járultak hozzá ahhoz a típusmódosításhoz, amivel a paneleket egyedi elemekké alakítottuk volna. Végül nem tudtunk megalkudni a helyzettel és visszamondtuk a megbízást. Az elmúlt években viszont szabadabb körülmények között találkoztunk az egyre égetőbb panel problémával és foglalkozhattunk a „lakótelepek értéknövelő rehabilitációjával." Hódmezővásárhelyi helyszínekre készíthettünk módszertani és tervezésfejlesztési tanulmányt.

PE: Működésének első felét a tanácsi világban, a másodikat a rendszerváltás után az önkormányzati struktúrában töltötte, mi volt az alapvető különbség a két időszak között?

KL: A tanácsrendszerben hierarchikus besorolása volt a településeknek. Normatívák alapján kellett dolgozni. Az ész és az áldás is föntről jött, ott szabták meg, hogy mondjuk, egy kisrégió központban mennyi lakásszámot kell betervezni a következő tizenöt évre, tudták például, milyen iparfejlesztés várható. Akkor is voltak karakteresebb tanácselnökök, akik a központi akarathoz képest kicsit másként ítélték meg saját jövőjüket, és egy kicsit testre szabottabban próbálták adaptálni a terveket. A rendszerváltás után aztán egyre inkább öntudatra ébredtek az önkormányzatok. Gyorsan megtanulták a forrásszerzés, a kommunikáció fortélyait, egyre bátrabbak lettek. Látták, hogy a szemesebbnek áll a világ. Kezdte őket nem érdekelni, hogy tőlük 15 kilométere levő szomszéd város is ugyanazt a pályát futja be, amit ők, nem gondolták át, hogy az ő strandfürdőjük nem fog megélni, ha a szomszédban már van egy. Magyarul, sokszor a ló túlsó oldalára estek át az önkormányzatok, miközben a közélet is olyanná vált, hogy egyre több blöfföt lehetett eladni településfejlesztés címén.

PE: Nálunk a befektető szent, a kedvére illik tenni, jól látom?

KL: Közvetlenül a rendszerváltás után minden fillér befektetésnek örültek az önkormányzatok, de ez már nem így van. Ha túl szép a menyasszony, gyanakodni lehet, hogy valami nincs rendbe a háttérben. Ezért az igényesebb települések alkalmaznak olyan szakembereket, akik időben észreveszik a turpisságokat. Az építtetők sokszor szeretik megspórolni a szellemi munkát, szeretnek gyorsan belevágni a dolgokba, jöhet a dózer és nem számítanak mások érdekei. Amerikában egy nagyáruház építésének megkezdése előtt megbeszélik a helyi lakosokkal, hogy az új beruházás milyen hatással lehet a környékbeli kis üzletek forgalmára. Megvitatják, hogy jó lesz-e ez a többségnek.

PE: A helyi rendeletek, a lakosság érdekében kialakított szabályokban foglaltak mennyire érvényesülnek egy-egy beruházásnál?

KL: Nem jó, ha túl gyors az ügyintézés, nem szabad szégyellni, ha kicsit bonyolult a jóváhagyás menete. Azért is hasznos a több hónapig tartó eljárás, hogy időközben az esetleges svindlik kiderülhessenek. Az nem lehet gyakorlat, hogy érkezik a messziről a befektető, és miatta gyorsan átminősítjük a védett területet, ezzel hátrányos helyzetbe hozva a környék lakóit. A legnagyobb szívfájdalmam, ha egy politikus nem érti meg, hogy bármilyen kiváló a fejlesztés, amit kitaláltak, nem mindegy hogy azt hol csináljuk meg. Egy kisüzem létrehozása az egyik utcában zseniális ötlet, a másikban kifejezetten ártalmas. Lényeges, hogy az érintett lakosság ne legyen becsapva. Franciaországban zajlott egy olyan per, amiben azért marasztalták el az önkormányzatot, mert egy szűk réteg érdekei miatt nem hozta rendesen nyilvánosságra a tervezett beépítést. A tervet kirakta ugyan közszemlére, de egy sötét folyosó végén, rossz világítás mellett tette ezt. A bíróság az eljárást törvénytelennek ítélte.

PE: Egy városi főépítésznek milyen eszközei vannak, amik segítik a működését?

KL: Nagyon sok eszköze van, a sajtó, a szakmai szervezetek, vagy akár a helyi népszavazás intézménye. Normális szabályozottság, megfelelő jogi beágyazottság esetén a főépítész olyan közbülső figura, aki a szakma és a politikusok között, közvetít, aki mindkét oldalra „lefordítja"a tartalmakat. Befolyása csak akkor van, ha kellő szakmai tekintéllyel bír. Ha pártkatonaként állították a posztra, vagy alkatilag nem képes arra, hogy ellent mondjon, akkor kudarcra van ítélve.

PE: Építészeti szempontból milyen várospolitika használ legjobban a városnak?

KL: Leginkább a Platon által megfogalmazott demokrácia: „.. az athéniak bölcs emberek. Valahányszor tanácsba gyűlnek össze, azt tapasztalom, hogy amikor építészeti ügyben kell határozniuk, az építőmestereket hívják meg tanácsadóul, ha pedig hajóépítésről van szó, a hajóépítőket." Vagyis azon múlik minden, hogy az éppen felhatalmazottak kinek kiknek teszik föl a kérdéseket. Ki az, aki érintett, ki az, aki ért az ügyhöz, és ki az, akinek hivatalból feladata van az üggyel. Ha ezt a három irányt összekeverjük, akkor nagy baj lesz a döntés hozatalban. A népgyűléstől nem szabad megkérdezni, hogy milyen stílusban épüljön meg valami és bonyolult szabályozási kérdéseket sem lehet a néptribunon megbeszélni.

PE: 1992-ben területi főépítész lett, nem volt ez túl hivatalnoki feladat az előzőekhez képest?

KL: Az lehetett volna, ha státusunkkal nem jó ügyek mellé állunk. A fölösleges adminisztrációt megnyirbáltuk, a támogatási keretünket arra használtuk, hogy - ha jónak láttuk - tervpályázati kiírásokat finanszíroztunk meg belőle. A 90-es évek végén előkészítettük az építési - a műemléki - és a területrendezési törvényt.

PE: Harminc éve, hogy Szegeden létrehozták a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesületet, mire jó ez a szervezet, ami ma is egyedül álló az országban.

KL: A 90-es években történt változásokkal a pesti szakmai vízfejűség sajnos nem szűnt meg, viszonylag korán fölismertük, hogy - a nagy osztozkodás során, amikor mindenki kereste az új kapcsolatrendszerét - szükség van helyi urbanisztikai szószólókra is. Volt idő, mikor közel annyi tagunk volt, mint a fővárosi urbanisztikai társaságnak, előfordult, hogy 5-6 polgármester is a mi körünkben tanulta az urbanisztikát. Az egyesületünket a város bevonja a szegedi városfejlesztési döntésekbe. Akár a főépítész segítségére is tudunk lenni, mert ha egy tervet egy szakmai szervezet is megkérdőjelez, akkor nagyon föl kell kötni a nadrágját annak a nyomást gyakorlónak, aki egy nem kívánatos beruházást erőltet.

PE: Az egyesület könyvet jelentetett meg Templomtér címmel a szegedi dóm tér tervezéséről, milyen tanulságokkal szolgálhat egy emblematikus városrész tervezési és megvalósulási folyamata?

KL: A tér-együttes a két világháború között épült, mára Szeged szimbólumává lett. Gyorsan integrálódott a város testébe, bár a terv, a maga idején mindennel szembe ment. Így Lechner Lajos városrendezési tervével, a Nagy Árvíz utáni új városszerkezettel, a műemléki szempontokkal, a városvédők tiltakozásával - hiszen egy 800 éves templomot kellett lebontani, hogy a dóm az adott helyre fölépülhessen – számos sebből vérzett ez a koncepció, végül mégis megvalósult. És az eredményt az idő is igazolta. Ehhez nem csak Rerrich Béla kiváló terve kellett, nem csak Klebelsberg Kuno személye, aki motorja, menedzsere tudott lenni ennek a beruházásnak, a siker igazi záloga az összefogás, az együttműködés ereje volt. A közreműködők bölcs együttállása. Itt az állam, az egyház, az egyetem, az önkormányzat egyszerre csatornázták be forrásaikat a vállalkozásba. A tanulság: a tudásanyag, tehetség, tapasztalat és pénz mellé a cél eléréséhez kooperációs készség is szükségeltetik. A templomtér esete talán alátámasztja azt, amit a beszélgetésünk elején mondtam, miszerint: a várostervezés közösségi műfaj.

Pacsika Emília

Szerk.: Winkler Márk