Cicomátlanul

"Ez a modern. A végsőkig vitt önismeret, ami legbelül megtalálja az emberségből fakadó méltóságot." Lukács Péter szubjektív építészeti sétaleírása a modernizmus budai példáin keresztül enged betekintést a korszak építészetébe, miközben a modernitás lényegét igyekszik feltárni saját maga és az olvasó előtt egyaránt.

Talán csak titokban, mostanáig legalább is… de lassan magamnak is be kell vallanom: szeretem a félreértéseket; kacéran el-ellibbenő fátylakon túl bár, de legalább annyira engedik felsejleni az arc mögött az embert, mint végletekig kimódolt tetteink.

Érzékeny dolgok a félreértések. Nem szeretik, ha valaki ajtóstul ront a házba, lerángatni lepleiket, reflektorfénybe állítani féltett, pőre valójukat. (Ebbe most könnyű belehelyezkedni — kevesen keressük ezt.) Jobban szeretnek (ők is) kifejlődni, beérni, hatni, kicsikét fölforgatni s legalább valamelyest átmozgatni a világot; a katarzist pedig a leges, leges-legvégére hagyni, ahol gondolatban már csak Planck-hosszak választanak el minket egymás torkától. Ez a katarzis pedig, különös módon, épp a leleplezés szöges ellentétével, az önvizsgálattal van nagy-nagy barátságban.

XXI. századi építészmérnökként, kemény munkával, mint minden valamirevaló pályatársam, megtanultam semmit nem érteni. Cinizmusnak hathat, de ez még nem a posztmodern. Ez az a valóságnak vélt és elnevezett valami, amit a modernről történő gondolkodás során képtelenség figyelmen kívül hagyni. Minden kiplottolt centiméterrel, minden újabb kilométer egérgörgetéssel, minden végül mégis csak célt érő levelezéssel, egyeztetéssel vagy szerződés-felbontással egyre közelebb jutottunk a felismeréshez: a raszterháló metszéspontjaiban vákuum van, és odabent nincs semmi, ami viszonyulásra érdemesnek tűnne. Üres, gyönyörűen koordinált, ám minden jelentéstől megfosztott síkok vannak; bizonytalan, a "valami hiányzik még innen" érzetére adott reflexek eloxált leheletű pixel-flitterei vannak; csakis virtuálisan valóságosnak tűnő görbék, kardinális kérdésekre adott marginális válaszok és marginális kérdésekre adott megtérülési mutatók vannak. Nyakkendővel vagy agresszióval orvosolni próbált tanácstalanság van. Vagy magamat értem félre? Ez nincs fönt a neten, önismereti sétára indultam hát — apró gyerekmancsom a modernek kérges tenyerében.

Reggeli, pár falat, (én kávéval), zörgős nyolcas busz, és már lépdeltem is a nedves februári aszfalton, sehol egy lélek, illetve a legtöbb lélek autókban és óvodákban, hajlatokban és szegletekben, ügyelve, meg ne ázzék, akár csak véletlenül se. Elképzelésem sem volt, mit keresek. Molnár Farkas házait akartam megnézni, illetve budai térgörbe jellegű útvonalon néhányhoz eljutni, mert valahol azt olvastam, ha valaki igazán szigorúan akarja számba venni, hazánkban mely magyar építészek alkottak valóban a modern elvei mentén, kettőig jut: Molnár Farkas és Forbát Alfréd töltik fel a nyúlfarknyi listát. Hogy ezen túl milyen cél mozgatott, mit reméltem megtudni, vagy legalább milyen hiányosságaimról akartam élesebb képet kapni, arról fogalmam sem volt.

Ha bizonytalanságról van szó, a dolgok szigorú számba vétele majd játékos egymásnak eresztése a kedvenc módszereim közé tartozik, így úsztam az árral — Forbát élete termékenyebb időszakát skandináv országokban töltötte, Molnár szakmai életútja pedig (Ferkai András példásan sokrétű és részletgazdag akadémiai disszertációja alapján) olyan kalandosnak tetszett, hogy őszinte és csorbíthatatlan lelkesedéssel vágtam neki a kétnapos túrának.

Nagyjából tornasorban vártak rám a célba vett házak. A Sas-hegy dimbes-dombos szoknyáján, egy Vércse utcai dolomitteraszon ért az első benyomás: ezt a házat lakói tettleg szeretik.

Igyekszem nem hasonlítgatni a környezetében lévőkkel, pedig szembeötlik, sőt, finoman arcon legyint a különbség. Igaz, időről időre megtoldották a házat, mert egy-egy ponton kevésnek találták, de csak óvatosan toldották meg. Ikerház, kétpetéjű, s így lassan elkülönböznek egymástól az ikrek, de ikrek maradnak. Nincs függöny, este sem rejtegetik, de sövény sem, bozót sem, borostyán sem, a bensőségesség figyelmesen tájolt szféráit — napnyugta után kidereng az utcára az otthonosság. Valósággá válik, amire gyakran a modern egyik legelvontabb tárgyaként tekintünk: a tér nem az azt határoló felületek formáját veszi föl, nem edénybe töltött folyadékként tudatosul az azt érzékelőben. A tér sokkal inkább valami ilyesmi: Lefelé sétálva az utcán az erkély alatti, utólag kialakított beltér vonzást gyakorol a testemre. Megállok… s ahogy állok, kissé szeppenten (mi ez a különös erő?!), lehetetlen nem észrevennem, hogy az emeleti üvegfelületeken keresztül költözik ki az otthon békéje az utcára. Így fejem fölött itt máshogy hűs az égbolt. Itt leveszem a kalapom, halántékomat matatom, és megilletődve veszek róla tudomást: mestermunka. Nekilódul a képzeletem és mindent latba vetek, nehogy túlmisztifikáljak bármit is, de nincs könnyű dolgom — egyszerre nem zavar a járdán parkoló autók százméteres sora, a környező házak zárkózott volta, a panoráma szürke féldrágakő-tömbökkel telefejlesztett disztópiája, egyszerre otthon vagyok.

Szellő támad, eszembe jut a számos rám váró állomás, úgyhogy indulok is tovább a következő helyszínre, a Delej-villához, a Gellért-hegy nyugati oldalában kanyargó Mihály utcába. Itt magától lehull egy lepel: Minden jövőbeli eseményre… nem lehet felkészülni. Egy egyszerű, óvatlan évszázad eltelhet úgy is, hogy érzik a használók a mesterművet, és úgy is, hogy nem. Az esetlen tömegekké bővített-kurtított társasház mégis kijózanítóan erős üzenetet tartogat.

Gyakran feledett építészettörténeti tény, hogy a —Ligeti Pál műtermében építészként dolgozó— fiatal Molnár a Delej-villabeli lakásával szinte fonákjára próbálta fordítani a világot. Hitvesével, Herrfurt Hédivel, arra kérte az építtetőt, hadd költözzenek a terv szerint pinceszinti, eredetileg a kocsihajtó szolgának készülő, félszáz négyzetméteresre bővített lakásba. A belsőépítészeti gépezetekkel [többoldalról nyíló, átalakítható szekrényekkel és asztalokkal, kihúzható írógéppel stb.] berendezett lakást minden vasárnap vadidegenek látogatóközpontjaként üzemeltette, hogy igazolja: a kis lakás — jó lakás. Szívszorító félreértés, hogy e nemes elhivatottság eleve elrendelt kudarcra adott konok válasz volt. Így írt arról, hogyan házalt Weimarban érlelt kislakás-terveivel hazai pályája legelején "egy hatalmas iparvállalat mindenható" vezérigazgatójánál:

Ahányszor elmesélem, elbizonytalanodom, megértik-e pályatársaim e történet üzenetét. Például mert kicsiségekre terelődik a szó ("de hát a Lotz Károly utcában lakott" — ott is), hümmögésbe torkollik a beszélgetés (mielőtt visszaülünk még serényebben dolgozni), vagy hevenyebb visszásságokkal folytatjuk a sopánkodást. Akárhogy is, írott szövegben, úgy érzem, le kell szögeznem, oly sok félrenézés övezi ezt a tényt is: a profitráta a legnagyobb építész-tervezői körültekintés mellett is iszonyodik az emberségtől. Minden térhasználati lelelményt kamatostul beépít a meghitelezett vételárba.

A mai ésszel alig felfogható társadalmi átalakulások [1880 és 1920 között a Budapest mai területén élők száma megháromszorozódott, az első világháború az emberiség szinte egészét átlökte a modernitásba, lezajlott a mezőgazdaság-ipar-kereskedelem mint gazdasági "szentháromság" totális, minden emberi sorsra fittyet hányó átrendeződése, megkezdte hírhedt hódítását a gépesített személyi közlekedés, s a többi] feldolgozására szánt kísérletek terepéül a polgári villák maradtak hát, nagyvonalúbb finanszírozású társasházakkal kiegészülve. Regényes Tigris utca, dobhártyarepesztő Alagút, hirtelen balra át, némi váraljai ténfergés, és: Toldy Ferenc utca 1/b — a megőrzött síkok hagyatéka.

Ha csupán az építészeti formálást tekintem, kellemes emlékek környékeznek meg. A Donáti utca felől érkezőt jámbor bumfordisággal fűszerezett kedveskedő eklektika szállítja egy sosemvolt évszázadba (amelyben Kosztolányi arca meg sem rendül, mily jó szeretettel, mint egy kutyában, gyönyörködnek benne — ahogy Vágy eltévedni című szabadversében epekedik). E mesevilág távolából még kihívóan keménynek hat a csupa-sík Molnár-ház (főhomlokzatai rendjéből kieső arányú ablakokkal lyuggatott) hajdani/majdani tűzfala; ám amint bekerülök a ház erőterébe, megértem: ez a minden hivalkodástól mentes, mindenre és mindenkire kiterjedő, eltökélt figyelem, amit megint azonnal megérzek, szándékos. Végiggondolt, kipróbált, megfontolt gondoskodás. Nyomban világossá válik: a mai házak körül ezt keresve sem találom. Ha beismerem, hogy túrám további állomásain már csak újabb és újabb bizonyságát nyertem e fölismerésnek, s így a séta lineáris folytonosságát nem meghazudtolja, hanem gazdagítja a következő előreszaladás, akkor nem csak kellemes emlékek, de revelációk percekig tartó, szakadatlan sora is lepereg bennem.

A Napraforgó utcai tudós különc épp akkor ért haza [boltból és temetőből], amikor én oda, az erózió csipkéiben is méltóságosan őszinte Ligeti-Molnár mintaházhoz.

Engem nem zavar [Ön], mondta a tudós. Ha az avantgárdról akar többet tudni, keressen Körner Évákat, tűzte be félórás, súlyos és fordulatos élettörténetében két alkalmas pillanat közé. Megfogadtam tanácsát, Körner szövegeibe merültem. Vissza a csupa-sík Toldy utcai házhoz: Malevics, olvastam a játszótér kerítésének dőlve. Az orosz festő jelentette ki a nyilvánvalót. Számukra volt csak nyilvánvaló — akik a modernizmus találmányaival kísérelték meg elviselhetővé tenni a modernitás erejét, mely minden addigi, ismerős béklyót porrá zúzott. Előttem most omlik össze Ligeti hullámfüggvénye. Peregnek a leplek. Hogy a nagy háború előszele, az valami hatalmas dolog volt. Hogy a modernitásban, 1500 óta, folyamatosan az is történik, hogy —egyfajta naiv boldogságnak tetsző légkörben— a vakhit piramisába szervezett hatalomstruktúra a gyarmatok vérétől táplálva zilálódik szét. Hogy az óceánok távoli partjain mindenütt zajló kegyetlenkedések, népirtások és egyéb méltatlanságok által tornyosuló új hitel képezi az új hatalom örök forgandóságát, kölcsönzi a mindenkori újgazdagok barbár jellegét. Hogy Lahontan és Rousseau éleslátó vademberei jól értik, az új hitel az új hatalom, mert abból lehet emberéleteket vásárolni — rabszolgának is, háborús halottnak is. S hogy a hatalomnak ez az új, plazmaszerű állapota bizonytalanságot szül a gondolkodásban. S hogy művészetnek a valóság észlelése keltette belső küzdelmek laprarendezését nevezzük. Hogy József Attila nem szimbolista rébuszokban fogalmazott így, amikor leírta:

Hanem épp e laprarendezésről. Hogy a pár évtizeddel később alakuló ritoque-i új modernek, a chilei Valparaiso iskola tagjai is ezért tudnak termékeny egyetértésben létezni: az ember az, aki eredendően költői, így a világot pillanatról pillanatra értelmezi újra. Mert ez a hosszú körforgás legtermészetesebb sajátunk:

S ahogy Malevics rámutatott, a művészetek évszázadokig álltak annak szolgálatában, hogy e hosszú körforgást istenkirályok gyolcsaival takargassák. De az első világháború után nincs a világnak olyan szeglete, ahol nem az új hitel új hatalma működik. Be kell hát nézni a cicomák mögé: káosz, ősleves, a taposva-fölfelé logikája: ahol talpad alatt csakis képlékeny húspép lehet. Ez még mindig túl kusza. Nézzünk be e mögé is. S még azon is túl. S azon is… Ahol a… fehér a fehéren. Síkok. Súlyok. Viszonyok. Dinamikák. Ez a modern. A véksőkig vitt önismeret, ami legbelül megtalálja az emberségből fakadó méltóságot. Az újszülött modern nem nemzetközi. Az újszülött modern csakis a DNS-ben hisz (Friedrich Miescher. 1869), ezért egyetemes. Az újszülött modern nem üres, hanem mélységesen tiszta. A ma üres, a ma öltöztet újra mindent a külsődleges, a leghangosabb, a péppé narrált anyagtalan hatalmi szimbólumaiba. De még így is, eme új balgaság tompa vértje mögött is érezni a modern erejét.

Molnár Farkas társa (egyben első munkáltatója!), Ligeti Pál nagyon érzi József Attilát, tudatos jövőbe lát, mérnöki módon szerkeszti ki kultúrtörténeti hullámelméletét, s bár Gombosi György művészettörténész ragról ragra próbálja cáfolni annak valós alapokra épülő voltát, egyik gondolata nagyszerűen kiállja az elmúlt száz év próbáját. A gyolcsokkal takargatott hosszú körforgásban gyakoriak a rövidzárlatok. Gyakran előfordul, hogy egy-egy idea még a mérnöki laprarendezés fázisát is alig éri el, máris teljes jogú megváltozott valóságként tekintünk rá s hagyjuk hatni. Kifagy a stílusjegy a viselkedés bőrén, elkérgesedik, majd merev páncélként rabul ejti az esetleg őszintének szánt mozdulatot. Ligeti fogalmaival: "festőivé" válik; az egyén kiválóságát kürtöli, a vezér és a lángpallos misztériumát próbálja elhitetni a világgal, a világ megértése helyett. Pedig a mestermű okozta gyönyörűség nem a géniusz nagyszerűségéből fakad. Nem is a mindenkinek tetszővé módoltságból.

Hanem abból a fáradságos lelki és szellemi munkából, melynek gyümölcsét azért élvezhetem, mert valaki, önnön emberségének indíttatásából, lapra rendezte azt, ami látszólag megismerhetetlen.

Nincsen hát elefántcsonttorony "bármit is jelentő" kulcsa, bezárva az önmagát is bezáró zárkájába. Bűbájos félreértések vannak, önismeret van, illetve: legyen — és költőiség legyen!

Lukács Péter

Szerk.: Hulesch Máté