Nézőpontok/Vélemény
Építészet a Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjában
2024.12.10. 07:52
Elismerve azt, hogy az utóbbi évtizedekben a Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjában több népszerű, színvonalas, olykor színes, szórakoztató kiállítás született, meg kell jegyezni, ezek legtöbbször csak messzebbről, áttételesen érintették az építészet lényegi kérdéseit – veti fel Kubinyi György, aki szerint az építészet alapvetéseiről kellene szólnia a kiállításoknak.
A 2025-ös Velencei Építészeti Biennáléhoz közeledve újra elolvastam Zöldi Anna 2010-ben, a 12. Velencei Építészeti Biennáléról írt kritikáját[1]. A kiváló, széles áttekintést adó írás a magyar pavilon kiállításának elemzése mellett levezeti a biennálé központi tematikájának konceptuális változását, azt, hogyan szakadt el a főkurátori mottó az építészet hétköznapi alapvetéseitől, egyre inkább kerülve az érdektelennek, unalmasnak ítélt tervezést, építést és annak vonatkozásait.
"A kilencvenes éveket még összegzés indította, majd az évtized második felétől megjelentek az építészetet, mint alkotói folyamatot előtérbe helyező jelmondatok, s a világ folyásába erőteljesen beleavatkozó építész társadalmi felelőssége került a figyelem középpontjába. Ennek a folyamatnak a csúcspontját a 2006-os kiállítás jelentette, ahol a kezdetben közzétett -Megavárosok- mottó a szervezés során -Városok. Építészet és társadalom- mottóra változott, és főként a városok terjeszkedésének anomáliáival szembesítette a látogatókat. Két évvel ezelőtt már explicit módon elszakította a kurátori szándék a kiállítókat a konkrétumoktól: -Odakint: Építészet az épületen- túl címmel határozottan a határterületek, az érzékelés, a befogadás, az interpretáció felé orientálta az építészetről szóló diskurzust…"[2]
---
Menjünk vissza 2004-be, a 9. Velencei Építészeti Biennálé idejére. A főkurátor Kurt W. Forster a Metamorph jegyében képzelte el a kiállítást, a magyar nemzeti biztos Fabényi Julia, a magyar pavilon Széptől szépig (és vissza) című kiállításának kurátora Janesch Péter volt.
A Janesch kurátorságával megvalósult kiállítás az építészet egyik alapkérdését vetette fel, a hazai szakmai közélet egy-egy jellemző szegmensét bemutatva: az egyik véglet a populista, szakmailag igénytelen Szép Házak folyóirat volt, míg a másik véglet Janáky István filozófiai mélységű munkája. A bemutatót kísérő botrány hangos része a hírhedtté vált lapozógép letakarása volt, de e mögött meghúzódott egy csendes botrány is, jelesül, hogy a hazai építészetet, környezetkultúrát rossz ízlésű folyóiratok és ízléstelen épületek sokasága határozza meg. Az igényes, elmélyült munkáknak nem jut elég figyelem. Így Janesch a botrány ellenére, vagy éppen a botrány révén adott hiteles helyzetjelentést.
---
Janesch Pétert követően a Velencei Építészeti Biennálék magyar kiállításai többé-kevésbé elszakadtak az építészet közvetlen kérdéseitől. A megváltozott főkurátori és kurátori hozzáállás lényegét Zöldi Anna így írja le a fentebb említett kritikában:
"Az installáció sikerének záloga valószínűleg éppen az, hogy túllépett az építészeti kiállítások szokásos, felsorolásszerű, mellérendelő metódusán, és egyetlen gondolatra – a rajz az építészek közös nyelve – reflektált több oldalról, egyfajta összművészeti alkotást hozva létre, ahol az agy, a szem és a szív egyszerre dolgoztatva van."
A változás jót tett a kiállítások népszerűségének, de elhalványította a lehetőségét annak, hogy az építészet lényegi kérdései jelenjenek meg Velencében. Próbálom körvonalazni azt a kettősséget, ami az építészeti biennálék magyar pavilonjának kiállításai és az építészeti valóság között feszülni látok, noha a feszültéget csak konstatálni tudom, feloldani nem. Ide vág Borenich Levente összehasonlító elemzése a 2023-as Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjáról.
Ugyanakkor, más nemzetek pavilonjai élő problémákra kerestek kézzelfogható megoldásokat, válaszokat, és egyben jövőbe mutató példaként is szolgáltak ezek a kiállítások. Ilyen nemzeti pavilonokat mutat be Hulesch Máté megjelent írása és más szövegek is az Építészfórumon.
---
A magyar és a nemzetközi építészeti közéletben botrányos jelenségek tanúi lehetünk, amiknek felsorolása közhelynek, demagógiának tűnhet, mert nyilvánvaló, régóta létező, sokszor emlegetett problémákról van szó, de addig, amíg nem láthatók komoly, hiteles erőfeszítések a megoldásukra, felemlítésüket lehet demagógiának nevezni, de hallgatni róluk nem lehet. Ahogy Esterházy Péter mondta, írta:
"…jó volna, ha olyan nyelv volna, amelyen ki lehetne például mondani azt, hogy naponta 20 ezer gyerek hal éhen, kimondani úgy, hogy ne hallatszódjék se demagógiának, se krakélerségnek, hanem jelentsen valamit, mert most nem jelent semmit, és legyen következménye, mert most nincs következménye, nem tud lenni, rám nézve sincs következménye, a beszédem alatt kb. 600 gyerek halt meg, s azalatt, míg a gyerekhalálról beszéltem, beszélek, most (míg önök ezt olvassák) kb. 8-10 gyerek halt meg, a 21. század nyelvének kell tudni beszélni erről, ha akarunk egyáltalán beszélni"[3]
---
Magyarországon az elmúlt évben elfogadott építészeti törvény bevezetőjében többek között ez olvasható:
"…az államnak nemcsak lehetősége, de feladata is, hogy az épített örökség megőrzése és gyarapítása során a polgári jóízlést érvényesítse, e célunk megvalósítása során a nemzeti építészet leghaladóbb hagyományait képviselő életművek – Kós Károly, Lechner Ödön és Makovecz Imre építészete – a minta és a zsinórmérték."
Az építészek elé olyan múltbeli, karakteresen különböző alkotókat állít követendő példaként a jogszabály, akiknek ízlésbéli, ideológiai, stiláris azonosságát vagy akár hasonlóságát nem nagyon lehet értelmezni. De a három építész értelmezhetetlen hasonlóságánál fontosabb, hogy a kortárs építészet, építés olyan súlyos, a Föld jövőjét meghatározó etikai problémákkal kénytelen szembenézni, amiknek megoldását az ízlés, a stílus, az ideológiák kérdésének előtérbe helyezése csak hátráltatja. Egyrészt, ezek a múltidéző kérdések elviszik a fókuszt a Föld jövőjét meghatározó lényegi kérdésekről, másrészt, a korszerű, környezetbarát építőanyagok és technológiák lényegükből fakadóan új megjelenést kell hozzanak magukkal, hogy önazonosak tudjanak lenni.
A fentiekhez kapcsolódó botrány, hogy a magyarországi tervzsűrik jelentős része olyan esztétikai, stiláris, ornamentális, anyaghasználati igényeket támaszt a benyújtott tervekkel szemben, amik a főépítész, illetve a zsűritagok nagyon is szubjektív ízlését, világnézetét tükrözik.
Botrány a lakhatás problémája. Az, hogy a Föld lakosainak egy jelentős része méltatlan, nyomorúságos körülmények között kénytelen élni, miközben a világ gazdag része gátlástalanul építi a pénzt pazarló, nyersanyagot nem kímélő, látványos, építésznek, megbízónak önemlékművet állító épületeket. Ennek megoldása ugyan csak kis részben lehet építészi feladat vagy felelősség, de ha az építészek nagy számban kihátrálnának a pazarló luxusberuházások tervezéséből, és a szakmai közélet elítélné ezeket az építéseket, talán változhatna a helyzet. A lakhatási probléma magyarországi vetületének egyik példája a szociális bérlakás építés szinte teljes hiánya, pedig jó példáért nem kellene messzire menni, elég lenne Bécsig.
Az is botrányos, hogy Magyarországon a lakásfelújítás, korszerűsítés – állam által elosztott, de lényegében az Európai Unióból származó – támogatása az amúgy is a viszonylag jó helyzetben lévő, jó érdekérvényesítő képességgel bíró réteget célozza. Az igazán rászorulók az ilyen bonyolult, bürokratikus, pénz befektetést igénylő pályázatok közelébe sem férhetnek.
Botrány az is, hogy a környezetvédelmi épületminősítő rendszerek úgy vannak kitalálva, hogy bármely épület, akár egy vasbeton monstrum is, el tudja nyerni a kiváló minősítést. Magyarországon fellelhető példa a környezetvédelmi épületminősítő rendszerek kétszínűségére a Mol torony esete. A Magyar Környezettudatos Építés Egyesülete (HuGBC) szervezte 2023-ban a Nemzetközti Zöld Építés Hete eseményét, aminek része volt a Green Walk, egy olyan séta, ahol a program leírása szerint "egyedülálló építészeti megoldásokkal, energiahatékonysággal, kiemelkedő minősítésekkel rendelkező környezettudatos irodaházakat, középületeket, passzív társasházat, iskolaépületet nézhettek meg az érdeklődők." A séta részét képezte a MOL Campus (BREEAM Excellent, LEED Platinum minősítés) meglátogatása is, holott 63.000 m3 beton és 8.000 tonna acél felhasználása az épület tartószerkezetéhez nem éppen környezetbarát eljárás. Hogy mégis meg tudta szerezni a MOL torony a BREEAM kiváló minősítését, annak oka, hogy a BREEAM minősítő vizsgálatában az épülethez felhasznált anyagok súlyozása 18% a teljes rendszerben, így "a 900 m2 napelem, a geotermikus energiát használó hűtési és fűtési rendszer, valamint a szürkevíz újrahasznosítás"[4] legyőzte a 63.000 m3 betont és 8.000 tonna acélt. Lásd erről részletesen Hulesch Máté Perspektívaváltások – A MOL Campus bokrétaünnepének tapasztalatai című írását az Építészfórumon.
---
Tehát, elismerve azt, hogy az utóbbi évtizedekben a Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjában több népszerű, színvonalas, olykor színes, szórakoztató kiállítás született, meg kell jegyezni, ezek legtöbbször csak messzebbről, áttételesen érintették az építészet lényegi kérdéseit: az új építések mértékének és módjának racionalizálását, az épületek környezetvédelmi minősítésének hitelessé tételét, a Föld szinte minden országában megjelenő lakhatási problémát, a környezetbarát, fenntartható építési módok, építőanyagok, szerkezetek lehetőségeit, ezek hatását az épületek megjelenésére, az építészeti tervezés területének, horizontjának elkerülhetetlen kiterjedését kulturális, szociális, pszichológiai, egészségügyi, gazdasági, várostervezési, etikai, kérdésekre.
Lehet, hogy az építészet fentiekben sorolt alapvetései, amikkel az építészeknek, (és persze a társadalomnak is) szembe kell néznie, érdektelenek? Vagy az építészek nem tudják ezeket közérdeklődésre számot tartóan kommunikálni, kiállításokon, rendezvényeken megjeleníteni? De akkor miért áltatjuk magunkat azzal, hogy az építészet alapvetéseiről szól a kétévenkénti velencei megjelenésünk? Nincs cinizmus abban, hogy a Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának 2025-ös kiállítása – kutatásokkal megtámogatva, nyilvánvalóan sikerre predesztinálva – olyan építészként végzetteket mutat majd be, akik részben vagy egészben pályaelhagyók, és sikereiket az új területen érték el?
Kubinyi György
[1] Főkurátor: Kazuyo Sejima, Nemzeti biztos: Petrányi Zsolt, magyar kiállítás Kurátora: Wesselényi-Garay Andor, Kiállító: Ferencz Marcell, Kiállítás: BORDERLINE architecture, www.borderlinearchitecture.com
[2] megjelent: Kritika 2010. szeptember 21. web: https://revizoronline.com/12-velencei-epiteszeti-biennale/
[3]Esterházy Péter: A Bermuda-háromszög. in: Élet és Irodalom. 2002/3 (XLVI. évfolyam) 3. szám, 2002. jan. 18.
[4]https://www.molcampus.hu/ - fő oldal
Vélemények (0)
