Néhány gondolat a budai Vár városképéről 2/2 – Roth János írása

A budai Várban folytatódnak a rekonstrukciós munkálatok, a folyamat pedig élénk vitát generál. Lapunk továbbra is szeretne felületet biztosítani a különböző nézőpontú, szakmailag megalapozott írásoknak, hogy minél több szemszögből számolhassunk be a várban zajló változásokról. Ma Roth János építész vitaindító írásának második részével jelentkezünk.

4.

Kötelességem viszont hosszabban értekezni a József Főhercegi Palota tervezett „replikájáról". Véleményem szerint megépítése súlyos városépítészeti tévedés lenne!
Hangsúlyozom, hogy városképi konnotációkról beszélek. Jó szándékkal feltételezem, hogy nem Habsburg József Ágost (1872-1962) tábornagy vitatható közjogi szerepe, hanem palotájának vélt építészeti értékei indokolták, hogy a Szt. György tér nyugati lezárásának szerepét betöltse. Számos tervpályázat foglalkozott a lezárás téralakítási, építészeti és városképi kérdésével, talán nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben, egyetlen építész sem javasolta ezt a megoldást.

Miért nem készült pályamű ezzel a tervezői ötlettel, ahogy a Dísz téri Külügyminisztérium és a Honvéd Főparancsnokság visszaépítésének ötletét sem pályázaton fogadták el? Tudatos építészeti megfontolások állnak a tervezést vállalók szándékai mögött? Szeretném, sok társammal együtt, hallani ezeket az érveket. Mivel nincs mód személyes vitára, (a tervek és a tervezők egyaránt titkosak), a részleteket illetően a tévedés kockázatát is vállalva, itt mondom el véleményemet:

Mint köztudott a József főhercegi palota kertjének és melléképületeinek területét a történelmi telekosztáson, az északi Szt. György utcai szakaszát egyemeletes barokk és copf polgárházak, majd egy keskeny köz után, déli irányban a Lovarda utcáig, az 1789-ben megépült gróf Teleki bérpalota foglalta el. A palota eredetileg „U" alaprajzú, copf stílusú, földszint+két emeletes épület volt, a várfal peremétől cca. 15m-re elhúzva. A 19. sz. folyamán nyugati szárnya épült, többször átépítették. 1857-től a Kincstár tulajdonában volt, funkcióját is többször változtatta. A Habsburg főhercegi tulajdonosváltás után 1902-ben historizáló és vegyes stílusban teljesen átalakították, bővítették, részben északi irányban, részben a várfal felé. Ekkor bontották le az északi utcaszakasz épületeit, egészen a Fehérvári rondelláig, helyükön létesült 1901-1906 között a József-kert és az emeletes istálló luxus épülete.

A Lovarda utcától délre, a Királyi Palotáig, korábbi katonai építmények helyén épült 1850 után a Királyi istálló hosszan elnyúló, földszint+emeletes épülete, hivataloknak is helyet adva.

2001-ben koncepcióterv készült a nyugati várfal és a Szt. György tér közötti középkori romok bemutatására és a térfal kialakítására. Bujdosó Győző „Az eltűnt makett nyomában" c., az ÉF olvasói előtt ismert cikkéből idézek.[1] A tanulmánytervek alapján a Várgondnokság a régészeti bemutatásra és a Várfal sétányra engedélyezési és kiviteli terveket készíttetett, melyek szerint az északi szakasz (a Rondellától a Teleki-palotáig) meg is épült, közkedvelt közterületté vált. Folytatása a Teleki-palota előtti szakaszon is kívánatos. A Cortina fal melletti déli szakaszon a Várgarázsból kivezető felvonó és kapu készült el 2012-14-ben. Ezt a sétányt Bujdosó és a TAAT és KM07 műterem Kamarás, Molnos, Nóbik építészei tervezték. A Főhercegi palota, melynek nyugati traktusa szinte ráépülne a várfalra, esetleges rekonstrukciója során a szép és már megépült sétány nem folytatható, bontásra kerülne. Felháborító!

5.

Az 1902-ig álló Teleki-palota jó arányú 5+3+5 tengelyes, pm: kb. 13,5m, a várfal felől 48m hosszú homlokzatú épület volt, kissé magasabb, mint a szemközti Sándor-palota.

A palota a várfal peremén 73m hosszban húzódott, általában 15m, a nyugati középrizalitnál 18m párkánymagassággal. A Szt. György tér felőli homlokzatát a saroktornyok magasabbnak mutatták, vetekedett a Hadügy 21-22m-es párkánymagasságával, a Sándor-palota és az „A" épület 11m-es párkányait messze meghaladva. A hajdani Teleki-palotához képest ormótlan, túldíszített, a Vár régebbi épületeit túlharsogó, nyugtalan épület melynek, franciás stílusa is idegen volt. A József-kert szecessziós kerítése a teret nyugat felé teljesen elzárta a budai látképtől. Tömege a Krisztinaváros fölé a várfal magasságának több, mint kétszeresével emelkedett, a sétánynak sem hagyva helyet. Megjegyzem, hogy a sétány sávja, ahogy a Tóth Árpád-sétányé is, a török idők óta beépítetlen, katonai felvonulási terület volt. A Hadügyi kormányzat 19. sz. végi megszűnésével (ahogy ez egész Budapest területén megtörtént) adódott volna lehetőség a közterületté alakításhoz. 1892-ben a Kincstár a páratlan kilátású telkeket mégis a katonai főparancsnoknak adta el. Csak nem létezett akkor is korrupció? Összegezve: megépítésével nagy kár érte a Várnegyed Fehérvári rondellától a Királyi istállókig terjedő szakaszát.

Ezért harcolt Czagány István az épület késő barokk állapotának visszabontásáért, ahogy már 1949-ben újságcikk[2] írta:

Fényképekkel szeretném illusztrálni az Krisztina tér felőli városképi helyzetet. Részben a mostani állapotot, részben a tervezettet. Nem véletlen, hogy a Várkapitányság propagandája nem mutat be ilyen képeket. Madártávlati 3d-s látványképeken legfeljebb az új szőlőültetvényeket és a pompőz épületeket lehet csillogtatni, de nem a városi, látványbeli összefüggéseket.

Miért kötötte ki az 1928-as idézett szabály az épületek kontúrjainak előzetes kitűzését, ha nem azért, hogy a társadalmi közvéleményt tájékoztassa? Elemezte-e a mai tervező egzakt módon a „replika" tömegének a várszoknyába és az Attila út menti városrészbe való illeszkedését? Mit tart meg a beépítés a korábbi koncepciótervekből? Miért kerültek az önkormányzati területek állami tulajdonba?

Megannyi kérdés, amire a Várkapitányság válasza, hogy mindez a Nemzeti Hauszmann Program szerint történik! Az első cikkben kifejtettem, hogy ez rendeleti úton, nem pedig a szakmaiság szerint került meghirdetésre.

Csupán két helyzetet mutattunk be, a Hunyadi udvar elfalazását a Lovarda és a rámpa megépítésével, és most az ormótlan Főhercegi Palota Krisztinavárosra nehezedő látványát. Ezek az illusztrációk nemzedékeknek szóló látképeket ábrázolnak. Ki elemezné a többi elszabott, túlméretes visszaépítés városképi hatását? Hol vannak az építészek, miért hallgatnak? 2021-ben legalább is furcsa állásfoglalás – szakmailag és társadalmilag is egyaránt – ha jó volt Hauszmannak, Korbnak, Gierglnek, Kallinának és Hültlnek, akkor az ma is megfelelő. Talán mégsem háríthatjuk ezekre a neves elődeinkre a felelősségünket!

Két építész nemzedék mondta ki ítéletét a Vár 1944 előtt létezett arculatáról, bontott és épített. A harmadik nemzedék szeretne pályázatok, koncepciótervek tanúsága szerint, a tényleges értékek megóvásával építeni, korszerűsíteni, nem pedig a múltba révedni. Vannak kollégáink, akik az állami beruházások kiemelt státusza lehetőségeivel élve mégsem ezt az utat választják. Nem áll módunkban közvetlenül velük megtárgyalni építészeti aggályainkat. Személyük, terveik titkosítottak, így jelen írás is csak figyelemfelhívásra alkalmas.

Szeretném a Magyar Építész Kamara mint közjogi testület, figyelmét felhívni arra, hogy nem adhatja fel a rendeleti úton érvényesített előírások kamarai bírálatát! Jogi képtelenség, hogy valaki vagy valakik kijelenthetik, hogy minden szakmai felülbírálat nélkül el lehet dönteni (nagy hozzáértést igénylő építészeti, kulturális, társadalmi, stb.) ügyeket a szakma gyakorlását szabályozó testület véleménye, sőt döntése nélkül. Jelenleg a műemlékvédelem válságot él át, a teljes felszámolás küszöbén áll. Az építési szabályozás könnyebbé teszi akár értékes épületek bontását vagy városképek, zöldterületek átalakítását! A rendeleti jogalkotás lehetőséget teremt a közbeszerzési szabályok kijátszására. A MÉK részéről hiányzik a testületi kiállás a jogkorlátozás megszüntetéséről, a bírálati és a véleményezési jog visszaszerzéséről. Amíg ez nem történik meg, véleményem szerint, kamarai tagok nem vállalhatnának ilyen megbízásokat.

Visszatérve mondandóm elejére, szeretnék hallani olyan véleményeket, melyek szakmai vitát válthatnának ki. Meggyőződésem, hogy ez közös érdekünk lenne. Eredményes vita csak erősíthetné az Építészkar társadalmi elfogadottságát, amelyre manapság igencsak szükség lenne.

Budapest, 2021. június 24.
Roth János, építész

[1] „A területet az akkor érvényes építési szabályozás az 1902-ig meglévő két kis utca, rekonstrukciójával rendelte három tömbre osztani. A déli épülettömb szabályozása nem célozta megépíteni a királyi istállók háború előtti terjedelmét. A középső tömb a Teleki-palota 18. századi körvonalát veszi alapul, tehát nem a lényegesen kiterjedtebb Habsburg József főhercegi utódépületét (!). Az északi tömb is visszatér a főhercegi átépítések előtti – és a régészeti kutatásban feltárt – polgárházak kiterjedéséhez. A szabályozási terv kétemeletes, magastetős tömegeket írt elő, és ez ma is érvényben van. Eszerint a középső tömb redukált építménymagasságú, még a Teleki-palota történelmi magasságához képest is. Az volt ugyanis a területre vonatkozó urbanisztikai elv, hogy a Sándor-palota megtarthassa a téren betöltött súlyát, méltóságát.

A koncepció másik fontos elgondolása a közterületek és a közforgalom számára megnyitott területek rendezése. A várfal mentén kialakuló, viszonylag széles sáv lehetővé teszi egy felső sétány kialakítását, amely folytatását képezi a budai vár, sőt a város egyik legnépszerűbb közterületének, a Tóth Árpád sétánynak. Ezt a felső sétányt párhuzamosan kíséri egy ugyancsak végigjárható, süllyesztett kert-sorozat, annak a feltárt, több építési periódusú városfalnak a bemutatására, amely a fő eredménye volt a régészek munkájának, és segíthet megérteni, hogy milyen volt és hogyan fejlődött a budai vár IV. Béla idejétől a visszafoglalás utáni, újkori újjáépítésekig… Ez volt Gerő László jól kimunkált megoldása arra, hogy hogyan lehet a feltárt középkori, és a felszíni újkori palotával sokszor ellentmondásos viszonyban lévő romos faltömegeket mélyudvarokban egy szép, modern, de laikusok által is értelmezhető kompozícióba foglalni. Ez a kompozíció attól modern, hogy az ellentmondásos elemek sajátos, kollázs-szerű viszonyba kerülnek, és ennek a viszonynak fontos harmadik összetevője, a növényzet."

[2] Szabad Nép, 1949.

Szerk.: Paár Eszter Szilvia és Winkler Márk